Valaki leszúrta Rittbergert?! Mitől az extra az Axel, tényleg létezik halálforgás? (Avagy a műkorcsolya titkai)

A műkorcsolyázás olyan olimpiai sportág, amelyben egyének, párok vagy csoportok korcsolyáznak a jégen. Ez volt az első téli sport, amely bekerült az ötkarikás játékok programjába az 1908-as londoni olimpián (igaz, akkor még a nyári olimpián szerepelt, hiszen téli olimpiákat csak 1924 óta rendeznek).

Az olimpiai szakágak a férfi egyéni, a női egyéni, a páros korcsolyázás és a jégtánc; a négy egyéni szakágat egy csapatversennyé is összevonták, amely először 2014-ben lett a téli olimpiai program része.

A műkorcsolyázók általában két programot mutatnak be különböző zenékre (a rövidprogramot és a szabadprogramot, vagy más szóval kűrt), amelyek a szakágtól függően tartalmaznak kötelező és szabadon választható elemeket, köztük pörgéseket, ugrásokat, lépéskombinációkat, átkötéseket, a párosoknál emeléseket, halálforgást és egyéb további elemeket vagy mozdulatokat. Aki ezekre kíváncsi, vagy csak meg szeretné tanulni, hogyan lehet felismerni az egyes ugrásokat, pörgessen le a cikkben!

A műkorcsolya-versenyeken pontozással történik a végeredmény megállapítása, amibe beleszámít az elemek nehézsége és a művészi előadásmód is.

A műkorcsolya rajongóinak egyik legnagyobb titka az alkalmi szemlélők szerint, hogy hogyan tudják felismerni a különböző ugrásokat. Nos, elmagyarázni nehezebb, mint ráérezni az ízére, igaz, ez utóbbihoz szükség van némi gyakorlásra.

Az ugrások elnevezéseit nem véletlenül írjuk nagybetűvel, ugyanis ezeket többnyire azokról nevezték el, aki először bemutatta őket. Az ugrásoknál számít, hogy az előkészítésnél hol szerez lendületet a korcsolyázó hozzájuk, ezek alapján beszélhetünk élugrásokról (ahol a korcsolya külső vagy belső éle a főszereplő), és lábujj-ugrásokról, ami talán jobban hasonlít egy „szárazföldi” elszökelléshez.

Az ugrásoknál az is számít, hogy a korcsolyázó szemből indítja meg az ugrását, vagy háttal készül neki, illetve, ha már ott van a levegőben, hány fordulatot tesz meg a leérkezés előtt. A legtöbb műkorcsolyázó az óramutató járásával ellentétes irányban teszi meg a fordulatokat.

A szimpla ugrás az, amikor egy vagy másfél fordulatot tesz meg a levegőben. Igen, nem írtuk el, létezik „fél” ugrás is, amit akkor tud megugrani valaki, ha szemből indítja az ugrását, de háttal érkezik meg belőle. Az analógia alapján a kettő és a két és fél fordulatos ugrásokat duplának mondjuk, a három és a három és fél fordulatosokat triplának, a négy és a négy és fél fordulatosokat pedig kvadrának.

Az ugrások érik a legtöbb pontot egy-egy programban, a bonyolultabb ugrások pedig értelemszerűen még többet érnek – viszont a kockázat emiatt magas, hiszen egy apró hibával rengeteg pontot lehet veszíteni.

Hat olyan ugrás van, amit megkülönböztetünk, de hogy valaki ténylegesen meg tudja őket különböztetni, mutatjuk, mire érdemes figyelni. Amikről szó lesz, az a lábujj-ugrások közül a Toe-Loop, a Flip és a Lutz, illetve az élugrások közül a Loop, a Salchow és az Axel.

Az Axel a legidősebb és egyben legnehezebb ugrás, olyannyira, hogy egy tripla Axel más ugrásfajták négyfordulatosának nehézségével is felveszi a versenyt. Írtuk korábban a fél fordulatokat, ez pont az Axelnél látszik, ugyanis ennél az ugrásnál a korcsolyázó szemből (menetirány szerint) indítja el a mozdulatát, de háttal érkezik meg, így akárhány fordulatot is tesz meg közben, egy féllel mindig több lesz a tényleges fordulatszáma.

Szóval amikor leesik az állunk Ilia Malinin négyfordulatos Axeljétől, akkor valójában négy és fél fordulatról beszélünk, ami tényleg már-már úgy néz ki, mintha ellent mondana a természet törvényeinek.

Az ugrás a nevét a norvég Axel Paulsenről (1855-1938) kapta, aki 1882-ben(!) Bécsben mutatta be először – még gyorskorcsolyázóként – az emblematikus ugrását.

