„A tévé előtt ordítva szurkoltam neki, aztán én lettem az, aki legyőzte” – A Pogačar-Roglič párharc új korszaka

„Kettőnk kapcsolata apránként formálódik” – fogalmazott tavaly szeptemberben a Tour újdonsült bajnoka, Tadej Pogačar a L’Équipe-nek adott interjújában, amikor arról kérdezték, mennyiben változott meg a Primož Rogličhoz fűződő viszonya azóta, hogy elorozta honfitársa elől a sárga trikót a totális drámába torkolló hegyi időfutamon, a La Planche des Belles Filles-en. Aki látta, nem vitatja, ez volt a modern kerékpársport egyik, ha nem a legelképesztőbb fordítása: egyrészt egy sorsfordító momentum, ami Pogačart nemzeti hőssé és világsztárrá emelte, másrészt Roglič számára egy olyan traumatikus élmény, amit később győzelmekre tudott váltani a Liège-Bastogne-Liège-en és a Vueltán.

Ugyanakkor ez a végeredmény elválaszthatatlanul összekapcsolta a két versenyző személyét és karrierjét az elkövetkezendő évekre – ha nem örökre: kettejük párharca kifogyhatatlan narratív forrást kínál. Ahogy azt az idei baszk körversenyen is láthattunk, Roglič és Pogačar immáron tagadhatatlanul riválisokká váltak. De, ellentétben más, a sportág történetében meghatározó rivalizálásokkal, a két szlovén nem csupán kihívója egymásnak, hanem sok minden más is. Kettejük folyamatosan formálódó viszonya épp olyan komplex és sokoldalú, mint a két zárkózott, titokzatos úriember, maga.

Primož Roglič és Tadej Pogačar sok mindenben hasonlítanak. Nyilvánvaló, hogy mindketten kimagaslóan tehetséges kerékpárosok – egyes vélemények szerint egyenesen a jelenkori mezőny legjobbjai. Mind a két versenyzőről elmondható, hogy szűkszavú és rendkívül szerény, igaz, ez valamelyest eltérő módon mutatkozik meg náluk. Roglič zárkózottságáról tömör válaszai árulkodnak, aki faarccal eldörmögött, párszavas megnyilvánulásaival képes őrületbe kergetni a sajtót. Pogačar inkább csak halkszavú, visszafogott és kissé szemérmes. Halálos nyugalmat árasztó könnyedséggel felel a kérdésekre, ami miatt talán az újságírók is jobban kedvelik, még akkor is, ha nem feltétlenül mond több tartalmat, mint a nagy interjúmágus Roglič.

Félretéve a személyiségjegyeket, rivalizálásuk épp attól lehet igazán pikáns, hogy honfitársakról beszélünk, jóllehet, más-más generációhoz tartoznak – korban egy szűk évtized választja el őket –, ennélfogva eltérő történelmi helyzetbe születtek: Roglič 1989-ben, még Jugoszlávia területén látta meg a napvilágot, mely 1991-től kezdődően, véres harcok árán hullott szét. Igaz, a legnyugatibb utódállam, Szlovénia viszonylag sértetlenül vészelte át a délszláv háborút, így nem csoda, ha mindez Roglič életében sem volt meghatározó esemény („Nem emlékszem. Persze, nem volt szép időszak, de végül elég jól jöttünk ki belőle” – mondta a tőle megszokott távolságtartással). Ezzel szemben az 1998-as születésű Pogačar legfeljebb a történelem órákon vagy szülei elmeséléseiből hallhatott a konfliktusról.

Mindemelett Roglič családi háttere is merőben eltér Pogačarétól: egy gyármunkás édesapa és egy tanító édesanya egyetlen gyermekeként, egy aprócska bányászfaluban, Kisovecben nőtt fel, mely az iparváros Trbovlje szomszédságában található, Szlovénia legfőbb szénlelőhelyének szívében. Tadejnek ellenben három testvére is van, ő volt a harmadik gyermek a középosztályhoz tartozó Pogačar-családban. Édesanyja franciatanár, édesapja pedig ipari tervezőmérnök, akik a mai napig a főváros Ljubljanától néhány kilométerre északra fekvő Komendában élnek.

Szembetűnő különbség továbbá, hogy Pogačar gyakorlatilag tízéves kora óta nála idősebbek ellen versenyez, míg Roglič 22 évesen fordult az országút felé és kezdett komolyabban tekerni, miután egy bukás véget vetett ígéretesnek indult síugró-karrierjének. Hiába honfitársak és hasonló személyiségek tehát, életútjuk és pályaívük nem is lehetne különbözőbb. Pogačar ezzel kapcsolatban elismerte, „mi itt mindannyian, beleértve engem is, jobban szerettük volna látni, ha Primož nyeri a Tourt”. Ennek talán az az oka, hogy míg Rogličnak van egy roppant egyedi háttérsztorija, addig Pogačar önmagában véve rendkívüli.

