Senki sem kérdezett – SZG#

„Az jó, hogy mi versenyzünk a régiós országokkal, és az élen vagyunk. De nekünk az nem jó, ha ők nincsenek állandóan versenyben velünk. Sikeresebb románokat, sikeresebb horvátokat, még több aranyérmet a szerbeknek, érmeket a szlovákoknak, mi ebben vagyunk érdekeltek.”

Nehéz lenne olyan sportrajongót találni, aki tökéletesen elégedett lenne az nyári olimpiák műsorával. Szinte biztosan tudna mindenki kapásból 2-3 olyan versenyszámot mondani – sőt, uram bocsá’, sportágat is –, melyről nem tudja megmondani, mit keres egyáltalán a programban, és persze ugyanígy tud 2-3 olyat is mondani, melyet hiányol.

Gyulai Miklós maradt a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke, miután a pénteki közgyűlésen ismét bizalmat kapott a tagságtól. Gyulai, aki egyedüli jelölt volt a posztra, ötödik ciklusát kezdheti meg a MASZ élén, először 2009-ben választották meg. A 68 küldöttből 50 szavazott mellette, kilenc ellene, nyolcan tartózkodtak, egy voks érvénytelen volt.

Egyáltalán nem érdekelnek az autók. És a motorok se nagyon. A technikai sportokat Michael Schumacher visszavonulása óta szinte egyáltalán nem követem, vagy ha igen, akkor is csak olyan mélységben, amennyire munkakörömből kifolyólag muszáj. Ám ha egészen őszinte akarok lenni saját önmagamhoz, akkor inkább azt mondom: még annyira sem.

Wimbledon után, amikor Carlos Alcaraz sokáig emlékezetes teljesítménnyel legyőzte Novak Djokovicot a döntőben, egyszer már érintettem ezt a problémakört, és azt hiszem, ez sem az utolsó írás lesz ebben a témában. Már csak azért sem, mert mégiscsak egy világsportágról lenne szó, mely fennállása óta talán először igen komoly problémákkal küzd.

Jannik Sinner nem az első sportoló volt az idén, akit felmentettek annak ellenére, hogy pozitív doppingmintát produkált. Erriyon Knighton, az amerikaiak világbajnoki ezüst- és bronzérmes kétszázasának doppingügye is hasonlóféleképpen zárult idén tavasszal, hogy a 23 kínai úszóról már ne is beszéljünk.

Most, hogy napok óta egy Közép-Európa térképpel van tele a net, melynek középpontjában természetesen Magyarország található, rajta pedig egy nagy 19-es szám, bizonyítandó, hogy mi mennyivel vagyunk jobbak és különbek a szomszédainknál, megállhatnánk talán egy kicsit és foglalkozhatnánk egy picit azzal a négy emberrel is, akik történetesen nincsenek benne ebben a 19-ben.

Áprilisban, amikor 100 nap volt hátra az olimpiáig, nagy vonalakban felvázoltam már, hogy mivel készülünk a párizsi olimpiára, hogy miért is lesz érdemes minket választani ezalatt a 16 nap alatt, ám akkor még nem fedhettem fel minden kártyánkat. Egyfelől azért, mert nem volt minden biztos, másfelől pedig azért, mert sok szempontból szerencsésebb, ha az ember ilyenkor csöpögteti az információkat.

A tejsav nem a barátunk. Ezt mindenki tudja, aki valaha bármiféle állóképességi sportot versenyszerűen űzött, vagy csak űzni próbált. Ők biztosan tudják milyen az, amikor elnehezednek és ólomossá válnak a végtagjaid, amikor 200 környékén jár a pulzusod és zihálsz. Gyorsítani pedig már akkor sem tudsz, ha nagyon szeretnél.

A tenisz, mint ahogy alighanem valamennyi sportág, jónéhány generációváltáson átesett már. Hogy mást ne mondjak, amikor kikopott McEnroe és Lendl, akkor jött Edberg és Becker, majd kicsit később Agassi és Sampras. Az is teljesen természetes volt, hogy ilyenkor, amikor egy komolyabb generáció elbúcsúzott, sokan úgy érezték, vége a világnak. Vagy ha nincs is vége, de teniszt nézni már nem érdemes.

Jelen állás szerint 20 magyar atléta lehet ott a párizsi olimpián, ám ha pici szerencsénk van – értsd: néhány britet mondjuk nem visz el a szövetsége - akkor ez a szám akár még nőhet is az olimpia kezdetéig. Figyelembe véve azt, hogy hozzánk hasonló méretű országok hány fővel lesznek ott Párizsban, illetve, hogy hogyan álltunk mondjuk két héttel ezelőtt, akár elégedettek is lehetnénk.

