Cápamesék: Nibali még nem látja az utódját, de már bánja, hogy nem ment rá a Roubaix-ra

„Mindig is úgy gondoltam, hogy először nyerni sokkal könnyebb, mint megismételni” – mondja Vincenzo Nibali, aki tavaly őszi visszavonulásával hatalmas űrt hagyott maga után az olasz kerékpársportban, legalábbis ami a többnapos versenyeket illeti. „Azért nehéz, mert már mindenki tudja, hogy erős vagy, ezért figyelnek rád. Azt gondolnád, hogy ugyanaz a felkészülés elég lesz, de sosem az, mindig elő kell jönnöd valami újjal.”

Nos igen, Nibali profiként valódi kaméleon volt, a megújulás mestere, aki minden egyes szezonban egyre többet és jobbat hozott ki magából. Az eredmény: négy háromhetes- és három nagy klasszikus-győzelem, ráadásul 2009 és 2019 között nem telt el év, hogy ne láttuk volna vagy Grand Tour, vagy Monumentum dobogóján. A bátor, látványos versenyzés híve volt lézerpontos lejtmenetekkel, aki a Roubaix kockaköveitől a Dolomitok hófalaiig mindenhol veszélyes tudott lenni.

Nibali szó szerint a legaljáról, az olasz csizma orra hegyénél fekvő Szicíliából indult. Kilencévesen versenyzett először, de akkor már évek óta kitartóan szelte az országutakat. Édesapja, az egykori amatőr kerékpáros Salvatore fertőzte meg őt a sportág szeretetével, aki ha kellett, éjjelente is hosszú órákat vezetett a szárazföldi Pugliába és Campaniába, hogy fia eljusson a versenyekre.

A kis Vincenzo szobájának falát Marco Pantani-poszterek díszítettek, és rongyosra nézte Francesco Moser nagy győzelmeit VHS-kazettán (mázli, hogy szülei videotékát üzemeltettek).

Van egy híres szicíliai közmondás, miszerint „aki elmegy, sikerrel jár” (Cu nesci arrinesci). Hogy Nibalinak esélye legyen hősei nyomdokaiba érni, hátra kellett hagynia a szigetet. 15 évesen költözött Toszkánába, ahol amatőr csapattársaival lakott együtt.

A jobbmódú északiak hajlamosak voltak lenézni a leszakadt délről érkezőket, így Nibaliban már a kezdetektől dolgozott a bizonyítási vágy. Az első komoly célja az volt, hogy magára ölthesse az azúrkék válogatott mezt. Agresszív versenyzésével pedig könnyen felhívta magára a szakemberek figyelmét.

Azért így is nyert néhány versenyt. Junior bajnoki címet szerzett, majd 2005-ben, 20 esztendősen állt profinak az olasz topcsapat Fassa Bortolónál.

Nibali már újoncként a Giro-indulásért könyörgött a csapatnak, persze nem engedték neki, türelemre intették. ’Oké, akkor vigyetek el a Tourra!’ – jött a pimasz reakció, amire egy még határozottabb ’nem’ volt a válasz. Még érnie kellett. „Utólag örülök ennek, mert így segítőként végigjárhattam a ranglétrát, mielőtt a saját céljaimra koncentrálhattam volna” – emlékszik vissza.

Nibali szerint manapság már kevésbé türelmesek a csapatok, amivel nem feltétlenül tesznek jót. „Mindenki rögtön akar mindent. Ez jó meg rossz is lehet. A logika azt diktálja, hogy ha egy sportoló már 20 évesen nagyon erős, akkor lehet mondjuk tíz kiemelkedő éve, de 30 éves korára elfogy. És 30 évesen abbahagyni nem ugyanaz, mint 40 évesen. Úgy még van időd kitalálni, hogy mihez kezdesz a visszavonulásod után."

A fiatal Nibali számára az áttörést nem egy konkrét eredmény vagy verseny hozta meg, hanem egy túl merész vállalás. Jóbarátja, a kétszeres világbajnok Paolo Bettini javaslatára 2008-ban végignyomta egymás után a Girót és a Tourt, amivel átlépte fizikai határait.

Nibali 25 éves korára, a 2010-es Vueltára érett meg az egyedüli csapatkapitányi szerepre, de akkor is volt kihez fordulnia jótanácsért, amikor nehezebben birkózott meg a nyomással.

Az első Grand Tour-győzelem megszerzéséhez talán épp ez az apró önbizalomlöket kellett.

De minden másképp alakulhatott volna: Nibali 2009-ben kapott egy ajánlatot az újonnan induló Team Sky-tól, amit komolyan fontolóra is vett. „Kerestem a módot, hogyan tudnám felbontani az élő szerződésemet, akár a pénzbüntetést is bevállaltam volna, de nem mentek bele” – árulja el. Eközben viszont a Sky mindent feltett Bradley Wigginsre, és a lehetőség el is szállt.

Ehelyett szálka lett a Sky szemében, miután Rigoberto Uránt győzte le a 2013-as Girón. De egy évvel később övé lett a fődíj is: már a 2014-es Tour de France második szakaszán szárnyalt, egy tökéletesen időzített szólóval nyert Sheffeldben, átvéve a sárgát. Aztán ott volt a roubaix-s etap, ahol Jakob Fuglsang segítségével két percet adott legfőbb riválisainak a kockaköveken.

