Amikor egy sztár pumpával verte a szurkolókat - a legőrültebb Vuelta igaz története

Frans De Mulder mindössze öt évig volt profi kerékpáros. Átlagos, de kemény versenyzőnek tartották, akinek a stílusa és a termete leginkább a belga klasszikusokhoz illett. Az 1960-as Vuelta előtt voltak jó eredményei, de nem olyanok, amik által helye lenne a sportág történelemkönyvében. 2001-ben hunyt el.

Az 1960-as Vueltát elkerülte a csillogás a versenyzést tekintve, minden más azonban nagyon egyedien alakult. Talán nem kifejezetten passzolt az országúti kerékpározás szellemiségéhez, de felejthetetlen volt: harcokkal, ütésekkel és bukásokkal, no meg a pumpával, amit akkoriban középkori lándzsaként használtak. Kirúgott versenyzők, egy sztár, aki szerette magát, de mindenki más gyűlölte őt, a versenyigazgató, aki teljesen szétesett, és a méltóság totális hiánya, ami maximum a spanyol hegycsúcsokon maradt meg az utókornak.

Abban az időben a Vuelta még nem az a verseny volt, mint amilyennek ma ismerjük. Manapság már feszültséggel teli, lehetetlenül meredek hegyekkel van tele, akkoriban ez nem annyira volt így: túlnyomórészt sík szakaszokat rendeztek, maroknyi érdemi emelkedővel.

Ugyanakkor a szenvedély természetesen a tetőfokán volt: egész pontosan a szurkolók és az újságírók szenvedélye, akik szégyenérzetet nem érezve szurkoltak a sajátjaiknak a "megbízhatatlan" külföldiek ellen. 1960 Spanyolországában Franco diktátor még vasököllel uralkodott, a sajtóra szigorú cenzúra vonatkozott, és a hazafias értékek mindig előtérbe kerültek.

Aztán persze ott volt Bahamontes, az a Federico Martín Bahamontes, aki a történelem egyik legjobb hegyimenőjeként (saját maga azt mondaná, hogy vitathatatlanul ő a legjobb) igazi társadalmi jelenségnek számított. Ellentmondásos és provokatív figuraként jellemezték, aki a csalódások után mentegetőzött, miközben a saját győzelmeinek értékét mindig is eltúlozta.

A nyilvános kijelentései a kerékpározásról és az életről alkotott felfogásával együtt olyanná tették, hogy ha ötven évvel később születik, talán ő lett volna minden idők legnépszerűbb versenyzője. Azonban az 1920-as években született, át kellett élnie a polgárháborút, és úgy lett belőle kerékpáros, hogy a 40-es évek éhező Spanyolországában csempészés közben próbált elmenekülni az őrök elől. Az imázsát tehát az őt ért csapások alakították.

1960 áprilisában, a Vuelta kezdete előtt Bahamontes teljesen megingathatatlannak tűnt. A Tour de France első spanyol győztese volt, miután az előző nyáron ő nyerte a versenyek versenyét, amely épp július 18-án ért véget, a diktatórikus rezsim legszimbolikusabb napján, a francoista államcsíny ünnepén, amely utat engedett a véres polgárháborúnak.

Bahamontes győztes metafora lett, ekkor kapta a Sas, azaz az el Águila becenevet. A különcségét és a hencegő, helyenként eléggé pejoratív megjegyzéseit könnyen megbocsátották neki. A rezsim nem ezt a képet akarta népszerűsíteni, de mivel Spanyolországot akkoriban alig ismerték el nemzetközi szinten, az ő sikere extrának számított. Senki sem merte megkérdőjelezni őt. Legalábbis eddig a pillanatig.

Abban az évben Bahamontes körül azonban minden furcsán alakult. Először is, a Faema csapat színeiben versenyzett, és rekordfizetést kapott, 800 000 pesetát (ez csillagászati összeget jelentett a '60-as évek Spanyolországában). A sportigazgatója a nem sokkal hamarabb visszavonult Bernardo Ruíz volt, aki gyűlölte a toledói sztárt – olyannyira, hogy anno egyszer ököllel ütötték egymást. "Kölcsönösen toleráljuk egymást" - mondta Ruíz közvetlenül a verseny kezdete előtt, de ez a mondat nem éppen hatott megnyugtatóan.

Bahamontest ráadásul a csapatból szinte senki sem tudta elviselni. Antonio Suárez, a Vuelta regnáló bajnoka azt mondta, hogy nem fog érte dolgozni, Fernando Manzaneque kijelentette, hogy a saját kártyáit fogja kijátszani, Miguel Pachecót pedig még ki is rúgták a csapatból, csak azért, mert Bahamontes barátja volt. A Tour-bajnok erre megfogalmazott egy ultimátumot: ha nem garantálják neki a kapitányi szerepet, nem indul a Vueltán. Erre néhány órán át mindenki befogta a száját, és úgy tettek, mintha békében lennének. Ez azonban csak ámítás volt: a Faemánál közeledett a káosz.

