„Azt hittem, elveszítem az ujjaimat” – A profi bringások legnehezebb napjai a nyeregben

Tejay van Garderen számára a 2014-es Tour de France ötödik szakasza volt az: Ypres-ből indulva, a flandriai klasszikusok földjéről a Paris-Roubaix kockaköves birodalmába tekert a mezőny, Arenberg volt a befutó helyszíne. Az útvonal önmagában is elég ijesztő volt ahhoz, hogy rettegésben tartsa az összetett esélyeseket, a nyomorúságos időjárás azonban rátett még egy lapáttal. Hamar megérkezett az eső, bőrig áztatva a versenyzőket azon a hűvös júliusi napon. 

A mostoha körülmények összjátéka miatt van Garderen ezt tartja pályafutása legnehezebb napjának, hiszen sosem szenvedett meg ennyire azért, hogy célba érjen.

A kockaköves szakaszokat a háromhetes versenyeken mindig óriási várakozás előzi meg, ugyanis a szurkolók imádják a kiszámíthatatlanságot. Az olyan típusú versenyzők, mint Van Avermaet és Vanmarcke talán nem is bánják annyira a hideget és szinte szárnyalnak a pavés szektorokban, viszont akik a sárga trikóra pályáznak, nincsenek hozzászokva az egésznapos rázkódáshoz és a csontzörgető terephez. Mindazonáltal van Garderen mosollyal az arcán idézi fel ezt a napot – elvégre ép bőrrel megúszta.

„Ez volt életem legkevésbé élvezetes élménye” – fűzi hozzá nevetve.

Létezik-e még egy olyan sportág, amely így dicsőíti és felmagasztalja a szenvedést? Amíg mi, szurkolók a fotel kényelméből élvezzük a drámát, a profi kerékpárosok olyan kínokon mennek keresztül, amit átlagemberként felfogni is nehéz. Hogy ezt valamennyire mégis át tudjuk érezni, a CyclingTips ismert versenyzőket kért meg arra, mondják el, melyik volt az eddigi legnehezebb napjuk és mi motiválta őket a folytatásra.

***

Nem Tejay van Garderen az egyetlen összetett menő, aki egy klasszikus útvonalán járta meg a poklok-poklát. Tom Dumoulin legrémesebb emlékei a 2013-as Milánó-Sanremóról származnak.

A maga közel 300 kilométeres távjával a Classicissima mindig komoly kihívást jelent, ám ez a kiírás kegyetlenebb volt mint valaha – a fagyos, csapadékos időjárás nyomán az elmúlt évek egyik, ha nem a legszürreálisabb versenye kerekedett belőle. Már a milánói rajtnál is a fagypont közelében ingadozott a hőmérséklet, nem is beszélve azokról a hágókról, melyeken keresztül vezetett az út a riviérára. A mezőny fogcsikorgató hidegben, szemerkélő esőben gurult ki a lombard fővárosból.

„Komolyan azt hittem, hogy el fogom veszíteni az ujjaimat” – mondja Dumoulin.

A Passo del Turchinót közel járhatatlanná tevő, szakadó hóesés miatt a szervezők végül neutralizálták a futamot, engedélyezve, hogy az átfagyott kerékpárosokat csapatbuszokkal szállítsák el a hegy lábáig, ahol már valamelyest tisztább volt az út. Képzelhetjük, milyen hangulat uralkodott a mezőnyön belül, mikor újraindult a verseny.

A kényszerszünet után sok versenyző már vissza sem ült a nyeregbe azon az elátkozott márciusi délutánon. Noha a hófödte tájakat maga mögött hagyta a mezőny, a csípős hideg, illetve a havas szitálás további kellemetlenségeket okozott. Mivel mégis egy monumentum-győzelem volt a tét, szó sem lehetett arról, hogy Fabian Cancellara és Peter Sagan lazsálni engedje az ellenfeleket az ikonikus utolsó emelkedőkön.

Dumoulin mindenesetre kilépett a buszból és folytatta. Hiába, a csordaszellem pszichés ereje mindent legyőz.

„Nem akartam tovább menni” , vallja be, „de a csoportnyomás hatására mégis így tettem.”

Az akkoriban az Argos-Shimano csapatában tekerő holland végül célba is ért, igaz bő 13 perccel később, mint a meglepetés-bajnok Gerald Ciolek. Azt mondja, fogalma sincs, hogy jutott el Sanremóig. Jóllehet, a csoportnyomás jelentős szerepet játszott ebben, de az sem mellékes, hogy talán Dumoulin tűrés- és fájdalomküszöbe magasabban van a legtöbb halandóénál.