Amilyen nehéz kivitelezni, olyan könnyű felismerni az Axelt, ugyanis nincs is több olyan ugrás, amit szemből indítanak meg. Így azt is elmondhatjuk, hogy a szimpla Axel mindig másfél, a dupla Axel mindig két és fél, a tripla Axel mindig három és fél, a kvadra Axel pedig mindig négy és fél fordulatos lesz.

A Salchow a műkorcsolya történetének első olimpiai bajnokáról, a svéd Ulrich Salchowról (1877-1949) kapta a nevét, aki az 1908-as londoni ötkarikás játékokon írta be ezzel a nevét a sportág történetébe. Az ugrását viszont csak egy évvel később, 1909-ben mutatta be először.

A Salchow is a könnyebben felismerhető ugrások közé tartozik, mert megelőzi egy mozdulat, amivel lendületet vesz a korcsolyázó. Ez a mozdulat a másik lábbal történik, mint amivel indul az ugrás, viszont erre a lendítő lábra érkezik meg a végén (többnyire bal lábbal ugrik fel, jobb lábra érkezik, háttal, ahogy azt már biztosan tudjuk az Axel óta).

A bal lábbal a korcsolyázó a belső élre dől, míg a lendületvételhez használt jobb lábbal is befelé támaszt a jégre, így kicsit olyan, ahogy a két térd egymás felé közelít, mintha egy csámpás lenne az illető (vagy nagyon ki kellene mennie a mosdóba). Ha megvan a lendület, a jobb láb löki el a jégről a korcsolyázót, olyannyira, hogy ez a jobb láb egy kvázi térd emelő mozdulattal még több lendületet tud beletenni az ugrásba.

A versenyek alatt hiába keressük a pontokat mutató kijelzőn a Rittberger szót, az ugrás hivatalos neve angolul ugyanis a loop (hurok), viszont a magyarban is a Rittberger az elterjedtebb. Nevét a német Werner Rittbergernek (1891-1975) köszönheti, aki Salchow mögött sokáig csak a második legjobb műkorcsolyázó volt a világon. Az ugrását 1910 környékén mutatta be először.

A felismerhetőség kapcsán itt is elárulunk egy mozdulatot, amit érdemes figyelni. A Rittbergernél is hátrafelé helyezkedik el a korcsolyázó a jégen, amikor megindítja a mozdulatát, viszont itt szinte semmilyen látványos lendületvételt nem figyelhetünk meg a lábán, sőt, egy pillanatig úgy tűnhet, hogy összeakad a korcsolyája a versenyzőnek, ugyanis a mozdulat elindításakor keresztezi egymás előtt a lábait, és kissé mintha beleülne az ugrás elejébe azzal, hogy a hátul lévő lábára helyezi a testsúlyát.

Igen-igen, a loop rész nem véletlenül ismétlődik az ugrás nevében, a toe (nagylábujj) pedig arra utal, hogy ezt bizony a jégre leszúrt nagylábujjal, vagyis nagyjából spiccelve kell kivitelezni. A misztikum eddig tartott, innen már könnyű összerakni, hogy a leszúrt Rittberger elnevezés csupán ebből a kis korcsolyaél-leszúrásból jött, és szerencsére semmilyen Julius Caesar-féle mellékszál sincs a történetben.

Ez az ugrás is a korcsolyázó erősebb lábáról (ahogy az élet más területein is, ez többségében a jobb) indul és arra is érkezik, amelyikkel pedig lendületet vesz, az egy könnyű leszúrással segít rá a mozdulatra. Aki nagyon benne van már az ugrásfelismerésben, észre fogja venni, hogy a Rittbergereknél a korcsolya külső éle játszik.

Tehát: jobb lábbal siklik háttal, a külső élre – azaz a kislábujja felé – dől, a bal lábával egy hátrafelé irányuló félkört ír le, majd, amikor a háta és a jobb lábának a sarka mögé ér vele, leteszi a lábujját a jégre, felugrik, egymás mellé zárja a lábait, megteszi a kellő fordulatot, majd jobb lábra érkezik a jégre és siklik tovább belőle.

A leszúrt Rittberger egyébként az egyik legkönnyebb ugrás, nem is ér olyan sokat. Kombinációban viszont elég hasznos tud lenni, mert könnyű vele átkötni az azonos lábas technika miatt.

A leszúrt ugrásoknál azt kell figyelni, hogy melyik lábbal történik a leszúró mozdulat: ha azzal, amelyiken korcsolyázik és amelyikről elugrik, akkor nem toe-loopról beszélünk. De aggodalomra semmi ok, van mivel összekeverni.

Ha már leszúrás, jöhet is a Lutz. Az Axel után ez a második legnehezebb ugrás, és emiatt jó hosszan rá is kell készülni.

