Kiégés, bántalmazás, mérgező légkör és az arany, ami jó, de nem igazol semmit - az olimpia bajnok interjút adott

Bár még nem döntöttek arról, hogy mikor (ha egyáltalán) térnek vissza a versenyzéshez, az elmúlt másfél évben is elfoglaltak voltak, gálákra, bemutatókra jártak, és egy pillanatra sem változtattak azon, hogy az életük továbbra is a jégtánc. Még akkor is, ha a műkorcsolya világa szerintük nem csak a csillogásról szól…

Gabriella Papadakis az interjú elkészülte után a közösségi médiában írta le, hogy miért érezte fontosnak, hogy beszéljen a sportágnak erről az oldaláról is.

Az alábbiakban a France Info által közölt interjút lehet elolvasni.

Gabriella Papadakis: Nagyon keveset voltunk Montréalban. Sokkal többet utaztunk, mint korábban, pedig már akkor sem ültünk egyhelyben. De most jó volt utazni, és szabadabbnak lenni. Egész életünkben ahhoz voltunk hozzászokva, hogy szinte alig tudtunk elmenni nyaralni. Most nagyobb szabadságunk, önállóságunk van.

Azt gondolom, az élsport lehetővé teszi és rá is kényszerít arra, hogy bizonyos szempontból gyorsan fejlődj, de ugyanakkor egyfajta buborékban tart, mintha még mindig tinédzser lennél. Gyakorlatilag állandó felügyelet alatt állsz, vannak edzőid, napi feladataid. Most ez a szünet lehetővé tette számomra, hogy egy kicsit távolabb kerüljek ettől, és kicsit „én” lehessek. Hogy egy kicsit talán elgondolkodjak magamon.

Több mint nyolc éve nem változott semmit az életem. Ami 19 évesen nagyon új, nagyon felnőtt dolog volt, nos… 27 évesen már azért kevésbé az.

Nem tudom pontosan, azt mondanám, hogy körülbelül két hónapig. Ez volt az első ilyen alkalom az életemben... És nagyszerű volt! Az is tény, hogy Montrealban és Kanadában a mentális egészség sokkal kevésbé tabutéma, mint Franciaországban, és ez nagyon jó.

Nem. Egyáltalán nem! Nem, nem és nem! Azt hiszem, a sportban – és ezt egyre többen mondják – annyira előtérbe helyezzük a teljesítményt, hogy megfeledkezünk az emberek jólétéről. Azt gondoljuk: „Erről szól a sport, belefér”.

Azt hiszem, ezt a gondolkodásmódot újra kell gondolnunk a műkorcsolyában. Bizonyos értelemben túl sokat gondolkodunk: „Nem érdekel minket, ha nem vagy jól, amíg szállítod az érmeket... És ha jönnek az érmek, akkor boldogok leszünk.” De ez nincs így.

Ki volt boldog egész életében? Az túl könnyű lenne, és hát mindannyiunknak vannak problémái az életben.

A probléma az, hogy megengedjük, elfogadjuk, sőt normalizáljuk a mindennapi bántalmazást. És azt hisszük, hogy az eredmények csak úgy eltörlik vagy semmissé teszik azokat, vagy lehetővé teszik, hogy mindent megbocsássunk. De nem! Őszintén hiszem, hogy ezek az erőszakos cselekedetek nem szükségesek a sikerhez. Még mindig sok rendszerszintű probléma van, annak ellenére, hogy történt javulás e téren, és azért tapasztalható volt némi fejlődés is.

Igen. Mintha mindazok a dolgok, amelyeket korábban figyelmen kívül hagytam – és amelyeket egész pályafutásom alatt kis dobozokba zártam – elkezdtek volna előjönni.

Tagadásban voltam. Nem vettem észre, mert olyan dolgok váltották ki, amelyek normalizálódtak körülöttem, amik a mindennapok részeivé váltak. És folyton azt mondogattam magamnak: „Gyerünk! Folytasd, menj tovább!” De aztán egy bizonyos ponton bumm, a falnak ütköztem.

Ez valamivel a covid előtt kezdődött, aztán a világjárvány idején csapott le igazán. Hirtelen egyedül maradtam. Nem volt versenyem, nem hajtott az adrenalin, semmi. Hirtelen előjött a semmiből.

Aztán egy nap belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamnak, hogy bizonyos dolgokkal meg kell birkóznom.

Őszintén szólva nem hiszem, hogy sokat tettem azért, hogy jobban érezzem magam az olimpia előtt. Tudtam, hogy sok munka lesz ezzel, hogy terápiára is szükség lehet, de valahol azt is tudtam, hogy ha ebbe belevágok még az olimpia előtt, akkor nem fogok tudni elmenni edzeni sem, mert undorodni fogok az egésztől. De ez a normális, a terápia mindig ilyen: először rosszabb lesz, mielőtt elkezd jobb lenni.

