Roberto Mancini mert kockáztatni, amivel győzelemre vezette Olaszországot

Hogy változtatni kellett, az a napnál is világosabb volt, hiszen 2017-ben Olaszországban mindenki hatalmas kudarcként és szégyenként élte meg az elbukott világbajnoki selejtezőt. Egy érzelmileg ennyire felfokozott helyzetben azonban sosem egyszerű meghozni a megfelelő döntést, olyan szakemberre bízni az újjáépítést, aki kellően bátor a közeg megváltoztatásához, de egyúttal tiszteli annyira a saját futballkultúráját, hogy ne dobáljon ki mindent ész nélkül az ablakon.

Roberto Mancini mindkét szerepnek megfelelt: úgy emelte fel a padlóra küldött olaszokat, hogy közben lebonyolított egy generációváltást, meghozott néhány kényes döntést, és egészen új identitást adott a válogatottnak. Ezen a tornán – a futballhipszterek kedvencévé váló Dánia mellett – Olaszország játszotta a semleges szurkolók számára legjobban befogadható futballt, sok labdabirtoklással, kockázatvállaló proaktív és eredményes játékával.

Ha belegondolunk, ez azért nem kis dolog: Olaszország a múltban elképesztően eredményes volt nemzetközi színtéren, nyert négy világbajnokságot és egy Európa-bajnokságot (igaz, azt elég régen), vagyis volt némi kockázat a stílusbeli változtatásban. Ráadásul Mancini ezt úgy hajtotta végre, hogy messze nem az olaszok rendelkeztek a legjobb kerettel az Eb-n, cserébe csapatként – és sokszor mentálisan – mindenkit felülmúltak.

Csak két alkalommal fordult elő a világversenyek történetében, hogy egymást követően több büntetőpárbajt meg tudott nyerni az egyik válogatott: 1990-ben Argentína, 2018-ban Horvátország – 11 alkalommal viszont a másodiknál már elbuktak. Olaszország ráadásul ezúttal nem csak a döntőig jutott el, de meg is nyerte az egész tornát, a fontos pillanatokban olyan önbizalmat mutatva a külvilág felé, ami korábban gyakran hiányzott az olasz válogatottból is, például épp a büntetőpárbajoknál.

Annak ellenére, hogy az olaszok 27 meccses veretlen sorozattal érkeztek meg az Eb-re, a legtöbb szakértő óvatosan értékelte az esélyeiket, részben szem előtt tartva, hogy viszonylag kevés igazán erős válogatottal kerültek szembe. Nem nehéz azonban párhuzamot vonni a 2018 óta húzódó széria és az Azzurri szemmel látható magabiztossága, kulcshelyzetekben mutatott higgadtsága között: egyszerűen tudták, hogy jók, hittek a saját képességeikben, a csapatuk erejében.

„Hogy mi tett minket ennyire különlegessé? A hitünk és a kialakított kapcsolatunk. 50 napja vagyunk együtt, és nem untuk meg egymást. Még amikor szabadnapjaink voltak, hogy a családdal lehessünk, akkor is együtt lógtunk. Erre a feleségem is rámutatott, megkérdezte: miért vannak akkor is együtt a játékosok, amikor ott a család? Mert nem untuk egymást. Normál esetben, ha ennyire sokáig vagy távol, haza akarsz menni. Mi azonban nem így éreztük” – mondtaLeonardo Bonucci.

Az, hogy képességkben nyilvánvalóan nem az olasz volt a legjobb csapat ezen a tornán, bizonyos tekintetben még növelte is Mancini mozgásterét, kevesebb kompromisszumot kellett megkötnie, mint például a szinte minden poszton világklasszissal rendelkező Franciaországnak. Valahol az is segített, hogy az igazán nagy egyéniségek híján könnyebb volt mindenkit egy irányba terelni – ehhez jött még a vb-kudarc motiváló ereje.

Az olaszok csapategysége egyszerűen elpusztíthatatlannak bizonyult, nem zavarta őket, hogy idegenben, zömmel angol szurkolók előtt játszották a döntőt, majd a kezdeti sokkon is túltették magukat, amit a 2. percben kapott gól jelenthetett. A mérkőzés első negyed órájában komoly problémát okozott az olasz védelemben Gareth Southgate 3-4-2-1-es rendszere, főleg a védelem két szélén, és a hazaiak szempontjából tökéletes forgatókönyv szerint alakult a meccs.

