Rafael Nadal pontosan tudta, mit kell Roger Federer ellen csinálnia, Novak Djokoviccsal szemben nehezebb volt a taktika

A 22-szeres Grand Slam-bajnok az AS-nek adott nagyinterjút, amelyben elmesélte, hogy néznek ki manapság a hétköznapjai, miért gondol ma már másképp a teniszre, de azt is elárulta, mi volt a bevett taktikája a két legnagyobb riválisa, Roger Federer és Novak Djokovic ellen.

Azt kell, hogy mondjam, ugyanolyan jól, mint korábban. Megváltozott az életem, de nem éreztem meg nagyon. Mindig is úgy gondoltam, hogy boldogulni fogok, és megtalálom a boldogságot az életem mostani szakaszában is. Őszintén mondom: így is alakult. Igaz, hogy még csak egy év telt el, és nemrég fejeztem be a teniszt, de azóta kipróbáltam néhány dolgot, és nem voltak problémáim. Elfogadtam az új életemet, és végig élveztem.

Nem, én ezt nem így érzem. Nem úgy élek, hogy azon gondolkozom, teniszező vagyok vagy, hogy az voltam. Az a fejezet lezárult: nyilvánvalóan ezért vagyunk most itt, nem más okból. Ez nyilvánvaló, és mindig emlékezni fogok rá. De a mindennapok során nem gondolok a teniszre, csak konkrét pillanatokban, amikor meg akarok nézni valamit, vagy az akadémia miatt, ahol napi szinten foglalkozom vele, de egészen más perspektívából.

Megváltozott, egyetlen szokást sem tartottam meg. Az életem egy kicsit kiszámíthatatlanabb, mint korábban. Régebben az életem nagyon szervezett volt: meghatározott időben keltem, aztán edzettem, edzőterembe mentem. Minden megismétlődött napról napra. Most már inkább a saját projektjeimen dolgozom, reggelente meetingjeim vannak, munkaügyben utazom, és általában délutánonként több idő jut a családomra.

Nem, mert már nem voltam jól. Szerencsére az a fejezet teljes mértékben lezárult, és jó okkal történt így. Sosem gondolkoztam ilyesmin. Együtt edzettünk Marc Lópezzel, aki úgy gondolta, még mindig elérhetnék valamit, ha visszatérnék. Én viszont azt feleltem neki, hogy ennek már vége.

Néhány lánnyal edzettem az akadémiáról, Alina Korneevával és Alex Ealával, de csak ütőpartnerként. Semmi mást nem akartam, minthogy jól érezzük magunkat a játék közben, segítsek nekik, és ők is élvezzék a teniszt. Ennyi történt, és így is fogom fel, sem érdeklődés, sem elvárás nem volt bennem.

Semmi ilyesmi, nem kell aggódni. Szakmai ártalomból elkezdem elemezni a történteket, vagy azon gondolkozom, mit kellett volna csinálnia az egyik vagy a másik játékosnak. De közben teljesen higgadt vagyok. Ha teniszt nézek, és mostanában nem sűrűn fordult elő, mert csak azt néztem meg, amihez kedvem támadt, tudom élvezni, de egy játékos szemével elemzem a látottakat. Ez elkerülhetetlen.

Néha igen, néha nem – ebben nincs különbség. Ilyen volt akkor is, amikor aktív voltam: néha tetszett az ellenfelem játéka, néha kevésbé. Csak néhány meccset láttam, ezek között volt ami tetszett, és volt olyan is, ami nem.

Joan Balcells azt mondta az AS-nek, hogy Sinner játéka untatja, és jobban kedveli Alcaraz változatosabb teniszét. Nem kell ennyire konkrétnak lenned, de melyik játékos cipőjébe tudod leginkább belehelyezni magad?

