A nap, amikor a nagyfiúk sírtak: ilyen volt belülről a Giro egyik legbrutálisabb szakasza

"1988. június 5-e úgy vonult be a kerékpáros legendáriumokba, mint a sportág egyik legepikusabb, leghősiesebb, legmegrendítőbb és – kétségtelenül – legemlékezetesebb napja" – olvasható a Giro d’Italia hivatalos honlapján.

Sok olyan versenyre vagy szakaszra emlékezhetünk, ahol a havas, télies körülmények meglepték a mezőnyt, ezek közül többről már mi is írtunk; ilyen a 2013-as Milánó-Sanremo vagy az 1980-as Liège, amit a franciák csak "Neige-Bastogne-Neige-ként" emlegetnek.

A Giro utóbbi 10-15 évéből is lehetnek hasonló emlékeink elképesztő teljesítményekről, drámai jelenetekről és káoszba fulladt szakaszokról (lásd Kruijswijk 2016-os esetét a hófallal vagy Nibali 2013-as győzelmét a behavazott Tre Cime di Lavaredón). A "legepikusabbról" mind közül viszont még nem szóltunk, ezt idézzük most fel a főszereplők segítségével.

***

Két dolog tette igazán legendássá Andy Hampsten 1988-as Giro-győzelmét. Egyrészt az, hogy az úttörőnek számító 7-Eleven csapatban tekert, amely csupán 1985 óta versenyzett Európában. A "hamburgerevőket", ahogy az európaiak gúnyolták őket, nem fogadták tárt karokkal. Az amerikai versenyzőket zöldfülűnek tartották, és szinte reflexszerűen őket hibáztatták a bukásokért, akár ők okozták ezeket, akár nem. A jenkik azzal is feltűnést keltettek, hogy női gyúrókat alkalmaztak, egybemezzel kísérleteztek, és sok egyéb, apróbb módon feszegették a határokat. És éppen ez, az európai, macsó kerékpáros hagyományokkal való szakítás segítette győzelemhez Hampstent.

Másrészt a ’88-as Giro 14. etapja a Gavián vezetett keresztül; egy hosszú, ijesztően meredek és részben murvás emelkedőn, melynek felső szakaszait a helyiek szerint a farkasok uralják. A mezőny a hegy lábához érve ráadásul kifogott egy kiadós, késő tavaszi hófúvást is, ami megágyazott a drámának. Hampsten a kerékpársport történetének egyik legheroikusabb napján egy bátor megindulással vette át a vezetést összetettben – az olaszok hívják ezt "a hó napjának", de a legtöbben talán úgy emlegetik, mint "a napot, amikor a nagyfiúk sírtak".

A Passo di Gavia 1988-ban mindössze 2. alkalommal került be a Giro útvonalába, és az előző mászás óta is majd’ 20 év telt el. A szervezők nagyobb esélyt akartak adni a Francesco Moser- és Beppe Saronni-típusú versenyzőknek, ezért egy ideig inkább mellőzték a Coppi-Bartali korszak rettegett emelkedőit.

Moser azonban kihagyta a ’88-as Girót, így nem kellett finomkodniuk. Ez olyannyira jól sikerült, hogy Hampsten egyik csapattársa, Bob Roll szerint "azok a kis nyavalyások minden létező hegyet belepakoltak az útvonalba, amit csak találtak." Köztük a Gaviát is.

A verseny rajtja előtt a korábbi Giro-győztes Gianni Motta, aki jó barátságot ápolt az amerikaiakkal, azzal lépett oda Hampstenhez, hogy ez az idei hegyes útvonal olyan, mintha rászabták volna. Sőt, továbbment, és elmondta, hogy van egy emelkedő, amit sok versenyző és sportigazgató alábecsül – arra biztatta a fiatal amerikait, hogy a 14. szakaszon, a Gavián támadjon.