Idősebb Knézy Jenőt ritkán szoktam idézni, vagy az is lehet, hogy nem idéztem még sohasem, ám van egy mondata, amit nagyon szeretek: „a vízilabda a világ csalása”. És ezt ő mondta, aki számolatlan olimpiáról és világbajnokságról közvetített pólót, és nem én, aki azt hiszem, nem láttam még olyan vízilabdameccset, ahol ne lettünk volna érdekeltek.

Vagy inkább a legnagyszerűbb vesztes. Hiszen az, hogy a legnagyobb vesztes, végtelenül szerencsétlenül, már-már szánalmasan hangzik magyarul. Azt lehet ugyanis úgy is hallani, mintha Andy Murray-nek esetleg valami szégyellnivalója lenne, mintha három Grand Slam-győzelmével, a két olimpiai aranyával, a Davis-kupa-győzelemmel és az év végi világelsőségével valami hiányozna a karrierjéből.

Nemrégiben, amikor Kulka Jánost a Nemzet Színészének választották, és Vidnyánszky Attila nem hívta fel őt – megtörve ezzel egy 24 éves hagyományt –, Cserhalmi György az alábbi pár sorral reagált: „...Aki pedig irigyli tőlünk azt a pici szabadságot is, hogy tizenegyen dönthetünk a tizenkettedikről, annak az órája rossz irányba ketyeg. Már ameddig ketyeg. Tyutyu”

A cím felvet kérdéseket. Első lendülettel mindjárt azt, hogy kell-e mögé kérdőjel, vagy pedig megáll a cím így önmagában is? Hogy tekinthetünk-e Zverev pályájára már most egy befejezett egészként, vagy azért eljöhet még az ő ideje? A második kérdés ennél súlyosabb. Az, hogy oda lehet-e írni a cím mögé még azt a szót is, hogy: ember.

Gyorsan szeretném leszögezni, hogy a címnek semmiféle negatív felhangja nincs. Még akkor sincs, ha néhányan esetleg tiszteletlennek gondolják, vagy tiszteletlennek szeretnék gondolni. Amikor azt mondom, hogy Novak Djokovic egy Grand Slam-állat, akkor én egyértelműen pozitívan gondolok rá, még ha kicsit talán vulgárisan is.

Egy olyan világra születtem, ahol 12 megnyert Grand Slam-tornával Roy Emerson volt a rekorder, és egy ilyen világon éltem le majdnem harminc évet. Aztán 2000 júliusában Pete Sampras végre megdöntötte az ausztrál csúcsát, majd mivel nagy meglepetésre behúzta még a 2002-es US Opent is, végül 14 megnyert Grand Slam-tornánál állapodott meg.

Fontos: 2024. május 19-én reggel 9-kor el lehet azért képzelni, hogy Novak Djokovic megnyeri az idei Roland Garrost is. Picit nehezebben, de talán még azt is, hogy Rafael Nadal is messzire jut. Ahhoz, hogy valaki Rafa 15. Garros-trófeáját is belelássa ebbe a tornába, már jelentősebb fantázia kell, sokkal inkább benne van a pakliban az, hogy a spanyol el sem indul Párizsban.

Lassan tíz éve már, hogy először leültünk együtt, eurosportos kommentátorok, és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy kéne csinálni egy saját honlapot. Akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy az anyacég bármikor is elindítson egy olyan honlapot, mint a nagyobb piacokon, mi viszont úgy éreztük, hogy lenne mit megosztanunk az olvasókkal is, nem csak a nézőkkel. Ebből lett a hosszabbitas.hu 2014 tavaszán.

Ennek a sorozatnak a leginkább félreértett, vagy talán legtöbbek által meg nem értett írását idén márciusban sikerült összehoznom, amikor is azon kezdtem el elmélkedni, hogy miért sérülnek meg az idei szezonban nagyobb számban világklasszis sízők, mint általában szoktak. Mindez – mármint a félreértés – már csak azért is érdekes volt, mert az ügyben végül semmiféle megoldásra nem jutottam.

A hetekben lesz egy éve, hogy Rafael Nadal a nyilvánosság elé állt, és egy szokatlanul őszinte sajtótájékoztató keretében megosztotta a világgal, miként képzel el a jövőjét a teniszpályán. Bár sokan arra számítottak, hogy Rafa azonnal visszavonul majd, ez ugyanúgy nem történt meg, mint ahogyan nem történt meg akkor sem, amikor 2022-ben megnyerte a Garrost.