Egyikbe sem. Más játékosok, mint amilyen én voltam. Carlos szerintem kiszámíthatatlanabb: többet ront, de látványosabb pontokat játszik, és előfordul, hogy nincs egy meghatározott játékstílus, amihez ragaszkodik. Épp ez teszi őt kiszámíthatatlanná, a nézők szemében pedig szórakoztatóvá. Jannik sokkal módszeresebb, koncentráltabb játékos, könnyebb meghatározni a stílusát, és azt próbálja apránként kiegészíteni. Ő ezért annyira stabil, ezért veszít ennyire ritkán. Carlos néha szétszórtabbnak tűnik, de ha megnézzük az eredményeit, elképesztően kiegyensúlyozott volt, mindegyik Grand Slamen stabil teljesítményt nyújtott. Megmosolyogtat, amikor azt hallom, hogy szétszórt: az a véleményem, hogy az eredmények mást mondanak.

Nem hinném, hogy bármi vissza tudná ezt hozni, és nem is számítok rá. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő? Amennyiben élvezzük, létre tudunk hozni valami értelmeset, valamit, ami iránt szenvedélyesek vagyunk, miért is ne? Nem zártam ki, hogy újra ütőt ragadjak, de alaposan fel kell készülnöm rá. Úgy kell pályára lépni, hogy készen állsz a játékra, ami nálam épp nem áll fenn. Időre lenne szükségem.

Mindig is a legnagyobb tisztelettel viszonyultam ahhoz, mi történhet a jövőben, mert az, hogy most nincs kedved valamihez, nem jelenti azt, hogy később is így lesz. Az élet folyamatosan változik, különösen kisgyerekekkel: elképzeled valahogy az életedet, és néhány évre rá teljesen más lesz. Most nem látom magam előtt, hogy folyamatosan utazzak, márpedig edzőként erre lenne szükség. Ez a mostani életembe nem férne bele. Hogy lennék-e Davis-kupa-kapitány? Miért ne? Talán élvezném, de az is lehet, hogy nem. Még csak most vonultam vissza, túl korai ezen gondolkozni.

Bárcsak olyan jó lettem volna, hogy el tudjak rejteni valamit. De az évek során nagyon jól kiismertük egymást, és nem igazán maradtak titkok. Mindent kiadtam magamból, amit csak tudtam, minden alkalommal kerestem a megoldásokat. Ha valami működött, azt igyekeztem megismételni, ha nem, akkor megváltoztatni. Nincs semmi titok, amit ne mondtam volna már el.

Federer ellen elég világos volt, különösen az elején: nyomás alá kellett helyeznem a magasra pörgetett labdákkal a fonákját, és amikor a következő ütést várva egy helyben maradt, akkor átválthattam a tenyeresére. Mentálisan komoly kihívás volt, mert sokszor lehetett volna előbb oldalt váltani, de pontosan tudtam, hogy ha a fonákját terhelem, akkor előbb vagy utóbb elfárad mentálisan. Nem mindig szerettem ezt a taktikát, de ez volt a leginkább kézenfekvő.

Vele sokkal kiszámíthatatlanabb volt a játék. Salakon egy kicsit többet változott, mint a kemény pályákon. Az utolsó években a kemény pályákon már nem bírta a testem a terhelést, és sokkal nehezebb volt. Ahhoz, hogy esélyem legyen, a testemnek is reagálnia kellett volna, de már nem volt rá képes. Rövidítenem kellett a pontokat, és Novakot nagyon nehéz volt legyőzni két-három ütésből. Néha próbáltam agresszívebben adogatni, de nem működött. Salakon voltak megoldásaim, és még füvön is voltak lehetőségeim, bár elveszítettem azokat az elődöntőket. Úgy éreztem, hogy salakon vagy füvön több esélyem volt, mint a kemény pályás meccseken, különösen a pályafutásom végéhez közeledve.

Ha már legendaként hivatkoznak rád… az azt jelenti, hogy nem áll jól a szénád (nevet).