Onnantól ugyanis megtehették, hogy visszazárnak mély blokkba, és megpróbálnak a sebességbeli fölényükre alapozva kontrákat vezetni – az olaszoknak pedig hiába volt meg a mezőnyfölényük, csak elvétve jutottak el a kapuig, akkor is leginkább egy-egy egyéni villanásnak köszönhetően. „A korai gól megnehezítette a dolgunkat. De megvolt az erő a csapatban, hogy visszajöjjön a meccsbe, és szerintem megérdemelten nyertünk” – mondta Mancini.

Aki komolyabb változtatásokra csak a második félidő elején szánta el magát, amikor a keveset mutató Ciro immobile és Nicolo Barella helyére beküldte Domenico Berardit és némi meglepetésre Bryan Cristantét. Insigne onnantól kezdve kvázi hamis kilencesként játszott, Federico Chiesa és Berardi pedig a támadósor két szélén volt hivatott zavarba hozni az angol védelmet. Mancini elképzelései nagyon ültek, Insigne többször jutott labdához, rögtön el is eresztett pár lövést.

Nem mellékes szempont, hogy az Eb-mezőnyben Mancini rendelkezett az egyik legeredményesebb karrierrel a klubedzőként, az Olaszországban begyűjtött három bajnoki cím és négy Olasz Kupa mellett Angliában is sikerült egy-egy alkalommal megnyernie a Premier League-et és az FA-kupát. Az olasz kerethez rendkívüli érzékkel nyúlt hozzá, az első pillanattól belátta azt, amit elődje, Gian Piero Ventura nem látott át: ennek a csapatnak a középpálya a legnagyobb erőssége, és úgy is kell játszania.

Ventura esetében már eleve furcsa döntés volt, hogy a Napoliban hatalmas formában futballozó Jorginho csak kiegészítő embernek számított, Lorenzo Insigne pedig épp a sorsdöntő meccsekről maradt ki. Mancini alatt mindketten alapemberek lettek, és próbálta a taktikát is úgy felépíteni, hogy passzoljon hozzájuk a játék, és mivel Jorginho eltér a tipikus olasz registáktól, vagy ha úgy jobban tetszik, mélységi irányítóktól, elkerülhetetlen volt a szokásos stílustól való eltérés.

Volt, ami a kapitány kezére játszott, hiszen néhány fiatal játékos időközben berobbant, elég Barellára vagy épp Chiesára gondolni – kettejük közül utóbbi klasszisként játszott, és ha már a csoportkörben is több lehetőséghez jut, valószínűleg a torna emberének is megválasztották volna. Az egyébként is vita tárgyát képezheti, hogy Gianluigi Donnarumma megérdemelte-e a címet, a büntetőpárbajokon kívül volt-e elég hatása a játékra.

Ha már Chiellini: hosszabb távon az ő helyettesítése lesz a legnehezebb feladata Mancininek, a Juventus legendája ugyanis fénykorát megidézve játszott ezen a tornán. Utólag persze a könnyedén mémesíthető Bukayo Saka elleni faultja marad majd meg, pedig ő volt az a védő, aki leginkább semlegesíteni tudta a csúcson lévő Romelu Lukakut, és csak az Eb-döntőben két kulcsfontosságú szerelést hajtott végre a tizenhatoson belül. Mindezt 36 évesen, egy súlyos térdsérülés után.

Bár arra elég jó esély van, hogy a következő idényre még aláír a Juventushoz, a világbajnoki szereplését már nehezebb elképzelni – vagyis az olaszok jövőjét meghatározhatja, lesz-e olyan játékos, aki feljebb lép ezen a poszton. Ez azonban majd a jövő-Mancini problémája lesz, amivel most talán nem kell foglalkoznia, legalábbis nem azonnal, elvégre épp most írták be magukat a történelembe azzal, hogy 1968 óta először megnyerték az Eb-t Olaszországnak.

Minden reggel hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.