A legidősebb élő Tour de France-győztes sokat szundikál, de minden nap bringázik egy kicsit

Az országúti bringázás történelmének egyik legjobb hegyimenője, Federico Martín Bahamontes egészségi állapota javulásnak indult a legutóbbi kórházi kezelését követően. Néhány hónapja ugyanis a hasüregében egy vérömleny keletkezett, a spanyolok legendája rendkívül legyengült és tolószékbe kényszerült.

A „toledói sasnak” becézett Bahamontes 93 évesen is egészen hihetetlen lelkesedéssel tekeri a rehabilitációhoz kapott szobakerékpárt, pedig két hónappal ezelőtt még úgy tűnt, hogy nem fog tudni többet lábra állni, ráadásul az izomtömegéből is sokat veszített. Ehhez képest most már bottal újra tanult járni, és ami a legfontosabb: minden reggelt húsz perc kerékpározással kezd.

Federico Bahamontes, aki majdnem Alejandro Martín lett, 1928. július 9-én született Toledóban. De hogy hová tűnt menet közben Alejandro Martín? Julián Martín és Victoria Bahamontes gyermekeként a kis Alejandrónak a spanyol szokások szerint apja vezetéknevével kellett volna történelmet írnia, a nagybátyja viszont résen volt, és amikor a helyi templomban megkeresztelték a kisfiút, azt mondta, túl sok Martín van már a környéken, úgyhogy inkább az édesanyja vezetéknevét használja majd, és legyen Bahamontes! Mi több, a lelkes nagybácsi felajánlotta azt is, hogy az ő keresztnevét válasszák az Alejandro helyett, így a szülők eredeti ötletét elvetették.

Az 1936-os spanyol polgárháborúban a család Madridba menekült, ahol a köztársaságiak oldalán kötöttek ki, így az elkövetkező évek nem teltek épp könnyedén a családnak. Rendkívül szegények voltak, a fiatal Federico lopással próbált segíteni a szüleinek és három húgának, az élelmiszert szállító teherautókra, azok pótkocsijaira ugrálva gyűjtögetett gyümölcsöket, zöldségeket. 1946-ban, 18 évesen vette meg az első saját kerékpárját, de nem valamiféle romantikus hőstörténet ez, a háborút követő gazdasági válság alatt virágzott az élelmiszerek fekete piaca, a fiatal srác pedig a környékbeli falvak között illegálisan szállított mindenfélét. Persze, ezt a tevékenységet nem csak ő végezte, így egy cseppet sem hivatalos, sőt, konkrétan illegális bringás közösség részévé vált, akik néha eljártak versenyezni is.

– emlékezett vissza.

Az első bringaversenyén úgy ért célba másodikként, hogy mindössze egy banánt és egy citromot evett előtte (feltöltés, mi?), ez pedig elég motivációt adott neki, hogy amatőrként versenyeken induljon, ahol a pénzdíjak legalább legális forrásból származtak. Bár a környéken egyébként sem nagyon lehetett munkát találni, ha valami lett is volna, még az élelemre se nagyon futotta volna a fizetségből.

- mesélte.

Egy másik bringással, a síkon bitang gyorsnak mondott Ladislau Soriával összedolgozva megnyertek minden környékbeli versenyt, Soria testvére pedig szinte menedzserként tevékenykedett mellettük. Még amatőrként megnyerte a Tour of Andalusiát és a Tour of Cadizt, és annyira beszippantotta a kerékpározás világa, hogy nyitottak egy boltot Toledóban, ahol bringákat adtak bérbe.

Profi versenyzőkkel először 1953-ban találkozott az Asztúriai körön, itt már a legjobb spanyol versenyzők mellett olaszok és belgák is indultak, akiket jól meglepett, hogy a csapat nélküli, félprofi Bahamontes megnyerte a nyitó szakaszt. Elindult még pár versenyen, de már felfigyeltek rá, ezért Barcelonába invitálták, ahol Santiago Mostajo Trigo, egy korábbi bringás, akkor épp üzletember vette a pártfogása alá, ez pedig elég jól jött, hiszen ő a spanyol bringás közeg egyik legbefolyásosabb alakja volt akkoriban.