***

Ami a veterán Brent Bookwaltert illeti, az ő legnehezebb versenynapját ugyancsak zord, esős időjárás kísérte, ám szenvedéseit tovább súlyosbította a magányérzet. 

A 2010-es Giro d’Italia volt Bookwalter első háromhetes körversenye, ami már-már álomszerűen indult a számára: az akkor 26 éves amerikai, aki a BMC csapatát erősítette, második helyen végzett az amszterdami nyitó időfutamon Bradley Wiggins mögött – mindössze két másodperccel csúszott le a győzelemről.

Ám amint a mezőny megérkezett Olaszországba, napról-napra egyre küzdelmesebbé vált a verseny.

A BMC összességében sikeres első hetet zárt, hisz a csapatkapitány, Cadel Evans, amellett, hogy egy nap erejéig viselhette a rózsaszín trikót, később szakaszt is tudott nyerni. Azonban az a bizonyos 11. etap fenekestül felforgatta az erőviszonyokat.

„Volt egy nagy szakadás az esélyesek csoportjában, ami a feje tetejére állította a versenyt” – idézi fel Bookwalter. „Körülbelül harminc-negyven srác maradt elöl, köztük voltam én is. Nagyjából 20 perces lehetett az előnyünk. Cadel viszont hátul ragadt a csapat többi tagjával.”

Miután komoly küzdelmek árán sikerült bekerülnie a szökésbe, Bookwalter sportigazgatója megkérte őt arra, ami hasonló helyzetben minden segítőtől elvárható: állj meg és várj.

Aztán végre megérkezett a főmezőny.

„Ekkor azt az utasítást kaptam, hogy ‘Oké, mindjárt jönnek, szállj vissza a kerékpárodra és csinálj néhány sprintet’. Szóval nekiálltam sprintelgetni, hogy bemelegedjek” – meséli Bookwalter. „És ahogy ez a megtépázott csoport beért engem, máris az élére kellett állnom tempót diktálni. 15 kilométer volt a következő hegyig és én mindent beleadtam, amit csak tudtam, kicsit sikerült is csökkenteni a hátrányt. De amikor megkezdtük az emelkedőt, újból leszakadtam.”

Ezúttal Bookwalter teljesen magára maradt, már a csapatkocsi sem haladt mögötte – a zimankó és az olasz vidék volt az egyetlen társasága.

Bookwalter valahogy mégis kitartott. Limitidőn belül érkezett célba aznap, majd eljutott egészen Veronáig, befejezve első Grand Tourját.

A veterán amerikai első számú tippje arra, hogyan éld túl a Girót, egyszerűen csak ennyi: Légy fiatal.

„Nehéz elképzelni, hogy még egyszer keresztülmenjek ezen” – mondja visszatekintve a ma 36 éves versenyző, aki a BMC megszűnése/átalakulása után a Mitchelton-Scotthoz igazolt.

***

A korábbi amerikai bajnok, Larry Warbasse pontosan tudja, milyen is ez. Ám az ő legborzalmasabb élményei még csak nem is egy WorldTour-versenyhez, hanem egy edzésnek szánt kerékpártúrához fűződnek, jóval azelőtt, hogy profinak állt volna.

„Még junior voltam, mikor végigcsináltam ezt a túrát egy csoport tapasztalt michigani sráccal” – vág bele Warbasse. „Elmentünk Kaliforniába, hogy részt vegyünk a Skaggs nevű versenyen, Santa Rosa környékén, ami elég híresnek számít arrafelé. Igazság szerint elfelejtettem magamnak ennivalót csomagolni, mert késésben voltam – ez sokszor megesik velem.”

A kalóriákra tapasztalattól függetlenül mindenkinek szüksége van, de Warbasse nem merte bevallani a társai előtt, hogy nem hozott magával frissítőt.

„Ez nagyjából hét órányi tekerést jelent. Négy óra elteltével kiszúrtam egy benzinkutat a térképen, szóval úgy voltam vele, ‘Szuper, majd ott veszek valami harapnivalót, addig pedig kibírom’” – meséli. „Két óra után kértem valakitől egy energiaszeletet. Adott is nekem egyet, aminek az egyik felét megettem, a másik felét viszont leejtettem. Ekkor azt gondoltam, hogy ‘Nem, nem megyek vissza érte, mindjárt odaérünk a benzinkúthoz, most már kibírom valahogy’.”

