A csodatevő újra megvillant, de mihez kezdünk majd nélküle?

Ami történt, egészen elképesztő. Az Európa-bajnokságok egyetemes történetének legerősebb csoportjában már-már szürreálisnak hat, hogy a sok, a torna előtt lehetetlennek vélt lehetőség közül olyanok teljesültek, mint hogy az utolsó percig harcban voltunk a továbbjutásért, pontot raboltunk a világbajnok ellen, idegenben kaptuk el a németeket, és a hajráig minden meccsen kifejezetten jól álltunk az eredményjelzőn is.

Senki nem hitte azt sem, hogy a 2016-os Eb túlszárnyalható. Akkor továbbjutottak a magyarok a csoportból, és bár katartikus volt az osztrákok legyőzése, szívmelengető volt az Izland elleni küzdelem, és örökre szóló élmény volt a későbbi győztes portugálok elleni 3-3 is. De ez most valami egészen más.

Először abban más, hogy olyan csoportba sorsoltak, amilyet még nem látott a világ. A három nagy nemzetközi torna (Eb, vb, NL) címvédői + Németország idegenben: nincs olyan válogatott, aminek a tisztes helytálláson kívül bármi más reális célja lenne ebben a csoportban. Mi meg 8-10 perc híján továbbjutottunk belőle.

Másrészt - és erről talán kevesebb szó esik most - a 2016-os válogatott sokkal nagyobb játékerőt képviselt, mint a 2021-es. Olyan rendkívül rutinos, nemzetközi futballban sikereket elért játékosaink voltak, mint a kapuban Király Gábor, a védelemben Juhász Roland, a középpályán Gera Zoltán, a támadósorban Dzsudzsák Balázs. Most a középpályánk bajnokságokra bontva így néz ki: NBI, szlovák bajnokság, angol II, horvát bajnokság, NBI.

Arról nem is beszélve, hogy míg a 2016-os csapatból az első meccsen megsérülő Fiola Attila kivételével senki nem hiányzott, addig öt évvel később Marco Rossi mindkét támadó középpályását elveszítette sérülés miatt, köztük a torna egyik potenciális ígéretével, Szoboszlai Dominikkal.

És van még egy óriási különbség: a legutóbbi Eb-n a csoportját megnyerő magyar válogatottnak minden erénye mellett irtózatos mázlija is volt. A felkészüléssel, a selejtezővel, az osztrák stáb hibás scouting reportjával, az izlandi öngóllal, a portugálok elleni megpattanó labdákkal, és úgy általában mindennel.

Marco Rossi csapatát ezzel szemben ott pofozta a sors, ahol érte. Már a selejtezős kijutásnál egy elképesztő potyán kellett túltennie magát a csapatnak, aztán jött a bitang csoport, majd a portugálok elleni, szívszaggató vereség. Ahogy a portugálok, úgy a franciák is csak szenvedtek velünk, de egy peches védelmi hibából ki tudtak egyenlíteni, és pontosan ez ismétlődött meg a németek ellen is.

Valamelyik nap Sallói István nyilatkozta azt, hogy a korábbi években sokkal nagyobb játékosegyéniségek alkották a magyar válogatottat, mégsem tudott olyan eredményeket elérni, mint Marco Rossi csapata. Teljesen egyetértek vele, én is azt gondolom, hogy ennek a csapatnak, legalábbis egyelőre nem az egyéni képességekben kell keresnünk a sikere titkát.

Még kevésbé van hozzá köze a TAO-rendszer által elhozott gazdasági jólétnek, a futballba ömlő közpénz az infrastruktúrában, illetve a klubcsapataink nemzetközi szereplésében érhető tetten. Nem lett senki jobb játékos azáltal, hogy szép stadionban játszik, és sok külföldi csapattársa van a klubjában.

A magyar akadémiai rendszert sem magasztalhatjuk a válogatott miatt, hiszen a kulcsjátékosok közül Szalai Ádám a Real Madrid, Szalai Attila a Rapid Wien akadémiáján nevelkedett, Nagy Ádámot kiselejtezte a Fradi, Kleinheislert pedig a Felcsút és a Vidi is eltanácsolta, miközben két honosított játékosunk, Orbán Willi és Nego Loic magyarul sem tudnak. Nikolics Nemanja szintén honosított futballista, és Fiola Attila sem volt soha akadémista.