Ami már a nyitónapon elkezdődött. Csapatidőfutammal kezdtek, a gijóni velodromban kellett 18 kört megtenni, aztán amikor befejezte az egyik sor, indult a következő. A Faema nyert, hisz egyszerűen túl erősek voltak, ám picit túltolták a dolgot, mert Antonio Suárez az utolsó kanyarban elesett, és a fél csapatot magával rántotta.

A földre került például Bahamontes is, akinek megsérült a keze, és közben leesett az egyik körme is. Erre mit tett? A véres ujját az összegyűlt újságírók elé tartotta. Ezzel akarta tudatni, hogy szerinte semmi sem történt véletlenül. A riválisai nem hittek a szemüknek, ahogy a csapattársai sem.

A Vuelta másik nagy sztárja a luxemburgi Charly Gaul volt. "Csak Charly tudott legyőzni engem az emelkedőkön, és csak rossz időben" - mondta egyszer Bahamontes, és ez a legnagyobb bók, amit valaha is "adott" egy riválisnak. Gaul, az EMI kapitánya valóban igazi klasszisnak számított, hisz korábban már két Giro d'Italiát és egy Tourt is nyert. Legendás teljesítményekre volt képes a legnehezebb kaptatókon, és egyszerűen nem ismert fájdalmat. Néha úgy festett, mint akit elvarázsoltak.

A szurkolók a hegyekben – vagyis a hegyinek mondható szakaszokon: az egyiket Madrid közelében, a másikat Kantábria és Baszkföld között rendezték – tehát teljes joggal a két legjobb, Bahamontes és Gaul csatáját várták. A sokszor titokzatosan felemás teljesítményt nyújtó luxemburgi azonban eléggé stagnált, hisz egyszer támadott, máskor pedig alig mutatta magát, aztán végül be sem fejezte a versenyt.

Egyébként minden nap a hosszú szökésekről szólt, plusz a kínosan nagy időkülönbségekről. A kis létszámú mezőnyben sok fiatal indult, néhányan eléggé rosszul készültek fel, vagy éppen munkából érkeztek. A már említett Frans De Mulder például bányászként élte a mindennapjait.

A Zamora felé vezető szakaszon Bahamontes maga is belecsapott a magányos kalandorok stílusába, amit egyébként annyira szeretett. Csakhogy majdnem teljesen sík volt az etap, és erős szembeszél fújt. De mit számított ez? A toledói klasszisnak bizonyítania kellett, ennek érdekében több mint 200 kilométeren át egyedül haladt elöl, mielőtt utolérték volna. "Azt hiszem, elbújok az erdőben, amíg a mezőny elhalad mellettem, hogy azt higgyék, még mindig üldöznek valakit" - mondta a csapat egyik segítőjének még a szakasz előtt. "Bahamontes teljesen irányíthatatlan" - válaszolt erre utólag Ruíz sportigazgató.

Ezzel párhuzamosan a szurkolók sem voltak túl boldogok. A nyolcadik szakasz Zaragozában, teljesen sötétben ért véget a könnyed tempó miatt. Az utánuk haladó autók lámpafényében haladva a versenyzők 21:30-kor érkeztek meg a város futballstadionjába, a La Romaredába, ahol az ott várakozó 30.000 szurkoló kifütyülte őket. A szervezők elárulva érezték magukat, és úgy döntöttek, nem osztják ki az aznapi pénzdíjakat.

Erre reagálva másnaptól elindult az igazi verseny, de nem úgy, hogy kellett volna. Barcelonába a peloton (benne Bahamontesszel) 37 perccel a nyolcfős szökés után, időlimiten kívül érkezett meg, így eredetileg be kellett volna fejezniük a versenyt, de végül maradhattak. Másnap Barbastróban egy tízfős csoport 19 percet adott a többieknek. A két nap eredményeként a mindkétszer a szökésben lévő belga Armand Desmet majdnem egy órát adott a legnagyobb esélyeseknek, és óriási előnnyel vette át a vezetést összetettben. De itt még nem volt vége.

Alig 24 órával később, Pamplonában tizenegyen bő 18 percet adtak a mezőnynek, a Licor 43 nevű alkohol által szponzorált csapatból Miguel Pacheco pedig feljött a második helyre Desmet mögé. Igen, az a Pacheco, akit Bahamontes barátjaként kirúgtak a Faemától. Csakhogy Pacheco elárulta, hogy bár tényleg jól kijött Bahamontesszel, a múltban voltak nézeteltéréseik, és egyszer verekedtek is egymással.