Amikor Hampsten kissé hitetlenül megköszönte a tanácsot, Motta ráerősített: "Hé, ez most nem bullshit. Ezek a srácok tényleg azt hiszik, az csak egy hegy a sok közül."

A 7-Elevennél persze tudták, hogy a Gaviát nem szabad félvállról venni. A csapatorvosuk, Max Testa Bormióban bérelt házat a családjával, ahol a 14. szakasz befutója is volt, és rengeteget mesélt a versenyzőknek az emelkedőről, pláne annak északi lejtőjéről. Davis Phinney (Taylor édesapja) így írt erről: "Max évek óta fárasztott minket a sztorijaival arról az obszcén meredekségű hegyről, arról a kecskeösvényről, a tetején lévő síremlékekkel... Külön felhívta a figyelmünket, hogy rendesen öltözzünk be a Gavia lejtmenetére, még jóval azelőtt, hogy megláttuk volna az időjárás-előrejelzést 1988. június 5-ére."

­­­­***

Hampsten nem ijedt meg egy kis hótól, elvégre Észak-Dakotában nőtt fel. 1985-ben, 22 évesen egy amerikai klubcsapatnál tekert, amikor a 7-Eleven társalapítója, Jim Ochowicz megkereste. A csapat kialkudott magának egy meghívót a ’85-ös Giróra, és Ochowiczéknak égető szüksége volt egy hegyimenőre, így egyhónapos szerződést kínáltak neki – a Giro volt tehát Hampsten első profi versenye Európában.

Három évvel később, 1988-ra azonban már komolyan számoltak vele – az akkori mezőny legjobb hegyimenői közé tartozott. A ’85-ös Girón egy rövid hegyi szakasz megnyerésével robbant be, miután ki is nézte magának Greg LeMond csapata, a La Vie Claire. Hampsten 1986-ban velük, majd a 7-Elevenhöz visszatérve is behúzta a brutális hegyi szakaszairól ismert svájci körversenyt.

1988-ban ismét csúcsformában érkezett a Giróra: a Gavia előtt két nappal összes riválisát leszakította, és szólógyőzelmet aratott Selvinóban. "Nagyon izgatott voltam a Gavia miatt" – emlékszik vissza Hampsten. "Éppen emiatt fogott el a pánik, amikor reggel megláttam, hogy esik a hó."

A szakasz a 900 méteren fekvő Chiesa Valmalencóból rajtolt, míg a Gavia teteje 2600 méter fölött van. Aznap reggel a Giro szervezői arról tájékoztatták a csapatfőnököket, hogy ugyan havazik a hegyen, de az utak tiszták. Nem jegesek a körülmények. Hideg van, de nem veszélyesen hideg, fogalmaztak. A verseny zöld lámpát kapott.

Erre Ochowicz és a csapatfőnök Mike Neel utasítására a 7-Eleven stábja szétszéledt a faluban, és annyi meleg ruhadarabot szereztek be, amennyit csak tudtak, hogy aztán a Gavia csúcsától egy kilométerre feladják ezeket a versenyzőknek/re, akikre pályafutásuk legpokolibb lejtmenete várt. Ha felmelegíteni nem is tudják már őket, legalább a fagyási sérüléseket kivédik.

Neel javaslatára a versenyzők lanolinnal vagy gyapjúfaggyúval kenték be magukat, amit a nyíltvízi úszók is alkalmaznak, ezzel is melegen tartva a testüket, amennyire csak lehet. Hampsten az egész, 120 kilométeres szakaszt ormótlan, neoprén búvárkesztyűben teljesítette – kénytelen volt előre felvenni, hiszen amint nem érzi az ujjait, már késő lenne.

A rajtnál sokan hőbörögtek a zuhogó esőben – a mezőny egy része azt szerette volna, ha törlik vagy lerövidítik a szakaszt. Ez nem történt meg, és amint a versenyzők a Valtellina-völgyben lassan, de biztosan haladtak a Cima Coppinak számító Gavia felé, többen is odagurultak Hampsten mellé, hogy "ugye, nem fogsz ma támadni?".