2024. február 11-ig teljesen reálisnak tűnt, hogy egy maratoni futó két órán belül érjen célba egy hivatalos versenyen. Illetve egészen pontosan az tűnt teljesen reálisnak, hogy Kelvin Kiptumnak sikerüljön ez a bravúr Rotterdamban. Vagy ha ott nem, akkor Berlinben, esetleg Chicagóban az elkövetkezendő másfél évben.

Viszonylag ritkán szoktuk ajánlgatni magunkat. Sokkal inkább hiszünk a komoly, csendes munkában. Nem egészen egy évvel ezelőtt azonban írtam arról, hogy miért volna értelme az Eurosportot választani az atlétikai világbajnokság alatt. Annak a tavalyi írásnak a java része most is igaz.

Nagyon kevés olyan teniszező van, ha van egyáltalán még valaki, aki akkora keresztként cipelte volna a becenevét végig a pályafutásán, mint Grigor Dimitrov. Pedig nyilván sokan vannak, akik a fél életüket adnák azért, hogy csak egyszer, bárki baby Fed-nek szólítsa őket. Ezzel szemben Dimitrov karrierje sokkal inkább szólt arról, hogy valahogy végre maga mögött hagyja ezt a becenevet.

A rövidítés nem egy egzakt, mérhető dolog a teniszben. Nincsen pontos szám arról, hogy ki hány pontot nyer meg éves szinten azokból a labdamenetekből, amelynek során ejtett valamikor, sőt, a nyilvánosság számára hozzáférhető statisztikai mutatók között olyat sem találunk, hogy ki hányszor rövidített tenyeres vagy fonák oldalról, de még olyat sem, hogy ki hányszor rövidített egyáltalán.

Nagy baj lenne, ha filmet csak a valóságról lehetne készíteni, ha mindig ragaszkodni kellene ahhoz, hogy mi történt és hogyan. Ha így lenne, akkor nyilvánvalóan a szépirodalmi művek java részét sem lehetne megfilmesíteni, továbbá nem létezne R2D2, Spiderman vagy E.T. sem.

„És ha Imre Géza kifizette az addigi siker-számlát egy hiányzó tussal, ha elérte, hogy ezzel őt és Kökény Beát tekintse a magyar közvélemény a legpechesebb sportoló párnak, ha megmutatta a dobogón állva, hogy van ezüstérem, aminek egyáltalán nem lehet örülni, mert sehogy sem csillog, nemhogy szépen, ezzel elérte azt is, hogy egy legyen közülünk, hétköznapi emberek közül, akik botlunk és hibázunk, akik időnként padlóra kerülünk, mert nem tudunk valamit megoldani.

Az alpesi síelés egy olyan sportág, ahol teljesen normális az, hogy a világkupa-mezőny egy viszonylag jelentős százaléka nem jut el a szezon végéig. Idén sem volt ez másként, mert nem lehetett másként. Egy dologban azonban jelentős változás történt a korábbi szezonokhoz képest: soha nem fordult még elő olyan, hogy a világ legeslegjobb síelői közül dőltek volna ki ennyien.

Azt, hogy az egyetemes sport egyik legnagyszerűbb, legesztétikusabb mozdulata – az egykezes fonák – veszít a jelentőségéből: tudtuk. Tudtuk, annak ellenére, hogy Roger Federer, Stan Wawrinka, Dominic Thiem, Grigor Dimitrov és Richard Gasquet puszta léte több mint egy évtizeden keresztül feledtette velünk ezt a problémát. Így aztán 2024 február 19-ig nem is igazán foglalkoztunk vele.

Jon Ridgeon, a World Athletics ügyvezető igazgatója nemrégiben az „Everything but Footy” podcast vendégeként beszélt először arról, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség miként képzeli el a távolugrás jövőjét. Említette, hogy egy elugró zóna bevezetését tervezik, melynek következtében szinte minden ugrás érvényessé válna, továbbá, hogy fel szeretnék gyorsítani a távolság mérésének folyamatát is.

Pár napon belül két igen fontos meccset buktunk el komoly előnyről. Előbb a kosaras lányok kaptak ki Spanyolországtól - és maradtak le ezzel a párizsi olimpiáról - úgy, hogy már 22 ponttal is vezettek Sopronban, majd a vízilabdás fiúk vesztették el a világbajnoki negyeddöntőt a franciákkal szemben, 8-4-ről.

Az amerikai olimpiai válogató atlétikában – és talán minden más sportágban, ahol tartanak ilyesmit – a világ legkegyetlenebb versenye. És egyben alighanem a legigazságosabb is. Lehetsz te százszoros világbajnok vagy olimpiai bajnok, világcsúcstartó, lehetsz a legnagyobb király, ha az adott napon, az adott versenyen nem vagy az első háromban, nem mész sehova.

