Bartali betört Coppihoz, hogy kiderítse sikerének titkát, Hinault az utolsó Tourján többször is hátba támadta az összezavarodó LeMondot, Armstrong pedig egészen Németországig utazott, hogy meglátogassa az elvonón korábbi kihívóját – Néhány a kerékpársport legérdekesebb rivalizálásai közül.

Coppi vs Bartali

Mire a húszéves Fausto Coppi megkezdte első teljes profi szezonját a Legnano csapatnál 1940-ben, Gino Bartali neve mellett már szerepelt egy Tour- és két Giro-győzelem, két olasz bajnoki cím, illetve három Monumentum-győzelem is. De a fiatal Coppi, akit 1939-ben a La Gazzetta dello Sport úgy jellemzett, mint “akit az Isten is kerékpárra teremtett”, egyáltalán nem volt megilletődve a nagy bajnok mellett – olyanannyira nem, hogy rendszeresen nyíltan kritizálta a csapatkapitány Bartali taktikáját.
Olympic Games
Két hónapja eltörte a kulcscsontját, most olimpiát nyert a legyőzhetetlen Tom Pidcock
21 ÓRÁJA
Coppinak nem is kellett sok idő, hogy letegye a névjegyét: 1940-ben segítőként érkezett a Giróra, végül megnyerte a versenyt Bartali előtt, akit sérülés és mechanikai problémák is hátráltattak, így az Alpokban inkább beállt fiatal csapattársa mögé. Ettől függetlenül a Legnano kapitánya nem volt elragadtatva Coppi feltűnésétől, sőt hiszen fenyegetést jelentett a csapaton belül betöltött egyeduralkodó szerepére. Rivalizálásuk a következő évben fordult még komolyabbra, amikor Coppi a toszkán kört és a Giro dell’Emiliát is Bartali orra előtt nyerte meg. A világháború zárultával aztán Coppi átigazolt a Bianchihoz.
Olaszország két részre szakadt: „bartaliánusokra” és “coppiánusokra”. Bartali volt az istenfélő, hithű katolikus, míg Coppi a karizmatikus sztárversenyző, aki házasságon kívüli afférjával a Vatikánt is magára haragította. Coppi előszeretettel lobbizott Bartali válogatottból való kizárásáért, “árulónak” nevezve riválisát. Eközben Bartali behatóan tanulmányozta Coppit, egy alkalommal még a szobájába is betört, sikerének titka után kutatva.

Coppi és Bartali 1952-ben (Forrás: Corriere)

Fotó: Eurosport

Egymás elleni csatározásuk az 1948-as világbajnokságon jutott mélypontjára: egyikük sem volt hajlandó reagálni a belga Albéric Schotte támadására, félve attól, hogy így győzelemhez segítenék a másikat, amit végképp nem tudtak volna elviselni. Később mindketten feladták a versenyt.
“Egyszerre szálltunk ki, anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna egymással, nem is voltunk valami büszkék magunkra” – ismerte el Coppi. Az esetet követően mindkettőjüket felfüggesztette az olasz szövetség a “versenyzés megtagadása” miatt, de a büntetést rövidesen feloldották.
Gino Bartali 1954-ben vonult vissza, lezárva egy egész nemzetet megosztó, legendás párharcot, “mely alapján az összes többit megítélték”. Bartali nem távolodott el a kerékpársporttól, csapatvezetőként helyezkedett el, sőt az 1960-as szezonra leigazolta egykori legnagyobb ellenfelét. Sajnálatos módon azonban korai, váratlan halála miatt (maláriában hunyt el – a szerk.) Coppi, azaz “Il Campionissimo” (A bajnokok bajnoka) már sosem versenyezhetett Bartali irányítása alatt. Ma egy olasz többnapos verseny viseli a nevüket.

