Carlos Alcaraz, akit a Jóisten küldött

Ahogyan kosárlabdát sem nézünk már azóta, mióta Michael Jordan visszavonult.

Emlékeim szerint a fent említett két generáció egyébként még viszonylag zökkenőmentesen átfolyt egymásba, olyan hangok nem nagyon voltak, hogy a tenisz bajba kerülhet majd, mert befejezi mondjuk Ivan Lendl. Szinte kivétel nélkül megtalálta mindenki az új kedvencét, a sportág fejlődött, egyre több pénz áramlott a játékba, mindenki boldog volt.

Az első olyan hangok, hogy a tenisszel akár gond is lehet, akkor jelentek meg, amikor Agassi és Sampras kiöregedni látszott. Tekintve, hogy ők ketten - többek között - a világ legnagyobb piacán járatták csúcsra a teniszt, jogosnak tűnt az ATP aggodalma, hogy mi lesz akkor, ha ők egyszer már nem lesznek. Az ezredforduló környékén jártunk, akkor még egy normális játékospályafutás 32-33 éves kor környékén véget ért, így abban reménykedni, hogy Andréék addig húzzák majd, mint ma Novak Djokovic, Roger Federer vagy Rafael Nadal, nem lehetett.

Az ATP azonban akkoriban már elég jelentős sportszervezet volt ahhoz, hogy megfelelően képzett munkaerőt alkalmazhasson, ők pedig nemcsak, hogy hamar átlátták a problémát, hanem megfelelően kezelték is azt. Meghirdették a „New Balls Please” kampányt, a sportág első olyan kampányát, amely fiatal játékosokat próbált helyzetbe hozni.

Mark Philippoussis, Mariano Zabaleta, Leyton Hewitt, Nicolas Kiefer, Juan Carlos Ferrero, Marat Safin, Magnus Norman, Tommy Haas, Roger Federer, Gustavo Kuerten, Jean-Michael Gambill és Nicolas Lapentti szerepelt az első plakátokon.

A listát több oldalról lehetett támadni, a mából visszatekintve pedig talán még több oldalról lehetne támadni (Miért nincs rajta Carlos Moya? Ki az a Gambill? Az argentinok közül miért Zabaleta van rajta a listán, miért nem Gaston Gaudio?), de összességében azért nagyvonalakban rendben volt a névsor. Rajta volt mindenki, aki ebből a generációból később Grand Slam-győzelemig, világelsőségig vitte, Nadal, Djokovic és Andy Murray pedig értelemszerűen még nem lehetett rajta, hiszen ők ekkor még túl fiatalok voltak ehhez.

Őket ekkor még nem ismerte senki sem.

A reklámra költött pénz felét mindig kidobod az ablakon, csak sosem tudod, hogy melyik felét – tartják a reklámszakemberek, ám Federer, Nadal és Djokovic végül gondoskodott arról, hogy ez a mondás itt ne álljon meg.

Bár erről senki nem tehetett, és legfőképpen ezt senki sem bánta. Gyakorlatilag organikusan, mindenféle kampány nélkül bekövetkezett az, amit sokan elképzelhetetlennek tartottak Agassi és Sampres visszavonulása után. A tenisz tovább menetelt előre, felfelé, olyan csúcsokat meghódítva, amilyen csúcsok meghódítása korábban elképzelhetetlennek tűnt. Akkora expanzió, mint amekkora 2003-tól a Covid-járványig volt a teniszben, korábban csak az amerikai profi sportoknak volt a sajátja, más „mezei” sportágban soha nem tapasztaltunk még hasonlót.

Hogy mást ne mondjak, Roger Federer első wimbledoni bajnoki címéért 2003-ban 575 000 angol fontot kapott, míg 2019-ben, ha beütötte volna Djokovic ellen a meccslabdákat ugyanott, 2.350.000 fontot nyerhetett volna.

A csillagok valahogy nagyon szerencsésen álltak. Négy korszakos játékos (hiszen ha a növekedésről beszélünk, Andy Murray-t és a brit piacot semmiféleképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni), alkotta a teniszezők első olyan generációját, melynek majd’ két évtizedig szurkolhattunk, a sporttudomány, és a felszerelések fejlődésének köszönhetően. Federerék pedig, talán azért is mert a különböző borítások egyre hasonlóbbá váltak egymáshoz, 20 éven keresztül gyakorlatilag egymás között osztották el a Grand Slam-trófeákat. Olyan mértékben váltak népszerűvé, és olyan mértékben vált általuk népszerűvé a tenisz, hogy azt fokozni már aligha lehetett. A törvényszerű megtorpanás borítékolható volt, és alighanem akkor is bekövetkezett volna, ha nem jön a Covid.

Már csak azért is, mert az idő múlása ellen még nekik sincsen semmiféle ellenszerük.

Bevallom, egy jó darabig azt hittem, hogy Nadalék elvesztését némi stagnálással megússza majd a sportág, de a pandémia miatt hamar bebizonyosodott, hogy ez aligha lesz így. Hogy mást ne mondjunk, Wimbledonban 2023-ra sikerült visszaküzdeni a pénzdíjakat a 2019-es szintre, ennyi ideig tartott, amíg legalább ezen a téren összeszedte magát a sportág.

Bár józan ésszel azt hiszem senki nem gondolta volna, hogy azok a számok, melyeket Federer, Nadal és Djokovic egymással vívott döntői hoztak az elmúlt évtizedben, egykönnyen reprodukálhatóak lennének, én a problémát mégsem a Grand Slam-tornák nézettségében látom. Azok még így-úgy elkarcolgatnak valahogy.

A gond elsősorban az ATP Tourral van, a 250-es, az 500-as vagy az 1000-es versenyekkel, ahol Nadalék már nem olyan sűrűn játszottak az utóbbi években. Ezeken a tornákon az érdeklődés nem igazán hasonlítható a tíz évvel ezelőttihez, és ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor azt is el kell mondanunk, hogyha a Tsitsipasok, Zverevek és Ruudok váltották volna Djokovicékat, akkor ez jó eséllyel igy is maradt volna egy darabig.

Hiszen ki lett volna kíváncsi egy sportágra, ahol olyanok viaskodnak egymással, akik soha nem tudták megverni a legjobbakat? Ki lett volna kíváncsi azokra, akik csak azért kerültek az élre, mert a legnagyobbak egyszerűen kiöregedtek előlük?

Mert az egyetlen dolog, ami megállíthatja a tenisz lejtmenetét, megállíthatja a népszerűségvesztést, az az, hogy jön valaki, aki megmutatja, hogy igenis lehet még annál is jobban játszani, ahogyan Djokovic játszik, vagy ahogyan Nadal vagy Federer teniszezett.

Hogy létezik még ember, aki fel tud menni a wimbledoni centerpályára, és meg tudja ott verni Novak Djokovicot akár a döntőben is. Hogy van valaki, aki képes arra, hogy elviselje akár három eltékozolt meccslabda terhét. Aki képes arra, hogy egy ilyen sokk után összeszedje magát, és megnyerje pár perc múlva a tie-breaket a szerb ellen.

Hogy van valaki, aki meg tudja csinálni mindazt, amire Roger Federer 2019-ben nem volt képes.

Nem tudom, hogy Carlos Alcaraz képes lesz-e arra, hogy megmentse a teniszt, nem tudom, hogy képes lesz-e arra, hogy megállítsa a hanyatlást.

De pillanatnyilag azt gondolom, hogy ha ő nem képes erre, akkor alighanem senki sem.