Amikor ezek a tagok már a sor végén kapaszkodtak, Hampsten arra kérte a csapattársait, hogy kapcsoljanak rá. Ahogy elhagyták Ponte di Legnót és balra fordulva átkeltek egy régi hídon, emelkedni kezdett az út, az eső pedig újra hóra váltott.

Testa az eligazításon beszámolt a csapatnak arról, hogy van egy pont, ahol a jól karbantartott, széles út elágazik, és balra letérve először egysávosra szűkül, majd murvás szerpentinben folytatódik. "Lesz egy tábla, amin az szerepel, hogy ’szűk űt, 16%" – mondta.

És Hampsten éppen itt indította meg a támadását, amin senki sem lepődött meg. "Mindenki engem figyelt. Tudták, hogy menni fogok" – idézi fel. Nem volt más választása, így is meg kellett próbálnia.

Ha számítottak rá, ha nem, el tudott szakadni. Azon a ponton akkora volt a meredekség, és olyan szorosan követték egymást a hajtűkanyarok, hogy Hampsten le tudott nézni, akár egy lépcsőn, hol vannak a riválisok. Konstatálta, hogy egyre távolabb, és szenvednek – fél siker.

Előtte haladt a holland Johan van der Velde, aki korábban indított kamikaze-támadást, belevetve magát a ködszerű hóesésbe. Pechére a viharos szél észak felől fújt, így a lejtmenet tényleg pokolinak ígérkezett. Ekkora már a hó is elkezdett felhalmozódni az úton. Hampsten visszaemlékszik arra, hogy egyszer végigsimított a haján, és egy hógolyó gurult végig a hátán. A csapatkocsik keresztben csúszkáltak, a versenyzőknek szlalomozniuk kellett közöttük.

A hegytetőn Hampsten magára vett egy esőkabátot, egy csősálat és egy balaklava sapkát. Bormio 25 kilométerre volt innen. A kísérőmotoros által felmutatott tábláról le tudta olvasni, hogy jelentős előnyt harcolt ki a főbb riválisokkal szemben. "És tudtam, hogy minden a lejtmeneten fog múlni."

"Huszonöt kilométer" – motiválta magát a csapattárs, Bob Roll. "Bármit kibírok 25 kilométeren keresztül. De 500 méter után úgy éreztem magam, mint egy jégtömb." Az élesen süvítő oldalszél vízszintesen hordta a havat. Alig lehetett látni valamit, és így lejtmenetezni nem kihívás, hanem egyenesen életveszélyes volt – egyetlen elfékezett kanyar, és a mély szakadékban találhatja magát az ember. Davis Phinney sokszor inkább kivette a lábát a pedálból, hogy lassítsa magát, "mint a Frédi és Béniben".

Lefelé az éllovas Van der Veldét is utolérte a sorsa, két hajtű után reszketve kellett besegíteni egy csapatkocsiba, ahol konyakot és forró teát itattak vele. Végül 47 perc hátránnyal ért célba. Az ausztrál Allan Peiper egy motoroskabátot kért kölcsön a lejtmenetre, és később arról számolt be, hogy "zokogó, lassított felvételként gyalogló versenyzők mellett haladt el, akiket elvakított a hó és bátorságukat elszívta a hideg." Ami őt illette, két pohárka konyakból merített bátorságot, amivel egy edző kínálta meg.

A ’86-os Giro győztese, Roberto Visentini is azok közé tartozott, akik nagyon sokat veszítettek azon a napon: "Visentini és Saronni sírtak a fájdalomtól" – írta a VeloNews riportere, aki ott volt a hegyen. "Néztük, ahogy Visentini rongybabaként ereszkedik, negyedakkora sebességgel, mint ahogy szokott."