Anquetil vs Poulidor

Az 1960-as években Jacques Anquetil és Raymond Poulidor különharcot vívott a francia nép szeretetéért. Míg az országúton jobbára Anquetil volt a győztes, Poulidor volt az, akinek sikerült elnyernie a szíveket.
Poulidor, azaz “Poupou” rettentő tehetséges versenyző volt, de sosem tudta megközelíteni Anquetil szintjét. Ezt az egyenlőtlenségét jeleníti meg egy 1963-ban készült karikatúra, ahol Anquetil – aki sosem vetette meg a nagyvilági életet –, az asztalfőn ülve lakmározik, kinyúlt mezén pedig kitüntetésekként díszelegnek az abban a szezonban szerzett nagy győzelmei: a Tour, a Vuelta, a Dauphiné és a Párizs-Nizza. Eközben Poulidor az asztal alatt kúszva csipegeti fel a morzsákat.
Az 1964-es Touron folytatott, “epikus” párharcukat, ahol szó szerint vállt vállnak vetve kapaszkodtak fel a Puy de Dôme-ra, a kerékpársport egyik leghíresebb fotója örökíti meg. Két évvel később, a Párizs-Nizzán Poulidor megverte Anquetilt az időfutamban, mire utóbbi puccsot szervezett, és más csapatokkal szövetkezve levette róla a sárga trikót az utolsó szakaszon. A paprikas hangulat az 1995-ös vb-n is érzékelhető volt, ahol megbénította őket az egymással való rivalizálás: képtelenek voltak összedolgozni, győzelemhez segítve ezzel a német Rudi Altigot. Egy francia újságíró úgy fogalmazott, 1964 és 1966 között olyan szintre jutott a megszállottságuk, hogy állandó jelleggel ajándékoztak oda győzelmeket másoknak.

Anquetil és Poulidor a Puy de Dome-on

Fotó: DR

Poulidor – Mathieu van der Poel néhai nagypapája – kapcsán sokszor emlegetjük, hogy 8-szor állhatott dobogóra a Touron, ám egyszer sem annak legfelső fokára. Érdekes, hogy ebből a nyolcból csupán két olyan alkalom volt, amikor a nagy rivális Anquetil nyert, kettejük karrierje mégis elválaszthatatlanul fonódott össze. Mindketten földműves családból érkeztek, és a későbbiekben közeli barátokká váltak. Anquetil 1987-ben, 53 évesen, rákbetegségben hunyt el, temetésén Poulidor állt a gyászmenet élére.
Ahogy Paul Fournel írja Anquetilről szóló könyvében: “Komikus csatározásaik minden bizonnyal hozzájárultak hírnevükhöz, nem is beszélve pénztárcájuk vastagságáról, végül mégis úgy döntöttek, mindketten győztesek és tiszteletteljes barátságot kötöttek, mely késő esti pókerpartikban és a farmerlétről folytatott, hosszú beszélgetésekben teljesedett ki.”

Merckx vs Ocaña

1966 és 1976 között olyan léptékű volt Eddy Merckx dominanciája, hogy kár is lett volna bárkire rásütni a “Merckx legnagyobb riválisa” jelzőt – persze azért akadtak kihívói a belgának szép számmal. Ott volt például Felice Gimondi vagy Roger De Vlaeminck, ám maga, a “Kannibál” némiképp meglepő módon a spanyol Luis Ocañát tartotta a legveszélyesebbnek mind közül.
Az egyik első találkozásukra az 1968-as Girón került sor: Merckx ekkor nyerte meg első Grand Tourját, és bár Ocaña a legjobb 30 közé sem fért be összetettben, mégis felkeltette a belga figyelmét.
Ami Ocañát illeti, valódi megszállottja volt Merckx-nek. Német juhászkutyáját is a belga klasszisról nevezte el, ugyanis így bármikor magához rendelhette ‘Merckxet’ és parancsolhatott neki. Kettejük rivalizálása, amit részben a sajtó gerjesztett, 1971 és 1973 között volt a legintenzívebb, amikor a két úriember alig-alig szólt egymáshoz.
Ocaña leghíresebb győzelme Merckx felett az 1971-es Tour során érkezett: a második hét elején a spanyol győzött a Puy de Dôme-on, majd a 11. szakaszon 60 km-re a befutótól indított támadást. Merckx nem tudott reagálni, így Ocaña végül több mint 8 perces előnyt szerzett és átvette a sárga trikót. A kerékpáros világ megdöbbent, “mostantól semmi sem lesz ugyanolyan, mint ezelőtt” – írta akkor Jacques Goddet versenyigazgató.
Azonban Ocaña pályafutását végigkísérte a balszerecse, mely ezúttal is lecsapott rá: sárga trikóban bukott egy viharverte pireneusoki szakaszon, miután véget ért számára a verseny. Az ’71-es Tour így Merckxé lett, de később elismerte, hogy “a kérdőjel mindig ott marad majd”.
https://i.eurosport.com/2021/06/15/3154029.jpg
Luis Ocaña ideje 1973-ban jött el, amikor is bő negyedórás fölénnyel nyerte meg a Tour de France-t, igaz, Merckx távollétében, aki abban a szezonban a Vuelta-Giro duplára koncentrált (hogyhogy nem, meg is csinálta). A Vueltán, amit akkor még áprilisban rendeztek, Ocaña kivívta a csúcsformában lévő Merckx őszinte elismerését – a belga ugyan megelőzte őt az összetettben, a hegyekben viszont nem tudta vele tartani a lépést. “Ez volt az a verseny, ahol a leginkább lenyűgözött engem” – mondta Merckx Ocaña életrajzi könyvében. “Ha elindulok a Touron, nagyszerű csata lett volna közöttünk.”