A meglepő karrier végi szerződések egyáltalán nem ritkák a sportvilágban, még a legnagyobb sztárok esetében sem, elég, ha csak Lewis Hamilton minapi átigazolására gondolunk. Nyilván kevesen látnak a színfalak mögé, ám talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: Hamilton hosszabb távú szerződést szeretett volna kötni, mint a Mercedes, és ezért szakítottak.

Minden csak tálalás kérdése: ha akarom, azt mondom, Novak Djokovic tavaly négy Grand Slamből hármat megnyert és világbajnok lett. Ha akarom azt, hogy az elmúlt három Grand Slamet Alcaraz, Djokovic és Sinner nyerte, a Davis-kupát a szerbnek annak ellenére sem sikerült behúzni, hogy nagyon szerette volna, továbbá világbajnok is csak azért lehetett, mert Sinner nem babrált ki vele.

Alexander Zverev az idén utol fogja érni Pete Samprast a kereseti listán. Tsitsipas, ha minden jól megy, már tavasszal lehagyja Andre Agassit. Boris Becker annyi pénzt teniszezett össze teljes karrierje során, mint Grigor Dimitrov, Andrey Rublev pedig már régen Edberg és Lendl előtt jár. Casper Ruud és Hubert Hurkacz megelőzte John McEnroe-t.

Sok helyütt elmondtam már, és sokszor le is írtam, hogy soha nem szavaztam még az Év sportolója-választáson, és gyanítom, soha nem is fogok. Az okokat sokáig lehetne sorolni, praktikusan például a sportújságíró szövetségnek sem volnék tagja, így aztán de facto nem is szavazhatnék, ám az igazság inkább az, hogy nemtagságom egyik fő motivációja éppen az, ahogyan az Év sportolója-választás zajlik.

Az Ausztrál Opent valahogy mindenki szereti. Aligha van olyan egyetemista, aki a januári vizsgaidőszakban ne bliccelt volna el némi tanulást egy-egy teniszmeccs kedvéért, mint ahogy alighanem olyan teniszrajongó is kevés van, aki ne vágyakozott volna már az európai télből az ausztrál nyárba.

Még egyetemistaként tartottam teniszedzéseket a Tabánban a Szpari pályán. Aki járt már ott, tudja, hogy három teniszpálya található egymás mellett – három sorban –, és a klubháztól távolabb lévő pályákat a domboldalban kialakított sétányon át lehet megközelíteni. Ez akkoriban afféle nézőtérként is szolgált, hiszen a Krisztina körút felé eső pályákat is csak innen lehetett látni.

Jött lefelé Marco Odermatt a Gran Risán múlt vasárnap és a helyzete teljesen reménytelennek tűnt. Hiába vezetett az első futam után több mint három tizeddel, Filip Zubcic olyan második futamot síelt, amilyen minden síző életében csak egy van. Már ha van egyáltalán. A horvát több mint két másodperccel vette át a vezetést az addig élen álló Zan Kranjectől.

Joshua Cheptegei az 5- és a 10 000 méter világcsúcstartója, az 5000 méter olimpiai bajnoka, a 10 000 méter háromszoros világbajnoka, néhány hete debütált maratoni távon Valenciában. A várakozásokkal ellentétben azonban az első maratoninak csúnya vége lett: Cheptegei mindössze a 37. helyen végzett. 2 óra 08 perc és 59 másodperc után szinte beesett a célba.

Nem áltatnám azzal magam, hogy elfogulatlan tudnék lenni a Sztárboxszal kapcsolatban: 2001-től kifulladásáig én voltam a Box Klub kommentátora, életem meghatározó élményei maradnak ezek a közvetítések. Azok, akik ezt a produkciót készítették, a kollégáim, többen barátaim, hiszen mégiscsak együtt jártuk végig Németország jelentősebb sportcsarnokait, tornatermeit, én pedig imádtam ezeket a túrákat.

Pete Sampras, Rod Laver, Mats Wilander, Andre Agassi, Björn Borg, Ivan Lendl és John McEnroe. Ők heten ugyanúgy 66 Grand Slam-tornát nyertek összesen, mint ahogyan Novak Djokovic, Roger Federer és Rafael Nadal is együtt. De lehet még játszani a számokkal: Becker, Wilander, Edberg, Nastase és Hewitt együttesen ugyanúgy 24-nél jár, mint Djokovic egymaga.