Az az adalék tette még szívszaggatóbbá a La Planche-on történteket, hogy Roglič és Pogačar jóbarátok.

Kettejük közös története 2017-ben kezdődött: a bergeni világbajnokság előtt, a szlovén válogatott sajtótájékoztatóján futottak össze először – Roglič az elit mezőnyben, az alig 18 éves Pogačar pedig az U23-as kategóriában indult akkor. A vb után kezdtek el együtt készülni odahaza, Szlovéniában, „mivel viszonylag közel laktunk egymáshoz. Mindig véletlenül találkoztunk, de ha észrevettük egymást, együtt mentünk tovább. Kedves srác, sosem akarja magát előtérbe helyezni. Sokszor beszélgetünk a versenyek közben is. Nekem ő nem olyan, mint egy ellenség” – nyilatkozta Pogačar a L’Équipe-nek

Éppen ez a bajtársias viszony, ami a tavalyi, mindkettejük számára vízválasztó Tour de France fontosabb szakaszai előtt és után éppúgy megfigyelhető volt, adja a legizgalmasabb beszédtémát velük kapcsolatban. Gyakran lehetett látni, ahogy jó hangulatban, mosolyogva beszélgetnek a startnál, és mindig belefért egy-egy baráti hátbaveregetés is. A 18. szakaszon például, két nappal az ominózus időfutam előtt, Roglič hátragurult Pogačarhoz, átkarolta őt, majd kedélyes párbeszédbe elegyedtek – csak a jóég tudja, miről.

A Jumbo-Visma 2020-as Tourját bemutató, „Sárga kód” c. dokumentumfilmben látható, ahogy a két szlovén a 14. szakasz befutója után, görgőzés közben beszélget arról, mi várható a Grand Colombier-en: Roglič heves gesztikulációkkal és nagy meggyőződéssel magyarázza fiatal honfitársának, szerinte mi a helyes taktika és mire számít az emelkedőn. Ironikus, hogy Pogačar, megfogadva a tanácsokat, másnap végül lenyomta a sárga trikós Rogličot a célban.

Valójában kettejük barátságának egyik kulcseleme Roglič nagylelkűsége, ami tetten érhető volt például a 2019-es Vueltán, amikor szakaszgyőzelmet ajándékozott Pogačarnak, de ide sorolható az a sportszakmai szempontból irracionális szokása is, hogy hasznos tanácsokkal látja el fiatal honfitársát. Roglič mentori gesztusai már csak azért is zavarba ejtőek, mert azon a spanyol körön már számára is egyértelművé kellett, hogy váljon, Pogačar nagyon is veszélyes rá.

Roglič és Pogačar párharcát ez a korábbi mester-tanítvány dinamika emeli ki a kerékpársport leghíresebb rivalizálásai közül, illetve legfőképp az, hogy barátságuk látszólag túlélte a La Planche-i drámát is. Jóllehet, Wiggins és Froome ugyanúgy honfitársak voltak, sőt eleinte Wiggins is afféle mentorként funkcionált, viszont ők ketten sokáig egy csapatban tekertek, és a botrányos körülmények között eldöntött 2012-es Tour óta – amit végül Wiggo nyert, jobbára azért, mert Froome-ot megállították a 11. szakaszon, erőltetve az előre lefektetett hierarchiát –, visszafordíthatatlanul elmérgesedett kettejük viszonya.

A generációk közötti rivalizálás sem ritka, említhetnénk példaként Bernard Hinault és Greg LeMond párharcát, akik szintén csapattársak voltak a La Vie Claire-nél. Wiggins és Froome szituációjához hasonlóan, Hinault megígérte LeMondnak, hogy segíteni fogja őt az 1986-os Touron, cserébe azért, hogy az előző szezonban a fiatal amerikai asszisztált a végső győzelméhez. Azonban hamar világossá vált, hogy a veterán Hinault nem hajlandó csak úgy feladni a kapitányi szerepet – megszegte az ígéretét, ami látványos belviszályhoz vezetett. LeMond ugyan visszaverte csapattársa meglepetésszerű támadásait, és megvédte a sárga trikót, de a francia által szított feszültség ezzel nem szűnt meg.