Mivel 1952 és 1954 között anyagi okok miatt nem rendezték meg a Vueltát, a Katalán kör volt a legnagyobb spanyolországi verseny, ahol 1953-ban meg is nyerte Bahamontes a hegyi pontversenyt. Ekkor már az újságok is cikkeztek róla, sőt, szponzorok támogatták a versenyzését. Az 1954-es Tour de France-ra már azzal küldte a spanyol csapat kapitánya, hogy

Először nem akarta vállalni az utat, azzal rázta le az őt nyaggató sportvezetőket, hogy „nem beszél franciául” és „nincs bőröndje”. Végül aztán belement, és az 1948-as Vuelta győztesével, Bernardo Ruizzal, a korábbi spanyol bajnokkal, Francisco Masippal és az 1953-as Katalán kör győztesével, Salvador Botellával egy csapatban megérkezett a Tourra. A verseny eleje nem telt túl eseménydúsan, de a 11. szakaszon szökésből elsőként ért a Col d’Aubisque tetejére, és bár a ködös lejtmenetben bukott, a szakaszgyőzelem pedig elment, mégis felhívta magára a figyelmet. Ezek után a Tourmalet, a Peyresourde és a Galibier tetejére is elsőként ért fel, haza is vihette a hegyi trikót.

1955-ben kapta a Vueltán az El Gitano („a cigány”) ragadványnevet, mert elkezdett alkatrészeket árulni a többi versenyzőnek. Ezen a versenyen szedett össze egy olyan sérülést, ami még évtizedekkel később is érződött a térdében. Ennek ellenére megnyert egy halom kisebb versenyt, míg nem eljött az 1959-es Tour de France, ahol végig óriási meccsben volt a franciákkal, megnyert egy hegyi időfutamot a Puy de Dôme-on, végül Henry Anglade előtt négy perccel elhozta az összetettet és a hegyi pontversenyt is.

Hihetetlen temperamentumú versenyző volt, van róla egy kétes eredetű történet, mely szerint egy versenyen a nézők közül valaki beszólt neki, mire Bahamontes megfordult, és egy pumpával egy órán keresztül üldözte az illetőt.

Az egy Tour-győzelme mellett megnyerte a hegyi pontversenyt hatszor (1954, 1958, 1959, 1962, 1963, 1964), volt második (1963) és harmadik (1964) is összetettben, összesen hét Tour-szakaszt nyert karrierje során. Ezen felül egy Vuelta második helye is volt 1957-ben, és a hazai háromhetesen is kétszer megnyerte a hegyi trikót. Sőt, ez a bravúr egyszer még a Giro d’Italián is összejött neki, 1956-ban.

Visszavonulása után sokáig a motor-és kerékpárboltját vezette, azóta pedig a nyugdíjas spanyol öregurak nyugalmas életét éli, a koronavírus-járvány kezdete óta egy mindössze nyolcvan fős faluban.

„Későn kel, mert szeret aludni, megreggelizik, kertészkedik és nassol kicsit, majd szundikál, és ha épp nem ül fel a kerékpárjára, akkor állatos dokumentumfilmeket néz” – meséltek a mindennapjairól a rokonai.

Az újságok beszámolói szerint szellemileg rendkívül friss, sőt, ha a kerékpározásról és az emlékeiről kérdezik, lelkesen meséli el a történeteit az ötvenes, hatvanas évekből. Reméljük, még jó sokáig.

Források: Independent, El Día de Valladolid, mundociclismo, Tour de France - a verseny százéves története (Marguarite Lazell, magyarul 2004., Kossuth Kiadó)