1985. május 14-én a zsúfolásig telt Népstadionban a magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki selejtezőn 1-0-ra kikapott Hollandiától. Az, hogy ott leszünk a mexikói vb-n, már egy hónappal korábban eldőlt, amikor Bécsben nyertünk 3-0-ra, így a mi szempontunkból a meccsnek – hasonlóan a múlt heti Montenegró ellenihez – már nem volt tétje.

Múlt hét csütörtökön éjféltájban Novak Djokovic mindössze két játékra volt attól, hogy már a csoportból se jusson tovább a torinói világbajnokságon. Ráadásul a sorsa nem is a saját kezében volt, hiszen éppen Jannik Sinner és Holger Rune volt a pályán, akik döntő szett 4-4-re álltak. Ha azt a mérkőzést Rune nyeri, ők ketten jutottak volna tovább, a szerb pedig búcsúzik.

Gombóc lesz-e a torkodban, amikor olimpiai döntőt birkózik? Felszökik-e a pulzusod, amikor éppen csak elkerüli a tust? Egyáltalán, tudod-e ki az a Muszukajev Iszmail? Láttál-e már valaha szabadfogású birkózó meccset? És legfőképpen: mi ez az egész?

Ritkán szokott előfordulni, hogy az alpesisí-világkupában igazán fontos esemény előzné meg a szokásos söldeni szezonnyitót. Idén azonban minden másként alakult. Lucas Braathen, a norvégok műlesiklója, aki tavaly megnyerte a szakági világkupát, két nappal az idény első versenye előtt, könnyeivel küszködve jelentette be a visszavonulását.

Milák Kristóf tehetséges. Pont. Olimpiát, világ- és Európa-bajnokságot nyert, világcsúcsot úszott, az ő tehetségéhez nem férhet kétség. Jelenleg íródó története, hogy éppen nem készül teljes erőbedobással, hogy marad-e az úszósportban, vagy pedig elege volt belőle és abbahagyja, nem a tehetségéről szól. Legfeljebb annak mértékéről.

A nyolcszoros összetett világkupa-győztes Marcel Hirscher – minden idők egyik legnagyobb alpesi sízője – néhány évvel ezelőtt döntött úgy, hogy létrehozza saját símárkáját Van Deer néven. A név szójáték, a Deer ugyanúgy szarvast jelent angolul, mint a Hirsch németül, a Van előtag pedig Hirscher holland gyökereire utal.

Annak ellenére, hogy még csak az őszi maratonifutó szezon felénél járunk, már nemcsak a női világcsúcs dőlt meg, hanem a férfi is. Előbb Berlinben futott Tigst Assefa 2 órát, 11 percet és 53 másodpercet, majd jött Kelvin Kiptum, és Chicagóban 2:00:35-tel megdöntötte Eliud Kipchoge alig több mint egy éves rekordját.

A cím nyilván üt. Ám attól, mert üt, még igaz. És igaz marad akkor is, ha nem mondjuk ki, ha nem írjuk le. Így aztán amellett, hogy ünnepeljük az atlétika történetének egyik legnagyszerűbb női teljesítményét, azt hiszem, a pillanat kiválóan alkalmas arra is, hogy elgondolkodjuk hogyan és miként jutottunk el idáig. Odáig, hogy ez a cím igaz legyen.

Ahogyan azt már tavaly is leírtam, Federer valójában nem 2022. szeptember 23-án pénteken vonult vissza, hanem jóval korábban. Akkor, amikor nem tudta beütni Djokovicnak azt a bizonyos meccslabdát a wimbledoni döntőben, tavaly ilyenkor mindössze a búcsúmeccsét játszotta, melynek keretében csapott egy jókora hírverést a Laver-kupának, mely ugye a saját ötlete, kreálmánya és tulajdona. 3 in 1.

Nyilván van olyan lista, amin rajta van a neve, hiszen hogyan ne lenne rajta minden idők legeredményesebb teniszezőjéé, ha a lista mondjuk 10-15 nevet tartalmaz? Az igazán izgalmas kérdés az az, hogy hol van az a pont, ahol már leszorul róla?

A XXI. század derekán az divatjamúlt megoldásnak látszik, hogy annak a tiltakozónak a lábát, aki odaragasztotta a lelátóhoz, a lábát térdből vágják le.

Ha az ember szülővárosában rendeznek egy atlétikai világbajnokságot, akkor sok olyan dolog történhet vele, amit előzetesen nem tartott elképzelhetőnek. Ilyen például, hogy Henrik Ingebrigtsen fut vele szemben az Alagútban, miközben a Lánchíd felé araszol, és ilyen az is, hogy parázs közéleti vita alakul ki városszerte, hogy Jakob Ingebrigtsen nagyképű-e vagy sem.