Feltettük a szemellenzőt, és belevágtunk. A tagadásról szólt az egész, de azt sem tudtam akkor, hogy mit tagadok.

Nem, mert annyira szerettem volna megszerezni az érmet. Egyszerűen csak azt mondtam magamnak, hogy gyerünk, nyomjuk, hajrá, és végül is egyáltalán nem bántam meg semmit.

Nem, nem igazol semmit az arany, de legalább ott van az érem, és ez nagyon király. Az aranyérem lehetővé tette, hogy szépen lezárjak egy időszakot, mielőtt beleásnám magam a múltba és ebbe az egész zűrzavarba.

Ezek után nem akarom azt mondani, hogy csak szörnyű dolgokat éltem át, és hogy a pályafutásom borzalmas volt. Nem, persze, hogy nem. Egyáltalán nem ez a helyzet, de jó erről beszélni. Sőt, inkább azt mondanám, hogy a legnagyobb bánatom az volt, hogy egyedül éreztem magam, leszámítva persze a legközelebbi barátaimat és a partneremet.

Amikor sok hozzám közel álló emberrel beszéltem erről, főleg női korcsolyázókkal, mindenki azt mondta: „Igen, a karrierem után velem is ez volt. Bár a pályafutásom nagyszerű volt, évekbe telt, mire megbékéltem bizonyos dolgokkal”.

Nem tudom. Vannak bizonyos dolgok, amikről nem szeretnék beszélni, de például mindaz, ami az elmúlt években történt a Sarah Abitbol-ügy például... Ez segített az embereknek kilépni a tagadásból. Nekem is biztosan segített ebben, akkor már én is beláttam, hogy igen, volt egy ilyen légkör akkoriban.

Igen, de fel sem tűnt akkoriban. Annyira normalizálódott, hogy észre sem vettem. Aztán szép lassan, ahogy nagyobb lettem, és egyre több ilyen történetet hallottam, rájöttem, hogy azért ez még sincs annyira rendben…

Fontos megérteni, hogy ezek nem elszigetelt dolgok vagy egyedi esetek voltak. Ezt értem a légkör alatt… Amikor például én utaztam Gilles Beyerrel (ő az, akit Sarah Abitbol nemi erőszakkal vádolt meg) 16 -18 éves voltam. Ő meg folyton részeg volt, egész nap megjegyzéseket tett ránk, és bejött az öltözőbe, amikor átöltöztünk. Nevettünk rajta, mert nem tudtuk, mit tegyünk. Nem volt más kiút. Mindenki azt hitte, hogy ez normális, és mindenki úgy viselkedett, mintha ez normális lenne. Szóval igen, ilyen volt a légkör.

Körülnézel, és azt látod, hogy az embereket nem érdekli. Láttam Gilles-t, láttam, hogy mit csinál. Ez persze nem olyan mértékű volt, mint amit Sarah Abitbol leírt, én nem láttam semmi ilyesmit, de attól még nagyon problematikus volt az egész figura, tudtuk, hogy van bántalmazási múltja, hogy hogyan bánt a fiatalokkal.

Úgy nőttünk fel, hogy nem vettük észre, mit is jelent ez. Nyilván akkor nem tudatosult bennünk, de utólag rájöttem, hogy ezekkel az érzésekkel űztem ezt a sportot.

Azt hiszem, akkor már rég kiégtem. Ma már sokkal jobban vagyok, hála a terápiának, ami a korcsolyázás alatt hiányzott. Akkor nem tudtam mindezekkel a dolgokkal foglalkozni, amikor minden nap a jégpályára jártam.

Ezért kellett a szünet. Nem ez volt az egyetlen oka, de ez is része volt. Meg kellett tennem, és örülök, hogy megtettem, mert segített megérteni, miért voltam egyre kevésbé motivált, és egyre demoralizáltabb. Őszintén szólva szükségem volt egy kis szünetre, és arra is, hogy kibeszéljem ezeket a dolgokat. Ma már tudom, hogy nagyon jót tett nekem, hogy valaki a sport világán kívülről látott engem.

A távoli jövőben rengeteg ötletem van... Meglátjuk, mi valósul meg belőle. Mindenekelőtt továbbra is pozitívan szeretnék hozzáállni a korcsolyázáshoz. Többet akarok tenni. Szeretnék részese lenni a változásnak, és mindent megtenni azért, hogy a korcsolyázás világa továbbra is a pozitív irányba fejlődjön, mert tudom, hogy a szövetség nagy hangsúlyt fektet a múltból származó dolgok helyrehozására, és arra, hogy minél egészségesebb környezet legyen.

Emellett szeretnék sok mindent megtanulni, jól érezni magam, és még sokáig korcsolyázni.

Forrás: France Info