Másnap, Logronóban aztán a versenyigazgató, Luís Bergareche teljesen szétesett és összetört. A mezőny ugyanis újra limitidőn kívül ért be, 24 percet kaptak, de ismét az a döntés született, hogy mehetnek tovább. Arra számítottak, hogy a botrányos tekerésnek egyszer vége lesz, hisz jött néhány kisebb-nagyobb kavicsos, saras emelkedő, mint a Jaizkibel, az Urkiola vagy épp az El Escudo.

A tizenharmadik szakasz San Sebastiánban ért véget. Bahamontes újra támadott, és végül bő öt perccel a mezőny előtt nyert, de nem volt elégedett: azt mondta, hogy legalább félórás előnnyel akart hazaérni, de az összes többi csapat ellene versenyzett, sőt, a saját társai is. Tény, még mindig 44 perc hátrányban volt Desmet mögött, ami úgy is soknak tűnt, hogy senki nem írhatta le őt.

Másnap, Vitóriában minden felborult. Nem feltétlen az eredmények (Suárez egy 250 kilométeres, óriási támadás után nyert, Gaul ekkor adta fel, Bahamontes tovább zárkózott), hanem a későbbi hatások miatt. Julio San Emeterio ugyanis – tegyük hozzá, egyedüliként – limitidőn kívül ért célba, és a szervezők nem kegyelmeztek neki, fel kellett adnia a versenyt. Márpedig ő a Faema-csapattagok azon pici táborához tartozott, akikre Bahamontes barátjaként, hű társaként számíthatott.

Több sem kellett a botrányhoz. Bahamontes kijelentette, hogy ő a 15. szakaszon nem hajlandó San Emeterio nélkül tekerni (ekkor akart volna támadni, amihez a befutó helyszínétől, Santandertől nem messze élő csapattárs útismerete hatalmas segítséget jelentett volna), úgyhogy kijelentette, ő lassú tempóval végigmegy ugyan, de bőven limitidőn kívül ér be. "Meglátjuk, lesz-e annyi bátorságuk, hogy kitegyenek a versenyből" – üzent a szervezőknek a rajt előtt.

Ami aztán az etap közben történt, arra senki sem számított. Bahamontes az ígéretének megfelelően hamar leszakadt, csakhogy ez nem tetszett a szurkolóknak, akik egyre hangosabb füttyszóval illették az utak mellett. A hangulat kezdett felforrósodni, a füttyszóból sértegetés lett, Guenesnél pedig a világ egyik legjobbja, a Tour címvédője, Spanyolország dicsősége megállt, és a biciklipumpájával elkezdte verni a szurkolókat.

Hogy miért, nem tudni pontosan (talán volt, aki Bahamontes édesanyját sértegette, maga az érintett később azt nyilatkozta, ősi riválisa, Jesus Lorono barátai gyalázták őt és emiatt szakadt el nála a cérna), mindenesetre a nézők egy része esernyővel hárította az ütéseket, mások üvegekkel dobálták meg a klasszist. A tömegverekedésben végül senki sem sérült meg komolyabban, de ez csak a szerencsének volt köszönhető. Bahamontes cserébe úgy védekezett, ő senkit nem akart bántani, és csak amiatt sikerült úgy a szakasz, ahogy, mert nagyon fájt a gyomra.

Ez nem hatotta meg a zsűrit, páros lábbal rakták ki őt. A Bahamontes-szurkolók erre halálosan megfenyegették Bergareche versenyigazgatót, majd Ruíz sportigazgatót is, sőt, Penacastillo városában még azt a helyi születésű, a Groene Leeuw színeiben tekerő José Pérez Francest is belekeverték az ügybe, akit néhány nappal hamarabb azért zártak ki Bergarechéék, mert szakasz közben kirángatta a saját mozgó csapatkocsijából az egyik sportigazgatót és ököllel ütötte az arcát. "Bergareche, innen származik Pérez Frances", írták egy molinóra, amiben semmi fenyegető nem lett volna – ha nem vérrel írták volna. A helyi sajtó később kiderítette, nem emberi vér volt, "csupán" egy fiatal bikát áldoztak fel ezért…

Ehhez képest egészen nyugodt körülmények között ért véget a verseny. A szökésekkel korábban remekül ellépő De Mulder a 16. szakaszt a riválisokhoz (pontosabban a mezőnyben maradt 24 ellenfélhez) képest fölényesen nyerte, akárcsak a 17/a etapot, a Guernica és Bilbao közötti, 53 kilométeres egyenkénti időfutamon pedig csak célba kellett érnie.

Simán meglett neki, így bányászból hirtelen Vuelta-győztessé vált, ráadásul óriási meglepetésre kettős belga siker született, hisz Grone Leeuwös – épp nem verekedős – csapattársa, Desmet megőrizte a második helyet. A dobogó harmadik helyén Pacheco végzett, míg a legjobb faemás a hatodikként záró Manzaneque lett.

Forrás: Rouleur

---

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.