Félreértés ne essék, tudtuk, hogy el fog hervadni, tudtuk, hogy csak 9 napig tart, mint ahogy azt is tudtuk, hogy szép lesz. Nagyon szép. Tudtuk, hogy csodájára fognak járni, hiszen drága virágot vettünk. Nagyon drágát. Az már picit meglepő volt, hogy itthon is ennyi mindenkinek tetszett, hogy ennyien értették a szépségét.

Arra gondoltam, úgy lenne szép, ha legalább egyszer le lenne írva azoknak a neve, akik életükkel, munkásságukkal, nagyon sokat tettek azért, hogy ez a sportág 2023-ban Magyarországon egyáltalán létezhet még, de már nincsenek itt. Akik nélkül ugyanúgy nem lehetne világbajnokság Budapesten, mint az élők nélkül

Használati utasítás-féle az atlétikai világbajnoksághoz.

Nagyon hamar egyértelmű volt számomra, hogy az atlétika egyike annak a kevés sportágnak, amelyet igazán jól csak úgy lehet kommentálni, ha valaha csináltad. Ez persze a többi sportágnál sem feltétlen hátrány, sőt, igazából mindenütt nagyon nagy előny, ám azért van néhány olyan is, ahol az, hogy sosem csináltad, az egyszerűen kizáró ok.

Horváth Mariann írt egy cikket, mely nagy port vert fel - írtam egyet én is, ezúttal Mariann cikkéről.

A Gyulai Memorial szervezőbizottsága a megnövekedett hazai és nemzetközi érdeklődésre való hivatkozással visszautasította a versenyre szóló akkreditációs kérelmemet, noha lassan három évtizede közvetítek atlétikát az Eurosporton.

Az eldőlt, hogy Novak Djokovic sosem fogja megcsinálni a naptári Grand Slamet. Mert pillanatnyilag az, hogy ez a Carlos Alcaraz az következő három kötőjel öt kötőjel ki tudja hány évben ne nyerjen évente legalább egy Grand Slamet, az elképzelhetetlen

Vannak jó férfi meccsek, de vannak rossz férfi meccsek is. Vannak rossz női meccsek, de vannak jó női meccsek is szépszámmal. Jó tenisz van és rossz tenisz van, ez az egyetlen választóvonal.

Noha a cím minden szava igaz, amiről írok nem az aminek látszik. Hanem sokkal érdekesebb annál.

Rossz nyelvek szerint, amikor az atlétikapályákon megjelent a Wavelight technológia, a Nike PR-szakemberei felsóhajtottak. Karbontalpas cipőik ugyanis nem váltottak ki osztatlan elismerést az atlétabarátok körében, ők pedig abban reménykedtek, hogy innentől fogva talán nem csak őket fogják utálni majd, hanem másokat is.

Ha valaki ma leül és megnézi bármelyik Gyémánt Liga-versenyt, annak nincs más dolga, csak a térdét csapkodni. Amikor Faith Kipyegon és Letesenbet Gidey meccselt Párizsban a győzelemért, és mint később kiderült, a világcsúcsért, akkor teljesen mindegy volt, hogy milyen cipő van/volt rajtuk, hogy volt-e villanynyúl vagy nem volt, azt a versenyt jóérzéssel csak ünnepelni lehetett.

„A legnagyobbság nem arról szól, hogy te kinek szurkolsz. A valóságot nem hajlítgathatod a saját vágyaid szerint. 2022, de különösen az elmúlt két-három hét bebizonyította, hogy a legnagyobbat Rafael Nadalnak hívják. Pont.” Ezeket a sorokat egy éve írtam, a tisztesség most úgy kívánja, hogy kicseréljük a mondat alanyát.

A legfontosabb, amit tudnunk kell: az, hogy a Bajnokok Ligája-mérkőzések eddig ingyenesen lettek volna hozzáférhetők, egészen egyszerűen nem igaz. Az „adófizetők forintjaiból felelősségteljesen gazdálkodó magyar közmédia” eddig is évi sokmillió eurót fizetett ki a közvetítési jogokért. Azt a pénz abból a 130 milliárd forintból kellett kigazdálkodnia, melyet a költségvetés – tehát az adófizetők – számukra biztosítottak.