Hinault vs LeMond

A legjobb rivalizálások olyan sportolók között jönnek létre, akik mindketten sikeresek ugyan, de stílusukat és megjelenésüket tekintve merőben ellentétesek. Míg az egyik merész és bevállalós, a másik kimért és óvatos. Ezek az különbségek képesek megosztani a közvéleményt, és ha a két versenyző ráadásul azonos csapatban szerepel, még pikánsabb a történet.
Ebbe a sorba illeszkedik Bernard Hinault és Greg LeMond is: egyrészt ott az oldszkúl francia, félelmetes eredménysorral, másrészt az amerikai fenegyerek, aki a kerékpársport felforgatására készült – a Sports Illustrated “acéllábú kölyökként” jellemezte akkoriban.
LeMond 1981-ben, 19 esztendősen igazolt a Hinault neve által fémjelzett Renault csapathoz, és már első szezonjában is kiválóan ment a nagyok között. Hinault 1984-ben lépett tovább az újonnan alapított La Vie Claire-hez, ahová egy évvel később az amerikai is követte. Ekkor indult be igazán kettejük rivalizálása.
1985-ben Hinault ötödik Tour-győzelméért hajtott. Hamar felvette a sárga trikót, de nagyjából féltávnál eltörte az orrát egy bukásban, ami némileg visszavetette a teljesítményét. A Pireneusokban, mivel Hinault leszakadóban volt, a Stephen Roche támadására reagáló LeMondot megállította és visszarendelte a csapat. “Elveszítették nekem a Tourt, amikor azt kérték tőlem, hogy ne dolgozzak össze vele, pedig elég erős lettem volna akár támadni is” – mondta utólag LeMond. Hinault végül eljutott Párizsig sárgában, LeMond másodikként zárt másfél perc hátránnyal.
12 hónappal később az amerikai kapta volna meg a lehetőséget, ám Hinault képtelen volt elfogani a döntést, ezért minden adandó alkalommal betámadta csapattársát. A francia addig-addig próbálkozott, mígnem a Pireneusokban megkaparintotta a sárga trikót – LeMond bár értetlenül állt az eset előtt, felvette vele a kesztyűt. A 18. szakaszon már rajta volt a mez, de Hinault nem állt le: az Alpe d’Huezen is bekínálta LeMondot, belekényszerítve őt egy hajmeresztő száguldásba a Croix de Ferről lefelé. A két rivális egymást átkarolva ért célba, Hinault vitte el a szakaszt, LeMond megtartotta a sárgát. Ám az amerikai legnagyobb döbbenetére, Hinault a befutó után azt mondta az újságíróknak, “a versenynek ezzel még nincs vége”.

Le cycliste américain Greg Lemond (G) et le cycliste français Bernard Hinault (D) grimpent le col de l'Alpe d'Huez le 21 juillet 1986 lors de la 18ème étape du Tour de France entre Briançon et l'Alpe d'Huez

Fotó: AFP

LeMond végül túlélte a vihart és az első amerikaiként felállhatott a dobogó legfelső fokára Párizsban. A “Borz” becenévre hallgató francia – állítólag az állat agresszív természete miatt kapta ezt a nevet, hiszen ő is mindig támadó felfogásban versenyzett – az 1986-os szezon végén visszavonult, míg Greg LeMond további két Tour-győzelmet szerzett.

Armstrong vs Ullrich

“Újfent ő volt az a versenyző, akit meg kellett verni, a legtehetségesebb és leghitelesebb kihívóm az egész mezőnyben” – írja Lance Armstrong Jan Ullrichról a ‘Minden másodperc számít’ c. könyvében.
Esetükben is a markáns különbségek tették igazán érdekessé a párharcot. Armstrong, a hős amerikai, aki legyőzte a rákot, olyan motivált volt, mint talán soha egyetlen sportoló – évről-évre kizárólag a Tour megnyerése lebegett a szemei előtt. Ullrich tehetségéhez nem fért kétség, ám túl gyakran terelődött el a figyelme a kerékpározásról, rendszeresen keveredett magánéleti botrányokba és holtszezonokban felszedett pluszkilóktól is nehezen tudott szabadulni.
A német 2003-ban járt a legközelebb ahhoz, hogy legyőzze Armstrongot. Ullrich ezúttal kiváló formában és fizikai állapotban érkezett a Tourra, igaz, a verseny első felében lázas betegség hátráltatta. A 12. szakaszon rendezett egyéni időfutamon jelentkezett be a végső győzelemért: megnyerte a kronót és 34 másodpercre közelítette meg Armstrongot, aki noha sárgában volt, de nagyon is sebezhetőnek tűnt.
Ez volt talán az amerikai legzaklatottabb versenye: egyszer eléhezett, ekkor történt a legendás kanyarlevágása, és az a drámai bukás is, amikor a kormánya akadt bele az egyik szurkoló táskájába. Ullrich azonban nem akart előnyt kovácsolni ezekből a lehetőségből, a Luz Ardidenen is megvárta, míg Armstrong összeszedi magát és visszazárkózik, pedig csupán 15 másodperc volt a hátránya mögötte az összetettben.

