Federernek és Nadalnak elég volt Hamlet, Djokovic a világ összes szerepét akarja

A világelső az újabb lehetséges rekorddöntés kapcsán mondott néhány érdekes gondolatot a Kurir című szerb lapnak adott exkluzív interjújában.

Djokovic tehát úgy véli, azért utálják, mert nem akar más lenni, mint aki, és mert ki meri mondani, hogy minden rekordot meg akar dönteni.

Nemrég arról beszélt a szerb, hogy vállalja a rosszfiú szerepét. Amennyiben ez így van, nehéz érteni, miért kellett már megint előjönni a szeretnek-nem szeretnek témával. A nagy színvallás kapcsán arról írtunk, hogy azok után, hogy az eredményeket tekintve már szinte mindenben ő van elöl, talán könnyebb kimondani, hogy ’oké, most már lehetek akár a rosszfiú is’. Másrészt, azt is gondoltuk, és gondoljuk most is, hogy senki sem csak jó vagy csak rossz, el kellene már végre engedni ezt a végletességet.

Egyébként pedig nem azért utálják sokan, amiért ő hiszi, hanem részben pont az ellenkezőjéért: mert pont nem az, akinek mutatja magát. Demózza a sportszerűséget, tapsol, megöleli a legyőzöttet, ha úgy érzi, az rászorul, és csodálatos szavakkal méltatja ellenfeleit a győzelmi beszédében. Nem mondjuk, hogy ebben nincs valódi, őszinte érzés, mert nyilván van, de ezek a megnyilvánulások arra is jók, hogy extra lájkokat zsebeljen be a trófea mellé. Szóval ez az egész színjáték olcsó jóemberkedésnek tűnik. Hogy miért, arról majd egy kicsit később.

Térjünk még vissza a nyilatkozatára. Az állítása több helyen sem fedi a valóságot. Egyrészt azt mondja, hogy nem szeretik őt az emberek. Ez nyilvánvalóan nem igaz. Hál’ Istennek, nem lehetnek erről pontos adataink, de az azért erősen sejthető, hogy sokan szeretik, milliók rajonganak érte. Ahogy az is szinte biztos, hogy sokan utálják, ám még csak azt sem tudhatjuk biztosan, hogy utóbbiak többen vannak-e, mint az előbbiek.

És arról is csak afféle megérzésünk lehet, hogy nem szeretik őt annyian, mint amennyien világelsőket általában szeretni szoktak. De mindegy is az arány, ez az egész szeretnek-nem szeretnek dolog valószínűleg csak őt érdekli, a riválisait aligha.

És akkor a jóemberkedésről. Pont nem azért utálják őt sokan, mert bátran ki meri mondani, hogy a rekordokra hajt, és nem azért, mert állítása szerint ő önazonos. Sokkal inkább azért, mert érzik talán az emberek, illetve e sorok írója biztosan érzi a túltolt, túlságosan kifelé játszott, jóemberkedő gesztusok, valamint a pályán való létezése közötti ellentmondást.

Az erre vonatkozó példákat hosszasan lehetne sorolni, de valahogy minden ilyen a sportszerűség, vagy épp annak a hiánya köré összpontosul. A fönt említett erős, színpadias, sportszerűséget demonstrálni hivatott megnyilvánulások mellett ott vannak a sokszor magyarázat nélküli rosszullétek és ápolások, amelyek valahogy mindig akkor jönnek, amikor nem megy úgy a szekér.

Nem állítjuk, hogy ezek nem valódi problémák, hisz nem tudhatjuk, mikor van baja, mikor nincs, mikor komoly, mikor nem. Azonban bő másfél évtizede már, hogy tulajdonképpen a szemünk előtt él a pályán, úgyhogy megérzéseink éppen lehetnek.

Nyilván lehet mondani, hogy a kutyát nem érdeklik a mi megérzéseink, abban azonban talán támpontként szolgálhatnak, miért utálják őt sokan. Esetleg, mert eltúlzottnak, hiteltelennek érzik ezeket a kisebb-nagyobb problémákat, amelyekért Djokovic ápolást kér. Lehetne ez felvállalt taktikai elem is a játékában, de nem, ezt ő nem ismeri el. Talán mert ő maga is méltatlannak érzi a világelsőséghez, meg a legnagyobbsághoz, amelyre hajt, vagy amelyet már el is ért.

A látványos és hangzatos tapsok, ölelgetések és magasztaló szavak mellé valahogy nem passzol az a világelső, aki a fizikális problémáit, látszólag legalábbis eltúlozva igyekszik megzavarni ellenfelét. Talán túl nagy az amplitúdó mindkét oldalon, és a nézőket ez a kontraszt bizonytalanítja el Djokovic sportszerűségét illetően.

De vegyünk egy másfajta példát a viselkedése ellentmondásosságára. A 2011-es US Open elődöntőjében Djokovic hosszasan ünnepeltette magát a közönséggel az ellenfél, történetesen Roger Federer meccslabdája előtt. A meccset végül a szerb nyerte, volt is vállveregetés, meg voltak szép szavak a nyilatkozatában, ettől függetlenül azonban tény, hogy a nézők hergelése bizony megzavarhatta a svájcit. És akkor egy ilyen esetben mi, nézők mit kezdjünk Djokovic sportszerűségével?

Persze Djokovicnak nem kell változtatnia semmin, maradhat minden így is, ahogy van. Mindezeket csak azért írtuk le, mert úgy érezzük, Djokovic nem pontosan érti és érzi a nemszeretettsége okát.

És még valami. Ezzel a nyilatkozattal, miszerint ő kimondja, hogy minden rekordot meg akar dönteni, egyszersmind azt is állítja, hogy bezzeg Federer és Nadal nem mondta ki, pedig ők is akarták a rekordokat. Lehet, hogy így van, és még az is lehet, hogy a szívük mélyén tényleg akarták, akarják a legnagyobbságot, és valóban nem mondták ki. Talán, mert nem akarták mindenáron.

Valamit viszont kimondtak, és kimutattak mindig. Hogy a következő pontot, a következő meccset, a következő Grand Slam-tornát meg akarják nyerni. Ezt vállalták. Igaz, ezek a vállalások kisebbek, nem a világmindenség trónját akarták, csak egy pontot, egy meccset, egy tornát.

De ez olyan, mintha három nagy színész közül az egyik azt mondaná, hogy ő a világ legjobb színésze akar lenni. A másik kettő pedig azt, hogy ő baromi jó akar lenni az aktuális szerepében, mondjuk Hamletként.

És lehet, hogy a többségnek tényleg szimpatikusabb tud lenni a két zseniális Hamlet, mint az, aki szintúgy zseniális, csak épp ő nem elégszik meg ennyivel. Ő ugyanis el akarja játszani a világ összes szerepét, és mindegyikben ő akar lenni a legjobb.

Ilyen értelemben lehet, hogy mégiscsak igaza van Djokovicnak, csak nem úgy, ahogy ő gondolja. Ha így van, a kapzsiságot, a telhetetlenséget nem szeretik benne.

Tehát nem azt a faszagyerekséget, hogy ő ki meri mondani, hogy üldöz minden rekordot, hanem a megelégedésre való képtelenséget, és a mindenáron-mentalitást.