Szabadulás a Tour de France árnyékából – A Vuelta és a piros trikó rövid története

Noha manapság a piros trikóról automatikusan a spanyol háromhetesre asszociálunk, viszont akik már régebb óta néznek kerékpárt, tudják, nem volt ez mindig így, sőt.

A szezon – 1995 óta – utolsó Grand Tourjának is megvan a maga ikonikus meze, amely olyan magától értetődő, mintha már a kezdetektől létezett volna, ahogyan a Tour de France „maillot jaune-ja” vagy a Giro d’Italia „maglia rosája”, ám a „maillot rojo” sokkal rövidebb múltra tekinthet vissza, mint maga a Vuelta a España, történelmi léptékben pedig még mindig újításnak számít.

A piros trikó egyszerre szimbolizálja a harciasságot, a perzselő hőséget, az ibériai hegyeket és a spanyol nemzeti lobogót, azonban a Vuelta összetettjét vezető versenyzőnek járó mez csupán 2010-ben nyerte el mostani, tüzes árnyalatát.

Ugyan az első spanyol körversenyt már 1935-ben megrendezték, de a spanyol polgárháború, a II. világháború, illetve az ország rossz gazdasági helyzete miatt a Vuelta csak 1955-től lett rendszeres, visszatérő eleme a versenynaptárnak. A korai időszakban még az éllovas trikó színe sem volt állandó, a fehér és a narancssárga árnyalatai váltogatták egymást. A legelső piros mezt az 1945-ös versenyen mutatták be, majd egy alapvetően fehér verzió jelent meg egy vízszintes piros sávval az alján, melyet 1946 és 1950 között használtak.

Ahogy a rendszeres rendezés akadályai elhárultak, a Vuelta szervezői egyszer s mindenkorra az összetettben kiosztott trikó színéről is döntöttek 1955-ben; üröm az örömben, hogy – nem túl kreatív módon – a népszerűbb Grand Tournak számító Tour de France élénksárga mezét koppintották le.

És ehhez egészen 1999-ig ragaszkodtak is. Ekkor ébredhettek rá, hogy azzal, hogy a Tour de France-on látható mez olcsóbbnak tűnő másolatát osztják ki, aláássák a spanyol körverseny presztízsét, így megálmodták az aranyszínű trikót, azaz a „maillot orót”. A forradalminak szánt újítás azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a gyakorlatban – attól függően, hogy esett rá a fény, még mindig inkább sárgának látszott.

A helyzetet a markáns piros trikó 2010-es bevezetése oldotta meg – végleg. A Vuelta versenyigazgatója, Javier Guillén akkor úgy fogalmazott, a „maillot rojót” a spanyol sportcsapatok hagyományos mezszíne inspirálta (lásd fociválogatott).

A 2010-es spanyol körverseny nyitószakaszát nem más, mint a brit sprinterlegenda Mark Cavendish nyerte Sevillában, így az ő vállaira került elsőként a ma is ismert és szeretett piros trikó. Arra már bizonyára nézőink közül is sokan emlékeznek, hogy abban az évben Vincenzo Nibalié lett a Vuelta összetettje Madridban, aki ezzel karrierje első háromhetes-győzelmét aratta.

Noha a 88 éves múltra visszatekintő spanyol körverseny megannyi elképesztő történetet (és botrányt) produkált, mi most a 2010 utáni időszakra koncentrálunk, amióta piros trikóval jutalmazzák a győzteseket.

Ez idő óta csupán két hazai siker született a Vueltán, mindkétszer (2012-ben és 2014-ben) Alberto Contador ünnepelhetett a végső dobogón pirosban, és bár a spanyolok nyilván nagyon szívesen látnának egy újabb győztest, talán még annál is jobban várják az újabb aranygenerációt, amely megidézi a Contador-Valverde-Rodríguez trió csatározásait.

Már az első, modernkori piros trikóért folytatott harc sem volt akármilyen. A „maillot rojo” Cavendishről előbb Philippe Gilbert-re majd Igor Antónra szállt, hogy aztán Vincenzo Nibali vegye át az irányítást. A verseny utolsó emelkedője a Bola del Mundo volt a maga 21.8 kilométeres hosszával és 1350 méteres szintemelkedésével.