Sőt azt lehet mondani, hogy nemzetközileg - Szoboszlai Dominik mellett - ma talán Fucsovics Márton a legismertebb magyar sportoló. Nem világhírű nyilván, de ismert. Olyan, akinek a nevét már hallották azok, akik az átlagnál jobban érdeklődnek a sport iránt. És nemcsak akiket egy sportág érdekel, hanem azok is, akiket a sport érdekel úgy általában. Ismertebb, mint Hosszú Katinka vagy Cseh Laci volt, vagy amilyen ismert Szilágyi Áron éppen, már csak azért is, mert a sportága maga nagyobb érdeklődésre tart számot.

Vannak az életben harcok, amiket nem lehet megnyerni. Az a végeláthatatlan küzdelem, amit Rafael Nadal a saját testével folytatott, ilyen volt. Megnyerhetetlen.

Szepesi György, Vitray Tamás, Novotny Zoltán, Vas István Zoltán, Gyulai István, Knézy Jenő, Molnár Dániel, Török László, Gundel Takács Gábor, Hajdú B. István, Méhes Gábor – Maradjunk annyiban, hogy a listán van olyanok, akik ennek a szakmának az óriásai, és vannak olyanok, akik korántsem azok.

Groteszk módon Rafael Nadal elképesztő sorozata nem azért ért véget, mert karrierje során először két egymást követő fél évben volt sérült, két egymást követő fél évben nem tudott rendesen játszani, hanem azért, mert tavaly Wimbledonban nem osztottak pontokat.

Mióta én az atlétikát követem - és ennek idestova sajnos már 40-45 éve - először érzem azt, hogy eredményeket másféleképp kellene értelmeznem. És ennek a másként értelmezésnek a hátterében nem valamiféle meg nem engedett szer áll, hanem valami, amit manapság már bárki megvehet egy jobb cipőboltban.

Tudni kell a csúcson abbahagyni. Azt hiszem, kevés nagyobb baromságot hall az ember, ha sportról beszélget. Mintha legalábbis látná bárki előre a jövőt, tudná, hogy innen már csak lefelé vezet az út, tudná, ha most kiszállok, akkor nem hagyok már benne a karrieremben semmit, tudná, hogy ekkor vagy akkor meg fogok sérülni. És mintha bárki egy fotelből beleszólhatna bárki más életébe.

Minden sportágnak megvannak azok a klasszisai, akiknek véleménye megkerülhetetlen. Még akkor is, ha igazából semmiféle összefüggés nincs aközött, hogy valaki mondjuk fürge volt-e 400 méteren, jól lőtt-e át, mesés volt-e a lábtempója, és aközött, hogy jól, előre mutatóan látja-e egy-egy sportág jövőjét. Attól mert sztár voltál, nyilván tévedhetsz; ám ha már egyszer sztár voltál meg kell hallgatni.

Ezt a hasonlatot szoktam használni akkor, amikor arról beszélgetünk, hogy valaki elindul - és nyer - egy olyan versenyen, ahova nem való. A múlt héten, amikor a transznemű nők – cisznemű nők, illetve az interszexuális nők – cisznemű nők közös versenyzéséről írtam elég hosszan, sokszor előkerült a probléma, még akkor is ha végül magába az írásba nem került bele. Ám aligha lehet írni erről a témáról anélkül, hogy valaki legalább ne próbálná megérteni problémakörnek ezt az aspektusát is. Mármint, hogy mi volna a motiváció.

Nemrégiben a World Athletics tanácsa nagyon fontos döntéseket hozott Rómában, ami a nők sportját illeti. Gyakorlatilag ellehetetlenítette a transznemű és az interszexuális atlétanőket, de mindenképpen minimálisra csökkentette a versenyzési lehetőségeiket. De mielőtt nekivágnánk, lett egy alcímünk.

A kormány azt teszi, amit az emberek szeretnének, az RTL-en pedig azt rakják bele a híradóba, amire az emberek kíváncsiak. Tudják, hogy az emberek kedvelik a magyar sikerekről szóló beszámolókat – akármilyen sikerek is legyenek ezek –, így hát megkapják. És mivel a magyar néplélekben ezek a sikerek helyettesítik a valódiakat, így nincs is nehéz dolguk. Az RTL Híradó pont olyan, mint a Fidesz-kormány: pontosan tudják, az emberek mit szeretnének, mire van igényük és erre játszanak rá.

Én valahogy nagyon hiszek abban, hogy a sport a legvégén igazságos, valahogy Messi vb-döntőjére is így tekintettem, ilyenformán az utolsó pillanatig biztos voltam benne, hogy Clarey-nek végül azért összejön a győzelem. Már tavaly az olimpián is erre gondoltam, bár arra a kérdésre, hogy Feuznak vagy neki járt volna-e jobban az arany, nehezen tudtam volna válaszolni őszintén szólva. Aztán 1 tized választotta el őket az első két helyen. Akkor kézenfekvőnek látszott, hogy ha nem az olimpia, akkor majd az idei világbajnokság lesz az övé Courchevelben, hazai pályán, túl már a 40-en, minden idők legidősebb világbajnokaként. Valakinek azonban úgy tűnik, hogy tényleg az lehet a sorsa, hogy ne nyerjen, és lehet ezen sehogy sem tud változtatni.