Az ugrást egyébként az osztrák jégkorongozó Alois Lutzról (1888-1918) nevezték el, de róla nem lehet sokat tudni, csak azt, hogy az ugrást valószínűleg egy hokimeccs szünetében mutatta be 1913-ban, és sajnos az újításával nem tudott óriási karriert befutni, mert rendkívül fiatalon, húsz éves kora környékén elhunyt.

De akkor vissza a felismeréshez. Tehát Lutzot hosszú rákészüléssel kezdjük, háttal érkezik az ugráshoz a korcsolyázó, majd jöhet a leszúrás, méghozzá nem azzal a lábával, amelyiken siklik, hanem a másikkal. Az érkezés is ugyanerre a lábra (és amúgy a korcsolyájának a külső élére) történik.

A flip és a Lutz sajnos rendkívül könnyen összetéveszthető, a különbség annyi, hogy míg a Lutz a korcsolya külső éléről indul, addig a flip a belső élről. A fordulat az indulás és az érkezés között azért teszi nehézzé a Lutz ugrást, mert ott a korcsolyázó testének a tengelye kibillen – a külső élről indul, befelé dől a teste, majd ismét a külső élre kell érkeznie.

Szóval nem véletlen, hogy a Lutzhoz több előkészítés kell, mint a fliphez, ahol viszont a külső élről indul az ugrás, és a korcsolyázó testének a tengelye szinte vezeti az ugrást, aminek a végén a belső élre érkezik, így nem kell még egy kicsit beletekerednie a végén.

Az ugrás előtt maga a megforduló mozdulat általában elég gyors, szóval amikor szemből hirtelen a jégen sikló lábával megfordul (ez a flip), és már szinte azonnal a levegőben van, esélyes, hogy a flipet látjuk.

Egyébként a korcsolyázás közben is előfordul, hogy ez a két ugrás valahogy összekeveredik: ha korcsolyázó egy Lutzhoz készül, de a külső él helyett a „könnyebb” belsőn találja magát, akkor is sikerülhet ugyan az ugrás, de a bírók észreveszik, és kemény pontlevonásokkal jelzik, hogy kiszúrták a rossz élről indulást, azaz a „Flutzot” (flip+Lutz).

Az Euler-ugrást régebben félhuroknak (half loop) nevezték, a változtatással az ugrások jelölését próbálták egyszerűsíteni. És egyébként is, ez a félhurok egyszerűsíti az ugráskombinációkat akkor, amikor váltani kell lábak vagy a külső és a belső élek között, így az Euler nevével az ugráskombinációk köztes elemeként találkozhatunk leggyakrabban.

A félhuroknál az történik, hogy a külső élről indítja az ugrását a korcsolyázó, majd a másik lábára érkezik, így tökéletesen előkészíti a terepet egy flipnek vagy egy Salchow-nak.

A The New York Times azt írta egyszer, hogy "míg az ugrások sportnak tűnnek, a pörgések inkább művészetnek", és annyira jól elkapja a forgások lényegét, hogy nem tudtuk nem idézni.

Ha már a nevekkel dobálóztunk, nem lehet kihagyni a Biellmann-forgást sem, legalább így említés szintjén, amit Denise Biellmann világbajnok tökéletesített (bár nem ő mutatta be először), és amit valószínűleg mindenki ismer: ez az a forgás, ahol a korcsolyázó a háta mögött két kézzel a feje fölé emeli a lábát, megfogva a korcsolyája pengéjét. Ez az egyetlen olyan forgás, amit egy korcsolyázóról neveztek el, a többit leginkább a kivitelezés módjáról vagy a formáról azonosítanak be, amire hasonlít.

A forgásokat egyébként aszerint különböztetik meg, hogy álló, ülő vagy mérleg pozícióban mutatják be őket, illetve, hogy előre vagy hátrafelé történnek. A forgásokat is be lehet mutatni kombinációban, viszont fontos kiemelni, hogy amelyik forgás nem tartalmaz legalább három fordulatot, az nem számít forgásnak, csak művészi elemnek.

Leginkább az egyéni korcsolyázók technikáiról beszéltünk sokat, de egyszerűen nem lehet elmenni egy párosan kivitelezhető mozdulat, a halálforgás mellett sem.

A halálforgásnál a páros férfi tagja leengedi a forgásnál a jéghez a másik korcsolyázót, miközben egy kört ír le vele. Az 1920-as évek óta láthatunk ilyen pörgetést, Charlotte Oelschlägel német profi korcsolyázó és férje, Curt Newmann alkotta meg, de csak az 1948-as olimpián láthatott a közönség belőle olyan verziót, ahol egy kézzel tartotta a férfi a partnerét a forgás közben, azóta pedig több verziója is létezik. A durva név ellenére a halálforgás nem tilos, és ha minden a terv szerint történik, nem is annyira veszélyes, mint amennyire annak hangzik.