Addigra már túl késő volt mástól segítséget kérni, hiszen mindenki felélte a tartalékai nagy részét.

Ha másra nem is, arra jó volt ez a verseny, hogy a zöldfülű Warbasse megtapasztalja, milyen is úgy istenigazából eléhezni.

***

A fiatalság ereje és a csoportnyomás pszichológiai hatása segíthet abban, hogy az ember felül tudjon kerekedni a nehézségeken és még tovább kitartson. Azonban az sem jön rosszul, ha valaki arra koncentrál, hogy milyen pozitív dolgok várhatnak rá a belátható jövőben, ezzel is motiválva magát. Rohan Dennis eme három faktor segítségével vészelte át a maga legnehezebb napját, azaz a 2013-as Tour de Romandie 4. szakaszát.

Noha Dennis ma már kétszeres időfutam-világbajnoknak mondhatja magát, elsőéves profiként bőven volt még mit tanulnia. A romandiai körverseny, amelyet az egyik legkeményebb egyhetesként tartanak számon a naptárban, a sokat látott profiknak is feladja a leckét brutális szintrajzaival. A hűvös, csapadékos idő pedig – ahogy az a korábbi történetekből is kiderült – csak tovább nehezíti a feladatot. 

„Még nem voltam felkészülve erre” – mondja Dennis. „Ismertem a limitidőt, de semmit sem tudtam arról, hogyan kell jól beosztani az erőt és tenni a kereket úgy, hogy limitidőn belül megérkezzek. Ezzel kapcsolatban teljes mértékig az idősebb csapattársaimra támaszkodtam.”

A verseny élén a svájci egyhetesekre specializálódott Simon Spilak és majdani négyszeres Tour de France-győztes Chris Froome csatázott egymással a szakasz és az összetett megnyeréséért. Mindeközben leghátul a 22 esztendős Dennis a túlélésért harcolt.

Dennis számára a fényt az alagút végén a másnapi időfutam jelentette, ami egy kiváló lehetőség volt arra, hogy megcsillogtassa tehetségét. Ez a gondolat önmagában elegendő motivációval szolgált ahhoz, hogy tovább küzdjön, történjék bármi.

„Mindenképpen el akartam jutni a célig” – mondja. „Nem akartam puhánynak tűnni. Nem akartam azt sem, hogy a csapatnál azt gondolják, rögtön feladom, amint nehezebbre fordulnak a dolgok. Rajtam kívül még nagyjából húszan voltak abban a csoportban. Azt gondoltam, ha nem veszítem el az előttem haladó kerekét, nem lesz gond.”

Dennis végül is célba ért, és milyen jól tette, hogy nem adta fel: a genfi egyéni időfutamon befért a legjobb 10 közé.

***

Újoncokra jellemző hibák, goromba időjárás, extrém terepviszonyok, félresiklott taktika – vissza-visszatérő elemek a WorldTour-veteránok elbeszéléseiben, amelyek akár az amatőrök számára is tanulságosak lehetnek, egyszersmind rávilágítanak arra is, hogy a profi kerékpárosokat milyen kemény fából is faragják.

A rettenetes, örökké emlékezetes 2013-as debütálását követően Dumoulin négy alkalommal tért vissza a Milánó-Sanremóra, tavaly ráadásul az előkelő 11. helyen zárt a Via Román. Rohan Dennis azóta háromszor állt rajthoz a Romandián, a legjobbja egy összetett 7. helyezés 2018-ból. Tejay van Garderen karrierje során eddig összesen nyolcszor indult a Tour de France-on, a 2014-es kiírást pedig végül ötödikként fejezte be.

Bookwalter a felemlegetett 2010-es Giro óta háromszor is megfordult az olasz körön, Warbasse pedig továbbra is örömét leli a maratoni kerékpáros túrákban, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy 2018 őszén, mikor az Aqua Blue csődbe ment, csapattársával, Conor Dunne-nal összeállva egy nyolcnapos örömtekerést szervezett Dél-Európában – ebből lett a ‘NoGo Tour’.

És talán pont emiatt profi versenyzők: valahol, legbelül még élvezik is a hősies küzdelmet a kockaköveken vagy épp a hegyekben – elvégre a szenvedés a kerékpáros kultúra szerves része.