Lassan, de egyre biztosabban lövi magát lábon a tenisz

Nem tudom, hogy akik akkor így döntöttek, gondolták-e valaha, hogy az egésznek ez lesz majd a vége.

Ám ne legyünk rosszindulatúak, először is rögzítsük: a tenisz ennek a döntésnek köszönheti a legfényesebb korszakát is.

E nélkül a döntés nélkül biztosan nem rendelkezne három játékos egyszerre húsznál több Grand Slam-trófeával. (Nem azt mondom, hogy Federernek, Nadalnak, Djokovicnak nem lenne 20, 22 vagy 24 Grand Slame, hanem azt, hogy mindhármuknak együtt nem lenne húsznál több!) Ahhoz, hogy ők 20 év alatt behúzzanak együtt 66-ot, ahhoz kellett az is, hogy a fű ne olyan fű legyen, mint amilyen Sampras vagy Becker idejében volt, hanem sokkal lassabb annál, és kellett az is, hogy a salak gyorsabb legyen, mint akkor, amikor Kuerten vagy Brugguera nyeregették a Roland Garrost. 

Persze önmagában az, hogy a különböző borítások egyre hasonlatosabbak lettek egymáshoz, csak az egyik faktor volt, sok minden más is megváltozott valamikor az ezredforduló környékén. 

Írtam akkor, amikor Djokovic végre megcsinálta a non-calendar Grand Slamet, és a véleményem azóta sem változott. 

Ahhoz, hogy az elmúlt húsz évben az történjen, ami, nyilván kellett Federer, Nadal és Djokovic zsenije is, ám ezek nélkül a változások nélkül, ennyire messzire szinte biztosan nem jutottak volna még ők sem. Pláne nem mindannyian együtt. Hogy mást ne mondjak, a sporttudomány ilyen léptékű fejlődése nélkül az ő karrierjük is véget ért volna valahol 32-33 éves korukban, mint ahogyan addig is véget ért szinte mindenki másé.

Nyilvánvalóan nem Federer, Nadal és Djokovic érdemeit szeretném itt kisebbíteni, kevés dolog áll tőlem távolabb, inkább csak szerettem volna pontosítani azokat a peremfeltételeket, melyek ezeket az eredményeket, a profi tenisz valaha volt legfényesebb húsz évét lehetővé tették. Legfőképpen pedig azt szerettem volna kihangsúlyozni azt, hogy míg a húrok, ütők fejlődése egy organikus folyamat része volt, addig a különböző borítások uniformizálása korántsem volt az. Talán a fű tartósságának növelésében volt valami természetes, de valójában nyugodtan állíthatjuk, hogy ez egy sportvezetők által meghozott tudatos döntés volt.

Hasonló helyzetben voltak ugyanis, mint vagyunk manapság: Agassi, Sampras már a végét járta, Becker, Edberg már abbahagyta, a döntéshozók pedig nem tudták mi lesz. A színfalak előtt futtatták a New Balls Please kampányt, amiről korábban már írtam (szg#71 – Carlos Alcaraz, akit a Jóisten küldött), a színfalak mögött pedig meghozták a profi tenisz egyik legnagyobb hatású döntését. 

Eldöntötték, hogy amennyire csak lehet, közelítik egymáshoz a különböző borításokat.

A sportközgazdaságtan volt ekkor már olyan szinten, hogy pontosan tudják: ahhoz, hogy egy sportág fejlődjön, hogy a profit nőjön, ahhoz rekordokra és ikonokra volna szükség. Olyan ikonokra, mint amilyenek később Federerék lettek, csak az ezredfordulón még az nem látszott, hogy ezek az ikonok kik lesznek majd pontosan. Az viszont egyértelmű volt, hogy dominálni és rekordokat döntögetni könnyebb akkor, ha a körülmények hasonlatosak egymáshoz, mint akkor, amikor a füves-, a kemény pályás és a salaktenisz szinte különböző sportágnak tekinthető.

Szóval, így a mából visszatekintve azt mondhatjuk, zseniális döntést hoztak, elhozták a tenisz legfényesebb két évtizedét, ám egy dolgot nem tudtak elérni: azt, hogy az a probléma, amivel küzdöttek az ezredforduló környékén – a generációváltás problémája – ne jöjjön elő ismét. Ráadásul immáron hatványozott formában. Hiszen nem mindegy, hogy 22 Grand Slam-trófea vonul vissza, vagy 66. És akkor Serena Williamsről, és az ő játékban betöltött szerepéről még csak szót sem ejtettünk.
Nyilván nem egy olyan problémáról volt szó, mely hirtelen jött, tudtuk, hogy a sportágnak meg kell majd valamikor ezzel birkóznia, ám egy darabig azért lehetett abban reménykedni, hogy ahogyan korábban, ezúttal is szépen egymásba fonódnak majd a generációk. Hogy még lehet szurkolni McEnroe-nak, Connorsnak, de már van Lendl és jön Becker és Edberg is. A Covid-járvány környékén azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez ezúttal nem lesz így.