Míg a címvédő Chris Froome és Alberto Contador is feladni kényszerült a versenyt bukás miatt, Nibali dominált; három hegyi szakaszt nyerve még tovább hízlalta az előnyét. Végül 7 perc 37 másodpercet vert a meglepetés-második Jean-Christophe Péraud-ra Párizsban – ez volt a 21. század eddigi legfölényesebb Tour-győzelme.

Amennyire belevaló a kerékpáron, versenyen kívül Nibali épp annyira nyugodt, zárkózott figura (tranquillo, ahogy olyan sokszor nyilatkozta). A Tour megnyerése pedig a figyelem középpontjába katapultálta. „Nem is fogtam fel, mit értem el. Mindenki Vincenzót akarta, százával jöttek a felkérések és ezt nehezen tudtam kezelni. Idő kellett ahhoz, hogy megemésszem. Mindenhol felismertek, akárhova mentem.”

Amikor a riválisairól beszél, megint kitűnik, milyen sokat húzott le az élvonalban. „Nincs egyvalaki, akit ki tudnék emelni. Ott volt Fränk és Andy Schleck, Riccò, Lance, Cadel Evans…” – kezdi a felsorolást. A két legkomolyabb ellenfele mégis Contador és Froome volt.

Ők hárman egy elit klubba tartoznak, hiszen Anquetil, Gimondi, Merckx és Hinault mellett még nekik sikerült megcsinálni a Grand Tour-mesterhármast karrierjük során.

Nibali negyedik és talán legdramatikusabb háromhetes győzelme volt egyben az utolsó is. A 2016-os Girón Steven Kruijswijk már szinte karnyújtásnyira került a rózsaszín trikó megszerzésétől, ám a 19. szakaszon jött az a bizonyos hófalas bukás az Agnello lejtmenetében, amit épp az olasz „provokált ki”. Nibali 4 perc hátrányból indított rohamot a végső győzelemért, de a fordítás egyedül nem sikerülhetett volna.

Az utolsó hegyi szakaszon Nibali Esteban Chavesről is levette a trikót, a végére tartogatta a legjobbját. Becenevéhez hűen nem könyörült senkin, amikor megérezte a vérszagot.

A 2018-as Sanremón, pályafutása utolsó nagy győzelme alkalmával egy igazi Nibali best-of-ot láthattunk: erő, merészség, kreativitás, tökéletes helyezkedés és ördögi kerékpárkezelés. Kétszer indult meg a Poggión felfelé, és az ott kiharcolt tízmásodperces előnyét megőrizte a lefelében, majd méterekkel maga mögött tartotta a sprintereket a Via Román. Elmondása szerint a verseny utolsó 20 percében nem csúszott be 420 watt alá.

Kevés pazarabb látvány van/volt a kerékpársportban, mint a lejtmenetező Nibali, ő maga mégsem látja magát egyértelműen a műfaj legjobbjának: „A hegyimenőket tekintve tényleg a jó lejtmenetezők közé tartoztam. De van még pár ügyes srác a mezőnyben, akiket nem is vesznek észre vagy ismernek el. Néhány alkalommal, amikor buktam és a gruppettóba kerültem, hajmeresztő lefeléket mentünk, hogy beérjünk limitidőn belül. Peter Sagan például zseniálisan kezeli a kerékpárt.”

„A kulcs egy jó lejtmenethez a tökéletes egyensúlyeloszlás megtalálása, hogy több tapadást érjünk el. Ne legyél túl elöl és túl hátul sem. Meg aztán érezni kell, hogy kanyarodásnál hogyan őrizd meg a balanszot” – magyarázza. „Ha félsz és merevvé válsz, a gumik kevésbé fognak tapadni, és jó eséllyel tovább fogsz menni egyenesen, ha nagyot fékezel a kanyarban.”

Nibali 18 évnyi profi pályafutás után is szenvedélyesen mesél a technikai nüanszokról, de időtállósága is kiemeli a sportág modernkori bajnokai közül; még búcsúszezonjában, 2022-ben, 37 évesen is negyedik tudott lenni a Girón. Az olaszok immár 7 éve várnak az újabb hazai győzelemre, ami a leghosszabb nyeretlen időszakuk a Corsa Rosa történetében.

– jelenti ki. „Várnunk kell, hogy néhányan áttörjenek. Most ez egy nehezebb időszak számunkra.”

Jóllehet, a „Messinai Cápa” már nem csap le többé, de Nibali a visszavonulása után sem tétlenkedik: a Q36.5 csapat szakmai tanácsadójaként a WorldTourba való feljutás a cél, miközben kilencéves kislányával együtt pörgeti a Duolingót, csiszolgatva angoltudását, és ha hiányozna neki az adrenalin, hosszú távú gravel- vagy montiversenyeken áll rajthoz szimpla szórakozásból, hiszen erre profiként nem volt lehetősége.

Noha kiváló olasz bringások természetesen most is vannak a mezőnyben, azt valóban nehéz látni, hogy ki lehet a következő nagy háromhetes-menőjük. Ahogy Nibalitól is láthattuk, a siker záloga, hogy ki tudja kiegyensúlyozottságra váltani a megvillanásokat; a folyamatos megújulás. Könnyen lehet, hogy az olaszoknak ilyen versenyzőjük nem is lesz még egy, mint ő, aki a Monumentumoktól a Grand Tourokig, emelkedőkön és lejtmenetekben, terepviszonyoktól függetlenül bárhol képes klasszis teljesítményekre, ötvözve a hőskor ösztönösségét a modern kor tudományos megközelítésével.

via Cyclist