Négy játékost köszönhetünk a magyar akadémiai rendszernek: Sallai Rolandot (Felcsút), Gulácsi Pétert (MTK), Schäfer Andrást (Haladás) és Botka Endrét (Honvéd), de utóbbi kivételével mindegyikük nagyon fiatalon külföldre került.

A válasz, hogy akkor mégis mi a bánat történt a futballválogattunkkal, egy név: Marco Rossi. Az olasz szakember már klubedzőként is notórius túlteljesítőként szerzett magának hírnevet Magyarországon, illetve a magyar diaszpórában (Dunaszerdahelyen is kiváló munkát végzett), hiszen a közpénzzel kitömött sztárcsapatok előtt szerzett bajnoki címet a ruppótlan, saját akadémistáira építő Honvéddal.

Bár Rossi kinevezését alaposan elrontotta a szövetség, a nehéz kezdet ellenére a kapitány első meccsétől kezdve folyamatosan tapintható a csapat fejlődése. Megtalálta a megfelelő formációt a válogatott számára, és annak ellenére erőltetni kezdte, hogy a játékosai közül kevesen játszanak háromvédős rendszerben a klubjukban, sőt egy kulcsjátékost (a formációt nagyon nem érző Kádár Tamást) is feláldozott az új rendszer érdekében. De ahogy Rossi fogalmazott, nem a felállás a lényeg, hanem a harcmodor.

Rossi abban alkotott igazán nagyot, hogy úgy tudta összerakni a magyar válogatott védekezését, hogy közben nem mondott le a támadások lehetőségéről sem. Ez volt az a feladat, amibe az elmúlt 40 év szövetségi kapitányai egytől egyig belebuktak. Vagy jól védekeztünk, de nem tudtunk gólt rúgni, vagy leálltunk focizni olyanokkal, akik sokkal jobban fociztak nálunk - borítékolható végeredménnyel.

Ehhez kellett a háromvédős rendszer, illetve a szisztémának köszönhetően a pálya teljes szélességben történő lefedése. A magyar csapat tulajdonképpen 5-3-2-es formációban játszott, de labdaszerzés után a két szélen Nego és Fiola előrelépésével vagy emberelőnybe került a csapat a középpályán, vagy a pálya teljes szélességét kihasználva gyors kontrákat vezethetett. Ehhez jöttek még a “gyengék fegyverének” tartott pontrúgások, és kész is volt a csapat.

A csoportkör után a magyar válogatott mutatta be az Eb-n a legtöbb szerelést, és a harmadik legtöbbször szerezte vissza a labdát Hollandia és Ausztria mögött. A két legtöbbet szerelő játékos (Fiola és Botka) magyar, Nego a második leggyorsabb sprintet, Nagy Ádám a harmadik legkomolyabb futóteljesítményt tette a közösbe. Így néz ki a gyakorlatban, amikor a játékosok tartalommal töltik meg a játékot.

Taktikailag nem nagy varázslat, de Rossi pragmatikus edző: azt vallja, ami működik, az jó. Ez azonban önmagában nem lett volna elég ahhoz, amit a magyar válogatott mutatott az Európa-bajnokságon. Ahhoz, hogy a Nemzetek Ligájában a legjobbak közé jusson, és ne csak simán kijusson, de az Eb-n felejthetetlen csoportkört teljesítsen, kellett még valami. Egy olyan dolog, amit nevetséges, hogy egy olasz edző szállít nekünk.

Marco Rossi azon kevés edzők egyike, akitől nem hangzatos lózung a csapategység kifejezés, és ebbéli munkássága szinte tapintható a magyar válogatotton. A játékosok minden meccs előtt vért isznak, és az utolsó verejtékcseppig kihajtanak magukból mindent, ami bennük van. És nemcsak egy Eb-csoportmeccsen, ahol ez egy magyar játékostól alapvető elvárás, hanem minden meccsen.