Vannak persze olyan ősi riválisok is, akik se nem barátok, se nem csapattársak, se nem honfitársak. Ide sorolható Mathieu van der Poel és Wout van Aert, vagy Tom Boonen és Fabian Cancellara – olyan páratlan párosok, akiknek a kapcsolata szigorúan professzionális jellegű, ha csak nem nyíltan parázs. Roglič különösen szelíd természet, így nincs meg benne a Hinault-féle arrogancia és dominanciaéhség, vagy a Wigginsre jellemző karizma és az a fajta tudatosság, amivel a brit a médiát kezelte. Végtére is, ő egy „kedves srác”, akárcsak Pogačar. Versenyzőkként és egyenként ők is könyörtelenek, amit a mezőny többi tagja pusztító erejű megindulásaikból érzékelhet, de ezt az agressziót egymás felé sosem mutatják, kommunikálják.

Rogličról jól tudjuk, hogy nem egy szószátyár típus, de amikor a Pogačarral való kapcsolatáról faggatják, ha lehet, még fukarabb a szavakkal. Ez látszólag olyan téma, amiről egyre kevésbé szívesen beszél. „Még mindig barátok vagyunk és néha együtt is edzünk Tadejjel… Ami logikus döntés. Jó, hogy ilyen közel állunk egymáshoz, mert ő is szlovén, ráadásul fiatalabb nálam.”

Roglič külön is hangsúlyozza a korkülönbséget, talán épp ezért érzi kötelességének az útmutatást (dacára, hogy a segítség sokszor a visszájára sül el). Megfordítva a dolgot, Pogačar afféle mentorfiguraként tekinthet idősebb honfitársára, és ezért issza a szavait. A 22 éves szlovén Tour-győzelme után készséggel beavatta a sajtót kettejük viszonyába:

Pogačar számára Roglič mindig olyasvalaki volt, akire felnézett, így nem csoda, hogy amikor azon a sorsfordító délutánon legnagyobb győzelmétől fosztotta meg barátját, mentorát és példaképét, ambivalens érzések kerítették hatalmukba: „Teljesen összezavarodtam” – mondta a L’Équipe-nek. „Egymásnak ellentmondó érzéseim voltak. Tudjátok, ezelőtt azt szerettem volna, hogy Roglič nyerje a Tourt. Amikor évekig szurkolsz valakinek, követed őt a Girón és a Touron, nyilvánvalóan azt kívánod neki, hogy jöjjön össze. Az első sikerei óta óriási rajongója vagyok Rogličnak. Tinédzserként a tévé előtt ordítva szurkoltam neki, aztán én lettem az, aki legyőzte, és aki megakadályozta őt abban, hogy megvalósítsa a legnagyobb álmát…”

És mégis, Roglič volt az, aki a pokolian fájdalmas vereség után vigasztalólag átölelte Pogačart, mintha csak azt mondaná, ’semmi gond, haver.’

Azóta eltelt majdnem egy év, egy újabb Tour rajtolt el, ahol ráadásul ők a topfavoritok, így joggal tehetjük fel a kérdést: mi lesz most, sikerült-e a hátuk mögött hagyni a történteket? Vagy a kapcsolatuk természete örökre megváltozott? Mindketten határozottan állítják, még mindig barátok, noha azoknak az időknek egyértelműen vége, amikor Roglič győzelmeket ajándékoz Pogačarnak, vagy hagyja, hogy kilométereken át a kerekén üljön. A tanítvány túlnőtte a mestert, így mentorra többé már nincs szüksége. Ez lényeges változás kettejük viszonyában, melyet korábban alapjaiban határozott meg a mester-tanítvány dinamika, és az átalakult erőviszonyok miatt szinte kizárt, hogy valaha ugyanolyan közel legyenek egymáshoz emberileg, mint a 2020-as Tour előtt.

Ettől függetlenül az idei baszk körversenyen még fel lehetett fedezni a közvetlenség jeleit, például amikor Pogačar a kulisszák mögött gratulált Rogličnak a nyitó időfutam megnyeréséhez, de a verseny hivatalos Instagram-oldalán megjelent egy olyan poszt is, ahol Primož egy cinkos kacsintás kíséretében rámosolyog Tadejre az egyik szakasz rajtja előtt. Persze, azért vannak apró változások: A harmadik etapon Pogačar újfent lenyomta Rogličot a célvonalon, majd hátranézett honfitársára, mintha valamiféle lelkes elismerést várna tőle, azonban Roglič nem osztozott az örömében, csupán egy hűvös fejbiccentéssel konstatálta riválisa sikerét.

Van ebben valami szomorú – valami végleg elveszett. De az a fajta bajtársiasság és kölcsönös tisztelet, ahogyan ők ketten viseltetnek egymás felé, bizonyíték arra, hogy a sportnak nem kell ölre menő küzdelemmé válnia, még egy húsbavágó vereség árnyékában sem.

Forrás: Procycling magazin