Franco Chioccioli rózsaszínben vágott neki a szakasznak, fél perccel vezetett Visentini, és közel másfél perccel Hampsten előtt. A zimankó azonban őt is arcul csapta. "Úgy tűnt, mintha az édesanyja után sírna" – emlékszik vissza Roll. "Hét Grand Tourt teljesítettem, és idővel ezek az emlékek összemosódtak."

"Sok olasz versenyzőnek ott álltak a rajongói vagy a családtagjai az út szélén, úgyhogy ők beülhettek néhány percre a kocsikba, hogy felmelegedjenek. De mi nem ismertünk ott senkit, és csak küzdöttünk tovább az elemekkel" – teszi még hozzá.

12 kilométerre a Gavia csúcsától, Santa Caterinánál a hóesést ismét felváltotta az eső. "Ami azt jelenti, hogy legalább 0 fok van. Melegszik az idő!" – biztatta magát Hampsten. Persze ő is rettenetesen szenvedett, ahogy az összes többi bringás. "Ilyen mélyre még sosem kellett ásnom mentálisan, hogy mozgásban tartsam a testem."

Hét kilométerre a befutótól aztán rákerült a holland Eric Breukink, aki végül 7 másodperccel előtte ért célba, megnyerve a szakaszt. Mégsem az ő nevével kötik össze ezt a napot, hanem Hampstenével, aki a rózsaszín trikóval vigasztalódhatott. Chioccioli – aki utólag kijelentette, törölni kellett volna a szakaszt – 6 percet bukott Hampstennel szemben. Visentini fél órát.

Síró, vacogó versenyzőket kellett leválasztani a kerékpárjuktól a célban. Jégcsapszerű képződmények lógtak a lengyel Lech Piasecki bajszáról. Bob Roll a 24. helyen, elég rossz bőrben fejezte be a szakaszt; szívverése veszélyesen lelassult, 27-es pulzust mértek nála. Testa egyből bedugta őt a legközelebbi meleg helyiségbe: egy szobába, ahol a pódiumlányok készülődtek a díjátadóra. Elfektette a földön és betakarta. Amikor visszatért, ülve találta Rollt, a tizedik espressóját kortyolgatta, és kedélyesen cseverészett a fiatal hölgyekkel. "Szerintem hamar magához tért" – idézte fel a doki.

Másnap a helyi újság címlapon hozta Hampsten és Breukink közös fotóját, amint átkarolják egymás vállát, és a következő leírást fűzték hozzá: "I Lupi del Gavia", azaz "a Gavia farkasai".

Miután Hampsten felvette a trikót, pózolt Breukinkkel és adott néhány tényleg rövid interjút, beült egyedül egy fűtött csapatkocsiba, és zokogásban tört ki.

***

Hampsten fokozatosan tovább növelte előnyét az összetettben, a 18. szakaszon rendezett hegyi időfutam megnyerésével már közel két perccel vezetett Breukink előtt, másnap pedig ugyan a carrerás Urs Zimmermann virtuálisan levette róla a trikót, de csapattársaival sikerült limitálniuk a veszteségeket, így végül megőrizte a rózsaszínt.

Első és máig egyetlen amerikaiként tudta megnyerni a Girót, azonban ez volt pályafutása első, és egyben utolsó Grand Tour-győzelme is. A Touron egy 1990-ben elért 4. hely volt a legjobbja.

Hampsten – aki Olaszországban mindig is nagyobb sztárnak számított, mint hazájában – 1996-ban, 34 évesen, egy bizonyos US Postal nevű csapattól vonult vissza, miután megjárta a Motorolát (1991-94) és a Banestót (1995) is. Az indok pedig: nem volt hajlandó részt venni a rendszerszintű doppingolásban. Vajon megbánta ezt a döntést?

"Tényleg nem" – mondta. "Pszichológiailag rendkívül nagy árat kellett volna fizetnem. Számomra túl megterhelő lett volna. Szép karrierem volt. Elég volt."

Forrás: részben Austin Murphy/Sports Illustrated

Borítókép: Andy Hampsten a Gavián - Fotó: Darcy Kiefel