Rossi tudta, hogy a mieinknek legtöbbször olyan tudásbeli különbséget kell eltüntetniük az ellenfelekkel szemben, amihez elengedhetetlen, hogy bizonyos játékelemekben kimagaslót nyújtsunk. Fociban senkit nem fogunk megverni, viszont bárkit szét tudunk futni, bárkit ki tudunk zökkenteni a szervezett keménykedéssel, és ha ehhez hozzá tudjuk tenni, hogy mindenkinél jobban akarunk győzni, akkor annak meglesz az eredménye. Meglett.

Az olasz kapitány keze a válogatott minden rezdülésében benne van. Kádárt nemcsak azért vágta ki a csapatból, mert nem tudta teljesíteni a háromvédős rendsze követelményeit, hanem azért is, mert nem volt csapatember, a játékostársai sem igazán kedvelték. Szalait pedig nemcsak azért a munkáért védte minden kritikával szemben, amit a pályán tesz a közösbe, hanem az öltözőben elfoglalt vezérszerepe miatt is.

Ha veszélybe került az öltöző, Rossi nem félt odacsapni. Dzsudzsák Balázs látványos - és teljesen megalapozatlan - hisztije után megmutatta, hogy nem fél a nyilvánosság előtt felvállalni a konfliktust, és ugyanez áll másodedzőjére, Giovanni Costantinóra. Amikor kiderült, hogy a régi harcostárs, aki Honvédnál és Dunaszerdahelyen is mellette volt, az MTK edzője lesz, Rossi azonnal kirúgta a stábjából, mondván, neki csak olyanok kellenek, akik száz százalékig a válogatottra koncentrálnak.

Az egyszerű, de hatékony taktika, a csapatszellem és a játékosok kiemelkedő fizikai állapota együtt csodálatos élménnyel ajándékozott meg minket. 2016-ban egy a szerencsét jól meglovagoló, okosan és hatékonyan felépített csapat kéredzkedett be a nagyok közé. 2021-ben már nem a kezünket tördelve kéredzkedtünk be, hanem a rárúgtuk az ajtót a nagyokra, akik csak pislogtak a magyarokat látva. Eljutottunk oda, hogy az elitcsapatok nem játszanak velünk, hanem játszunk ellenük.

A terjengős okfejtés konklúziója természetesen az, hogy a magyar válogatott legfontosabb embere Marco Rossi. Már felépült, amit épített, ilyenformán talán nem torkollna tragédiába a szövetségi kapitány elvesztése, de azért fenyegetően gyülekeznek a róla szóló cikkek az olasz sajtóban, és nem árt számolni a lehetőséggel, hogy könnyen elveszíthetjük a sikerszéria főszereplőjét.

Rossinak voltak már menet közben is megkeresései, de ezekre nemet mondott, mert úgy érezte, még nem végzett a magyar válogatottnál. Azt gondolom, most már végzett. Ebből a csapatból nem valószínű, hogy sokkal többet ki lehet hozni annál, amit az Európa-bajnokságon mutatott, viszont a lécet olyan magasra tette, hogy csalódást még bőven okozhat.

A kapitány által visszautasított ajánlatok egyike sem Olaszországból érkezett. Most azonban, amikor egészen példátlan edzőkeringő zajlik a Serie A-ban - az első tíz helyezettből mindössze két csapatnál tartották meg az edzőt -, egy olyan üstökösként berobbanó szakember, mint Marco Rossi, nagyon is reális opció több klubnál is. Bár olvastunk már cikket, ami a Napolival boronálta össze, talán még inkább a Sampdoria lehet veszélyes, hiszen jelen pillanatban nincs edzője, és Rossi két szezonon át a genovai csapatot erősítette játékosként.

Boldogok leszünk, ha Rossi végül marad a válogatott élén, és elkezdi beépíteni Szoboszlaiék mellé az olyan játékosokat, mint Bolla Bendegúz vagy éppen Schön Szabolcs. De ne gondoljuk, hogy másnak nem szúrt szemet a túlteljesítők nem hivatalos világbajnoka, Marco Rossi munkássága.

Minden reggel hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.