Öngólok, óriásölők és a válogatott, amire büszkék lehetünk – 5+1 emlékezetes dolog az Eb-ről

Most, hogy véget ért az idei Európa-bajnokság, ideje visszatekinteni és megnézni, évek múlva miről fogunk emlékezni az idei tornára.

Ha egy átlagos szurkoló évek múlva visszagondol egy nagy torna színvonalára, talán leggyakrabban az alapján ítél, milyen gólgazdagok voltak a mérkőzések. Márpedig ebben az idei Európa-bajnokság nem okozott csalódást: az 51 meccsen összesen 142 gól született, ami mérkőzésenkénti 2,78-as átlagával a legmagasabb az Eb-k történetében.

Persze lehetne amellett érvelni, hogy ez a 24 csapatos lebonyolítás miatt kijutó gyengébb csapatoknak köszönhető, de azért olyan sok esetben nem fordult elő, hogy ezeket a válogatottakat kitömték volna esélyesebb ellenfeleik. Ezzel szemben már a csoportkör hozott sokgólos rangadókat (Németország-Portugália 4-2) és az egyenes kieséses szakaszra is bőven maradtak olyan, a gólzápor miatt emlékezetes meccsek, mint a svájci-francia vagy a spanyol-horvát nyolcad döntők.

Érdekes viszont, hogy a torna ennyi találat mellett sem az igazán különleges gólokról szólt. Persze akadt elképesztően látványos (PatrickSchickfélpályás lövése ) és Eb-történetileg fontos találat (Ronaldo rekordot jelentő gólja) is, ilyen téren mégis maradhat hiányérzetünk.

Épp ezért, ha kategorizáljuk az Eb góljait, feltűnik, hogy a legnagyobb beszédtémát egyértelműen az öngólok szokatlanul magas száma adta a torna során. A csapatok már rögtön az elején bekezdtek ilyen téren, hiszen Merih Demiral révén a nyitómeccs is egy öngóllal indult, a számláló pedig az Eb végére 11-nél állt meg.

Ez a szám nem csak a legtöbb egy kontinenstornán valaha, hanem egyúttal egyetlen Eb alatt túl is szárnyalta az összes korábbi torna teljes termését. Érdekes kérdés, mitől nőtt meg hirtelen ennyire a saját kapujukba találó játékosok száma, a jelenségben valószínűleg épp úgy benne van egy hosszú szezon fáradtsága, mint a foci egyes tendenciáinak változása.

Minden nagy válogatott tornának megvannak a maga hősiesen menetelő kiscsapatai, akikre aztán a közönség évtizedek múlva is emlékszik. Kinek ne jutna eszébe a 2016-os Eb-ről Wales elődöntős szereplése, vagy a legutóbbi vb-n döntőig menetelő horvátok története? Az idei Európa-bajnokság azonban ezen a téren talán a szokottnál is váratlanabbul alakult.

Elsőre nyilván mindenkinek a Christian Eriksen drámai esetéből erőt merítő és ezzel a lendülettel (meg kitűnő focijukkal) elődöntőig jutó dánok fognak eszébe jutni, de koránt sem ők voltak a torna egyetlen meglepetéscsapata. A csehek és a svájciak is erőn felül teljesítve ütöttek ki egy jóval esélyesebb ellenfelet a 16 között, az ukrán válogatott pedig ugyan nem egy túlzottan erős ágon, de szintén negyeddöntőbe jutott. A görögök 2004-es tündérmeséjét most senki nem ismételte meg, de ha évek múlva visszagondolunk, bőven eszünkbe juthatnak majd a tora üde színfoltjai.

Ha viszont ezt a jelenséget a másik oldalról nézzük, az idei Eb-nek épp úgy része volt egy-két esélyesként elkönyvelt válogatott leszereplése is. A leglátványosabb példa erre egyértelműen a vb-címvédő Franciaország csapata, ami annak ellenére, hogy talán a legerősebb kerettel várta a tornát, ezúttal egy sor probléma (köztük részben belső konfliktusok miatt ezúttal már a nyolcad döntőben kiesett.

De korántsem a franciák voltak az egyetlen alulteljesítők. Nagyon hasonló helyzetben voltak a címvédő portugálok is, akik az 5 évvel ezelőttinél talán még erősebb kerettel nem jutottak most a nyolc közé sem. Említhetnénk a Joachim Löw kapitányságát egy Anglia elleni nyolcad döntős vereséggel záró németeket is, de a torna előtt leírt, a csoportkör után viszont felkapott hollandok sem teszik ki az ablakba a csehek elleni zakót. Ezeknél a csapatoknál lesz mit átgondolni a másfél év múlva sorra kerülő katari világbajnokságig.

Egy jó tornához hozzátartozik egy izgalmas, fordulatos döntő is, ilyen téren pedig az Anglia-Olaszország finálé nem okozott csalódást. Luke Shaw az Eb-döntők történetének leggyorsabb góljával már a második percben megadta a tökéletes alaphangot, hogy aztán a nagyot küzdő olaszok lassan visszajöjjenek a meccsbe, a végén pedig drámai módon tizenegyesekkel szerezzék meg a trófeát.

A döntő már csak Anglia újabb szétlövéses veresége miatt is emlékezetes marad, ennek ellenére a hazai csapat számára sem ért véget teljes keserűséggel a torna, a jövő számukra is fényesnek tűnik. Ami pedig az olaszokat illeti, Roberto Mancini kapitány jött, kockáztatott és győzött , ha pedig folytatja a munkáját, a válogatott a kiöregedő vezérek ellenére is az egyik nagy esélyes lehet Katarban.

Magyar szemmel figyelve az Eb-t természetesen nem mehetünk el a válogatott szereplése mellett sem. Marco Rossi csapata – elsősorban talán épp az olasz kapitány munkájának köszönhetően – minden várakozást felülmúlt, és 5 évvel a franciaországi tornát követően ismét büszkévé tette a szurkolókat.

A pokolian nehéz csoportból ezúttal ugyan nem sikerült a továbbjutás, de a címvédő Portugálok elleni utolsó pillanatos vereség után a magyar csapat nem esett össze, hanem a franciák és a németek elleni döntetlennel a legvégéig harcban volt a jóval esélyesebb ellenfeleivel. Fiola Attila, Szalai Ádám vagy Schäfer András góljai örökké emlékezetesek maradnak, de örömmel figyelhettük a csapatba tökéletesen beépülő fiatalok, Szalai Attila és Sallai Roland játékát is.

Adja magát a kérdés, tud-e még fejlődni a válogatott, mindenestre bíztató gondolat, hogy az Eb-n legnagyobb értéke, a tornát sérülés miatt kihagyó Szoboszlai Dominik nélkül szerepelt. Hosszú évek után nem csak büszkék, de talán bizakodóak is lehetünk.