Armstrong és Ullrich

Fotó: SID

A sportszerű Ullrich esélyeit végül az esőmosta párizsi záró időfutamon történt bukása pecsételte meg, a német ezzel éppen percen kívül került Armstronghoz képest, aki – nem hivatalosan – ötödik Tourját nyerte ekkor.
Mindkét versenyzőnek akadtak bőven problémái a visszavonulásukat követően. Armstrong esete jól ismert, míg a szintén doppingvádakba belebukó Ullrich 2018-ban pszichiátriai kezelésre szorult, mivel két különálló esetben is fizikai bántalmazás miatt indult ellene eljárás.
“Különleges ellenfél volt számomra” – posztolta ki Instagramjára Armstrong, miután személyesen látogatta meg Ullrichot Németországban. “Megijesztett, motivált, és mindig kihozta belőlem a legjobbat. Hatalmas versenyző.”

Van Aert vs van der Poel

Ez az a rivalizálás, ami a leginkább izgalomban tartja manapság a kerékpáros világot.
Wout van Aert és Mathieu van der Poel amióta az eszüket tudják, egymás ellen versenyeznek a nemzetközi porondon – minden a cyclo-cross szakágban kezdődött még a juniorok között. Van der Poelnak sikerült előbb az áttörés, 2012-ben ő nyerte a junior cyclo-cross-vb-t Belgiumban. Van Aert két évvel később vet revansot, már az U23-as mezőnyben, riválisa hazájában, Hollandiában. Mindketten a következő évben debütáltak a felnőttek között.
2015 óta felosztják egymás között a cyclo-cross világbajnoki címeket: van der Poel négy, míg van Aert három aranyérmet gyűjtött. De tény, hogy rivalizálásuk akkor nyert új lendületet, mikor megérkeztek az országútra.
Mindketten nyertek már Monumentumot – van Aert a Sanremón, van der Poel pedig a Flandrián bizonyult a legjobbnak a járvány sújtotta 2020-as szezonban. A tavalyi flandriai kör ráadásul mérföldkő volt kettejük párharcában, hiszen a hajrára (Alaphilippe motoros bukását követően) csak ők ketten maradtak elöl – a sprintben végül negyed kerékkel a holland győzött.

Flandria, 2020

Fotó: Getty Images

Noha állítólag kölcsönös tisztelettel vannak egymás felé – van der Poel nyilatkozott már úgy, hogy csak egyre erősebbé teszik a másikat –, a versengés tavaly tavasszal mégis heves szócsatába és sajtón keresztüli üzengetésbe csapott át. A 2020-as Gent-Wevelgemen ugyanis egymás nézegetésével voltak elfoglalva, míg Mads Pedersen vígan meglógott tőlük.
“Volt egy versenyző [van der Poel], aki nem akart nyerni, és kizárólag engem figyelt” – mondta később van Aert. “Úgy tűnik, fontosabb volt neki, hogy én veszítsek, minthogy ő nyerjen.”
“Butaság lenne azt állítani, hogy úgy versenyeztem, hogy a végén ő veszítsen” – szúrt vissza van der Poel. “Én mindig a győzelemre hajtok.”
Már most is az övéké az egyik legkiegyensúlyozottabb és legrégebb óta tartó különcsata, és még csak 26 évesek, így akár egy további évtizeden át nyüstölhetik egymást az országúton vagy épp azon kívül. Meglehet, idővel erről a rivalizálásról fogunk ódákat zengeni.
Forrás: Cyclist magazin
Olympic Games
Újabb ezüst, de ez valami egészen más – Van Aert mintha csak a Tourt folytatta volna
TEGNAP 17:14
Olympic Games
Carapaz szerint a legjobb pillanatban indított, Valverde versenyét a hátfájás tette tönkre
24/07/2021 14:02