Nagyon hosszú karrierem volt, ami nagyon boldoggá tesz. Nyilvánvaló, hogy elértem olyan eredményeket, amiket elképzelni is nehéz volt. Számomra még most is felfoghatatlanok. Nem gondolok rá gyakran, de amikor eszembe jut, hogy 14 Roland Garrost nyertem… nagyon nehéz elhinni. Ugyanígy vagyok a 12 címemmel Barcelonából, vagy hogy hány hetet töltöttem zsinórban a top 10-ben (912), miközben sokat hagytam ki sérülések miatt. Arra a rekordra büszke vagyok: a szívósságról és a kiegyensúlyozottságról árulkodik. Megérte.

Számomra ez teljesen normális volt. Az évek során, anélkül, hogy észrevennéd, egyre közelebb kerülsz a belső körödhöz. Igyekeztem elkerülni, de belefáradsz egy idő után. Szerencsém volt, mert otthon teljesen átlagos életet tudtam élni. Az volt a kulcs, hogy Mallorcán, Porto Cristóban maradtam. Ott teljes szabadsággal élhettem: elmehettem bulizni, a strandra, a boltba, a moziba… pont mint mindenki más. A versenyeken, a nagyvárosokban ez nehezebb volt. Ez a párosítás tette lehetővé, hogy megtartsam az egyensúlyt a közszereplőként zajló és a valódi életem között. Meg kell tartanod a gyökereidet: a régi barátokat, a családtagokat. Mindig visszahúznak a valóságba. A másik világ álomszerű és pillanatnyi, ami az én esetemben évekig tartott, de tudtam, hogy egyszer véget ér majd.

Én nem kiválóságként jellemezném. Mindig arra törekedtem, hogy önmagam legjobb verziója legyek. Most megtanulok mindent, amit csak tudok, próbálom megérteni, mit szeretek a legjobban és mit a legkevésbé az új fázisban. Szerencsés vagyok, mert több időt szentelhetek annak, amit élvezek. Most fedezem fel, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Az akadémiák világát szeretem, ezért is fordítok rá ennyi időt. Az oktatás is érdekel, legyen szó az akadémiáról vagy az egyetemről. Mallorcaiként a turizmus is foglalkoztat. Igyekszem tanulni, és olyan emberekkel körbevenni magam, akik segítenek a fejlődésben. Vannak dolgok, amiket élvezek, ezeket folytatni is fogom, másokat kevésbé kedvelek, de legalább apránként tisztul az út.

Nem voltak elvárásaim. Ezt mindenki csinálja, ki jobban, ki rosszabban. Azt gondolom, hogy átlagos apa leszek: nem nagyon rossz, és nem nagyon jó. Mindig szerettem a gyerekeket, jól kijöttem velük. A legfiatalabbal, aki még csak három és fél hónapos, kialakulóban van a kapcsolatunk. A hároméves fiammal nagyon jól kijövök. Igyekszem a megfelelő értékeket megtanítani neki. Remélem, hogy olyan szülő leszek, aki meg tudja mondani a gyerekeinek, hogy mikor csinálnak valamit jól vagy rosszul, és képes észrevenni a jeleket, nem feltételezi automatikusan, hogy mindenben tökéletesek, csak mert a sajátjai.

Volt golfütő és focilabda is a kezében, de festeget is. Játszik, oviba visszük, és minden nap olyan jól érzi magát, amennyire csak tudja.

Nem. Pontosan tudják, hogy nem lenne sok esélyem a sikerre. Ráadásul most annyira feszült minden, hogy nem is lenne okos dolog belevágni.

Nem. Túlságosan nagy a feszültség. Jó lenne, ha visszatérne a racionalitás, és ha egymás sértegetése helyett a közös érdekeinken gondolkoznánk. A politikusok jelentős hatással vannak az életünkre. Vissza kellene térnünk egy nyugodtabb állapothoz, hogy minden visszakerüljön a megfelelő mederbe, és hogy több tisztelet legyen közöttük, ne tűnjön az egész egy futballmeccsnek. A közjó nem csak arról szól, mit csinálnak, de arról is, hogyan teszik. Túl sok az indulat és a feszültség.