Murrayt, Wawrinkát ugye eleve nem lehetett másik generációnak tekinteni, rajtuk kívül pedig csak Del Potrónak, Thiemnek, Cilicnek és Medvedednek volt egyáltalán Grand Slam-trófeája. Ám mire véget ért a pandémia, négyük közül már csak az orosz volt épkézláb játékosnak tekinthető. Két, vagy inkább három teljes generáció maradt Grand Slam-győzelem nélkül. Néhányaknak közülük – Tsitsipasnak, Zverevnek – legalább szurkolótábora volt, de a többieknek még az se. 

Amíg nem tűnt fel Alcaraz és Sinner, még arra is lehetett gondolni, hogy Nadalékat egy olyan generáció váltja, mely Grand Slam-tornán soha tudta őket legyőzni. Aztán Alcaraznak, Sinnernek ez végül összejött, ha Nadalt és Federert – kicsit talán koruknál fogva – nem is tudták megverni Grand Slamen, de Djokovicot legalább igen. Ám ennek ellenére érződött, hogy a generációváltás ezúttal nem megy majd olyan könnyen, mint ahogyan ment egykoron. A televíziós nézőszámok érthető módon csökkentek, idén például a US Open férfi egyesének döntőjét pontosan annyian nézték Magyarországon, mint tegnapelőtt a Trump – Hawkins snookermeccset a UK Championship döntőjében. (!)

Ám az a helyzet, hogy nem innen kell felállni, hanem még sokkal mélyebbről. Előbb a férfi világelső Jannik Sinner keveredett doppingügybe szeptember elején, majd a múlt héten az az Iga Swiatek is, aki az elmúlt években gyakorlatilag uralta a női teniszt. Korábban is buktak már meg világelső teniszezők, elég csak Sharapovára, Halepre, Agassira vagy éppen Wilanderre gondolni, ám ez a mostani két eset valahogy más volt, mint a korábbiak. Legfőképp talán azért, mert most nem egy ereje teljében lévő sportágat talált meg egy ilyen botrány, hanem egy kihívásokkal küzdőt.

Ráadásul a mostani két eset némiképp hasonlatos Agassiéhoz, mégpedig azért, mert Andre Agassit aktív játékosként sosem tiltották el (sőt, az ő esete sosem került volna nyilvánosságra, ha nem írja meg a saját könyvében), ahogy azt gondolom, Sinnert és Swiateket sem tiltották el.  

És ez még akkor is igaz, ha a lengyel büntetéséből nyolc nap konkrétan még hátra van. De ha már itt tartunk: ki hallott már olyat, hogy egy büntetést valaki részletekben tölthessen le?   

Korábban, Sinner esete után is leírtam már (szg#78 Sinner ügy: sosem az doppingol, akit szeretünk, hanem az, akit nem), hogy nem tudom megmondani, hogy Jannik Sinner doppingolt-e, és hasonló a helyzet Swiatek ügyében is: nem tudom, mert nem tudhatom, mi az igazság. 

Akkor is leírtam, most is leírom: nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol nincs semmiféle jogorvoslatra lehetőség, ahol a sportoló nem fellebbezhet egy elmarasztaló ítélet ellen. Ám ettől még azt is el kell mondani, hogy egy ilyen kényes helyzetben, ilyen nehéz időkben két ilyen ügy, legfőképp két ilyen ügy ilyetén kezelése iszonyatosan nagy bajba sodorhatja a sportágat. Értem én, hogy a világ most ismerkedik a mikrodózis fogalmával, de nem tudom, hogy a tenisznek most ilyesmire van-e ideje. Hogy ez most belefér-e?

Ezzel zárult az a cikk, okosabbat most sem tudok írni. Legfeljebb az alanyt tudnám cserélgetni, vagy esetleg egy vesszővel elválasztani egymástól a kettőt. A konkrét ügyeket tekintve nem hiszem, hogy közel tudnánk kerülni az igazsághoz, az elveket tekintve viszont azt hiszem, hogy igen. 

Még úgy is, hogy továbbra is meg tudom engedni Sinnernek és Swiateknek, hogy ártatlan legyen, még úgy is le merem írni, hogy ez a két ítélet leginkább bohóctréfára emlékeztet. Ilyen egy-két hónapos eltiltások korábban a nemzetközi sportvilágban nem léteztek, a versenyző felelős volt mindenért, ami a szervezetébe került. Legfeljebb a baseballban vagy az amerikai fociban volt kivétel, de ott legalább karakán módon beleállnak az ügybe, nem kerteltek, kimondták, hogy ilyesmivel ők nem foglalkoznak, deklarálták, hogy az egész egy üzleti vállalkozás, a WADA meg mindenki más efféle kérdésekkel hagyja őket békén.

Ennél a két ítéletnél még az is jobb lett volna, azt hiszem, ha ezt bárki így kimondja.

Sőt, továbbmegyek, ennél még az is jobb lett volna, ami Agassival történt. Hogy pár ember egy sötét dohányfüstös szobában, a stukkereket a rendnek megfelelően gondosan kipakolva az asztalra elrejti az egész jelentést egy fiók legeslegaljára.