Nibali igencsak sebezhetőnek tűnt a hegyen, így az összetettben 50 másodperces hátránnyal álló Ezequiel Mosquera meg is indult kicsit kevesebb mint 4 kilométerre a csúcstól. A megvadult spanyol szurkolók üvöltésétől hajtva Mosquera hamar akkora különbséget harcolt ki, ahonnan már nem volt elképzelhetetlen a fordítás sem.

Azonban Nibali még tudott újítani, és a hegyre ülő hatalmas ködben felzárkózott a spanyolra, aki ugyan elvitte a szakaszt, az összetettben maradt a sorrend kettejük között. Hozzá kell tenni, később Mosquerát kétéves eltiltással sújtották és az eredményét is törölték.

Eltiltásából visszatérve Alberto Contador hatalmas bizonyítási vággyal érkezett hazai Grand Tourjára. A harmadik hetet 28 másodperces hátrányból kezdte Joaquim Rodríguez mögött, de hiába volt közel a piros trikóhoz, nem igazán találta a fogást élete formájában tekerő honfitársán. Aztán jött a mindenki által lebecsült 17. szakasz és Fuente Dé, ahol Contador a félperces hátrányából kétperces előnyt csinált – egy örökké emlékezetes vállalással.

Amikor az élő közvetítés elkezdődött, Contador már akcióban volt. Mint később kiderült, 50 km-rel a vége előtt, a Collada La Hoz nevű, előzetesen teljesen ártalmatlannak hitt emelkedőn indult meg szólóban, alaposan összezavarva ezzel a piros trikós csapatát.

Merész taktikai húzás volt, mástól talán el sem tudtuk volna képzelni, de végül tökéletesen sült el, hiszen még a korábbi astanás csapattárs, Paolo Tiralongo is beforgott Contadornak, aki a szakaszgyőzelem mellé tetemes előnyt is szerzett, ami kitartott Madridig.

Habár csupán egy második kategóriás hegyről beszélünk, a Fuente Dé Contador támadása nyomán fogalommá, az etap pedig egy igazi Vuelta-klasszikussá vált, egyúttal pedig tanulságként szolgált mindenkinek, hogy egy háromhetesen egy percre sem lehet nyugta az éllovasnak, és nincs olyan, hogy átvezető szakasz.

Az Alto de l’Angliru versenyben van a profi kerékpársport leggonoszabb emelkedője címért, 24%-os rámpáival, ahol még a legjobbak is halszálkázva közlekednek, komoly tiltakozásokat is kiváltott, mind a mezőny, mind a sportigazgatók részéről. A leghíresebb talán ezek közül David Millar nevéhez fűződik, aki egész egyszerűen nem volt hajlandó kerékpáron befejezni egy 2002-es Vuelta-szakaszt, amely a rettegett Angliru tetején ért véget. Millar inkább letépte a rajtszámát és tüntetőleg átsétált a célvonalon.

Az Angliru nehézségéhez mérten elképesztő drámákat is produkál: 2000-ben Roberto Heras fordított itt Oscar Sevillával szemben, 2011-ben Bradley Wiggins rogyott meg pirosban, 2013-ban Chris Horner ezen a hegyen biztosította be az összetettet Nibalival szemben, 2017-ben pedig Contador emlékezetes győzelemmel búcsúzott, maga mögött tartva Chris Froome-ot.

Most a legutóbbi mászást idézzük fel. A 2020-as, „covidos” Vueltára Primož Roglič érkezett címvédőként, egy hónappal azután, hogy szívfájdító körülmények között elbukta a Tour de France-t Pogačarral szemben. Roglič rögtön az első napon felvette a piros trikót, majd Richard Carapazzal egymást válogatták az élen a verseny végéig.

A királyszakasznak (12.) azonos idővel vághatott neki a két topfavorit, és természetesen az Angliru rámpáin is folytatódott az adok-kapok: a csúcstól 2 km-re támadó ecuadori le tudta szakítani a limiten tekerő szlovént, ezzel az utolsó pihenőnap előtt ismét átvette a vezetést összetettben, de Roglič Sepp Kuss segítségével minimalizálni tudta veszteségeit és kettejük párharca egészen a Covatilláig tartogatott komoly izgalmakat.

Carapazék a szakaszgyőzelemről azonban lemaradtak, hiszen az EF brit versenyzője, Hugh Carthy egy brutális, lassított felvételnek tűnő fináléban, a világ legjobb hegyimenőitől elszólózva hódította meg a sportág egyik legkegyetlenebb emelkedőjét. Első háromhetes-győzelemnek nem is rossz.

via részben Cyclist