Ahogy a legtöbb sportágban, itt is megkülönböztetünk junior és felnőtt versenyeket, mi most az utóbbiakkal fogunk foglalkozni, de aki a teljes palettára kíváncsi, a nemzetközi szövetség oldalán tud tovább böngészni.

Ha már szövetség: a sportágat a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (International Skating Union - ISU) égisze alatt működtetik, ide tartozik a műkorcsolya mellett a szinkronkorcsolya, a gyorskorcsolya és a rövidpályás gyorskorcsolya (short track) is. A svájci székhelyű ISU 1892(!) óta létezik, ezzel az egyik legrégebbi sportszövetség a világon. Azzal a céllal jött létre, hogy egységes nemzetközi szabályokat és előírásokat állapítson meg az általa szabályozott sportágakban, és nemzetközi versenyeket szervezzen.

Magyarországról a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség az ISU tagja, méghozzá 1908 óta.

A műkorcsolyázók versenynaptárában az országos bajnokság, a Grand Prix-sorozat, az évente megrendezésre kerülő világbajnokság, valamint a négyévente megrendezett téli olimpia szerepel, de emellett számos más versenyt is találunk, Európában például az Európa-bajnokság miatt is felpezsdül a koris élet, szintén évente, de az ISU szervezi a Challenger Series-t is (ebben a sorozatban találjuk többek között a Budapest Trophy-t is).

A versenynaptárban természetesen történhetnek változások (a helyszínek vis, 2023-ban a műkorcsolya szezon az alábbiak szerint alakul:

A Grand Prix-sorozat mindig hat állomásból és egy záró nagydöntőből áll, utóbbira tudnak pontokat gyűjteni a versenyzők a különböző állomások során. A Grand Prix-sorozat minden állomásán érmeket osztanak ki a férfi egyes, a női egyes, a páros korcsolyázás és a jégtánc szakágakban.

A korcsolyázók az egyes Grand Prix-versenyeken elért helyezéseik alapján pontokat szereznek, és minden szakágban az első hat helyezett kvalifikálja magát a Grand Prix-döntőre, amit 2023-ban Pekingben rendeznek meg december 7-10. között.

A felnőtt Grand Prix-versenyeken bizonyos életkor felett indulhatnak versenyzők (2023-ban azok, akik még 2022. július 1. előtt betöltötték a 16. életévüket.) Emellett bizonyos nemzetközi versenyeken minimális összpontszámot kellett elérniük ahhoz, hogy képviselhessék a hazájukat a sorozatban.

Az ISU versenyein ugyanis nemzeti lobogó alatt versenyeznek a korcsolyázók. Az ukrajnai háború miatt jelenleg is érvényben van az orosz és fehérorosz versenyzők kizárása a nemzetközi szövetség sorozataiból.

Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség által meghatározott minimum technikai pontszámot minden versenyzőnek el kell érnie, aki el akar indulni az általuk szervezett versenyeken és versenysorozatokban.

A műkorcsolya a showbizniszben is jelen van, természetesen az már nem a szövetségek felügyelete alatt. Ami a szövetségek alá tartozik, hogy a nagyobb versenyek végén láthatunk egy gálát, ahol a szakágak legjobbjai mutatnak be egy olyan programot, aminek nincsenek technikai követelményei, nem számítanak bele semmibe, csupán a szórakoztatás a céljuk. Itt lehet szaltózni, bulizni, beöltözni, sőt, gyakorlatilag bármit meg lehetne csinálni, amivel szórakoztatják a közönséget. Ezen túl pedig több olyan korcsolyázó is van, aki a versenyszezonon kívüli időszakban, illetve a profi pályafutását követően úgynevezett jégshow-kon vesz részt.

Ez viszont még mindig csak a felszín, a lépéskombinációktól az emeléseken át a művészi előadásmódig számos olyan aspektusa van még a műkorcsolyának, amiről érdemes lenne beszélni, viszont már az is csoda, ha idáig eljutott valaki az olvasásban. Akik kitartottak velünk, azoknak köszönjük, aki pedig még többet szeretne megtudni a műkorcsolyáról, kapcsoljon az Eurosportra, és keresse a sportág legfrissebb híreit az eurosport.hu/mukorcsolya oldalon.

A fentiek megszületésében sokat segített a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU) oldala, Wojciechowski Patrícia írása, Gál László cikke, Hering Antal magyarázata és az a rengeteg óra, amit olyan felkészült szakértőkkel és kommentátorokkal „közösen” töltöttünk el (ők a tv egyik, én a másik oldalán), mint dr. Fürst Judit, vagy az Eurosportos kollégáink, Ajkler Zita és Horváth Mariann.