Valter Attila felbukkanásáig (és a magyar kerékpáros boomig) nekünk annyi jutott, hogy Talmácsi Gábor megnyerte a világbajnokságot 125 köbcentiben, ami akkoriban nálunk ment szinte minden hétvégén, továbbá Miklós Edit dobogóra állhatott lesiklásban az alpesi sízők világkupájában. Jól jellemzi a szerencsénket, hogy Edit talán legnagyobb eredményét, az olimpiai 7. helyet pont azon az egy téli olimpián érte el, amit az Eurosport közvetített.

Nem arról beszélek, hogy ne lettek volna magyar sportsikerek '96 óta, félre ne értsen senki. Még csak azt sem mondom, hogy ne közvetíthettünk volna olimpiai vagy világbajnoki aranyérmeket a csatornán, akár mondjuk atlétikából vagy úszásból, vívásból (bár az atléta olimpiai aranyak – fogalmazzunk diplomatikusan – végül nem maradtak meg), hanem arról, hogy ezeket az aranyakat, ezeket a sikereket azért a legritkább esetben kötik hozzánk a nézők.

Haalandra szót nem vesztegetnék, ő lassan alighanem a legismertebb norvég az egész világon, Casper Ruud tavaly játszott két Grand Slam-döntőt, és nem sokon múlott, hogy világelső legyen a teniszezőknél, míg Viktor Hovland már három PGA-tornagyőzelemnél jár, és jelenleg is harmadik a golfozók világranglistáján. Magnus Carlsen pedig lassan egy évtizede a sakkvilágbajnoki cím birtokosa, és övé a valaha volt legmagasabb Élő-pontszám is.

Odegaardot az ember már szinte pironkodva hozza szóba, mint ahogyan a téli sportok legjobbjait is. Például Alexander Aamodt Kildét, aki a legjobb lesikló lesz az idei szezonban, de nyert már összetett világkupát is, vagy Johannes Hösflot Klaebót, a sífutót, aki szépen lassan a történelem legnagyobbja lesz, megelőzve azt a Björn Daehlie-t, akinél nagyobb ikont aligha látott Norvégia.

Megfoszthatsz-e valakit a győzelemtől, ha nem vagy – mert nem lehetsz – százszázalékig biztos a dolgodban? Ha nincsen bizonyítékod. Egy jogász nyilván rávágná, hogy nem, és az élet egyéb területein ezzel egyet is lehet éppen érteni, ám ez itt most sport. Itt nem arról van szó, hogy valaki bűnös vagy nem bűnös, hanem arról, hogy győztes vagy nem győztes. Illetve leginkább: ki a győztes.

Ha odaadom az egyiknek a győzelmet, azzal elveszem a másiktól. Ha meghagyjuk Ginnist győztesnek, mert bár 99%-ban biztosak vagyunk abban, hogy hibázott, ám hiányzik az az 1%, azzal megfosztjuk a győzelemtől Steen Olsent, aki szinte biztos, hogy megnyerte a versenyt – valójában.

Egy hete, amikor a rovat első cikkét írtam a Magyar Atlétikai Szövetség és a világbajnokság szervezőbizottsága között fennálló háborúról, tudtam, hogy az írásnak lesz visszhangja. A Federer-Nadal-Djokovic háromszögben edződve nem lehet azt mondani, hogy ne lettem volna felkészülve szinte bármire, vagy még annál is többre, mégis azt kell, hogy mondjam: voltak dolgok, melyek megleptek.

Atlétika ugyanis csak egy van. Nincs MASZ, nincs szervezőbizottság, nincs ilyen program, meg olyan program. Atlétika egy van, maga a sportág, semmi más. Ha sikeres lesz a vb, az nem Németh Balázs vagy Deutsch Péter sikere lesz, ha elrontjuk, mert mondjuk nem szereplünk jól, vagy egyszerűen akár a versenyzők, akár a nézők nem élvezik ezt az egészet, az nem a szövetség vagy a szervezőbizottság hibája lesz. Hanem magáé az Atlétikáé. Fél évvel a vb előtt a MASZ és a szervezőbizottság gyakorlatilag háborúban áll egymással. Hogyan jutottunk el idáig?