"Életem kilencvenkilenc százalékában azt csináltam, amit szerettem" – búcsú Dávid Sándor Lapajtól

Nem túlzás kijelenteni: ha Dávid Sándor nem válaszol egyedüliként igennel Bernie Ecclestone felkérésére, akkor lehet, hogy soha nem rendez Magyarország Forma-1-es futamot. Személy szerint nagyon sajnálom, hogy Lapajt a közönség csak a Forma-1 által ismeri és ítéli meg. Akik jobban ismerik, azok tudják, hogy remek sportújságíró volt, és fantasztikus lexikális tudással rendelkezik az egyetemes sportról. Lapajt ugyanúgy lehetne vívásról, öttusáról, kerékpárról, atlétikáról faggatni, mint a Forma-1-ről. Bizonyára ma már senki nem emlékszik – vagy csak nagyon kevesen – az újságíróra. Inkább a dörmögő, mesélő, az izgalmas pillanatokban is "kimért" Dávid Lapajt ismeri a közönség. Kissé elfogult vagyok vele szemben, mert ő indított el a pályámon, sok pályatársammal egyetemben. A lassúsága, nyugalma olykor megtévesztő, mert nála kevesebben tudnak keményebben húsbavágóan leszidni embereket, de mégis az a csodálatos az egészben, hogy az ember tudja: mindez az ő érdekében történt.

Tulajdonképpen igen. A kérdés, hogy egyáltalán volt-e karrierem? Biztos vagyok benne, amíg mozgok, pontosabban, amíg észnél vagyok – mert a szellemi és a fizikai vég elválik egymástól – addig csinálni fogok valamit.

Mind a kettővel törődök. Éspedig azért, mert sajnos a mi szakmánkban igazi visszajelzés nincs. Nincsenek objektív mércék, tehát semmiféle támpontod nincs arról, hogy jól dolgozol, vagy rosszul. Alapvető és első támpontod a szakma elismerése lehet. Ha a szakma kezd téged komolyan venni; akár úgyis, hogy megpróbál eltiporni; akár úgyis, hogy megpróbál segíteni, akkor már csináltál valamit. Ha a szakma kezd figyelni rád, a szakmában kezd neved lenni, az igenis fontos. Azért tartom nagyon fontosnak a szakmát, mert a szakma az egyetlen olyan közösség, amelyik birtokában van annak a tudásnak, amivel meg lehet ítélni az ember teljesítményét. De ez csak az egyik oldal. Ugyanakkor a közönség visszaigazolása, talán még ennél is többet ér, éppen azért, mert az nagyon ritka. Ha valamit elrontasz, a pocskondiázó vélemény hamar jön, mert azt indulatos emberek írják. Normális néző vagy olvasó, ha tetszik neki, amit csinálsz, miért írna: jó volt, kész, elfelejtem. Ha egy idegen ember dedikálásnál megveregeti a vállamat, vagy véletlenül az utcán összetalálkozok valakivel és megdicsér, nekem nagyon sokat jelent. Hála Istennek, érdekes módon most vénségemre, mintha többen szeretnének. Amióta nem vagyok jelen, többen jönnek oda hozzám, és a koromnál fogva már mondják, hogy maga jelentette a fiatalságomat, nekem maga volt a Forma-1. Ez nagyon jólesik! Természetesen szidják a mostaniakat és kérdezik: "Miért nem közvetít újra?" Mindig elmagyarázom, hogy ez már nem következik be, és tőlem telhetően védem a mostaniakat. Nagyon jól esik, és tartja is az emberben a lelket, hogy vannak olyanok, akiknek jelentett valamit a munkám. A múlt héten az egyik nagybevásárló központban odajött hozzám egy cigányember a családjával, hogy miért nem közvetítek, és mennyire örül, mert nem gondolta volna, hogy erzsébeti vagyok. Ha az ember csinál valamit, akár a televízióban, akár írásban, az olyan, mintha egy palackpostát bedobna a tengerbe: nem biztos, hogy megtalálják és elolvassák.

Igen, a legmesszebbmenőkig! Nagyon boldog vagyok, mert történetesen, ha te ezt a mondatot megjegyezted, akkor már nem írtam le hiába… Nem tudom, hány mondatot írtam le életemben, de ez az egyik olyan mondatom, amit én találtam ki, tehát nem loptam, nem másoltam. Ezt a mondatot én mélyen érzem is. Úgy hiszem, hogy ez a mi szakmánknak a kulcsmondata. Akárhova nézek a mai világban – pláne a politikai újságírásban –, ha az újságíró nem akarja jobbítani, megjavítani a világot a maga területén, akkor az nem ember. Az minek ír? Mi azért írunk, mert igenis meggyőződésünk, hogy valamit jobban tudunk és azt az embereknek el akarjuk mondani. Az embernek tudnia kell, hogy az újság nagy hatalom.

Ez érdekes dolog, mert amikor éppen pesszimista állapotban vagyok, elkeseredésemben azt szoktam mondani: a Népsportnál úgy írtam közel húsz évig a vívásról, hogy szakírói tevékenységemmel azt sem sikerült elérnem, hogy a versenybírók megkülönböztető jelzéseket viseljenek; a vívók a térdzoknijukat húzzák föl térdig; a vívók tiszta ruhában menjenek a pástra. Ez nem olyan nagy dolog, de mégsem tudsz változtatni rajta.

A lényeg, hogy közvetlenül semmit sem lehet elérni. Tulajdonképpen nem is ilyen dolgokért kell csinálni ezt a szakmát. Régebben nem volt olyan hatása a tévének, mint ma, ezért jobban éreztem, hogy miért is csinálom az egészet. Amikor a mexikói olimpiáról megjöttünk – de még hetvenkettőben is –, körbejártuk az országot, hogy elmeséljük az embereknek az olimpiát. Nem volt sok televíziókészülék, nem láthatták az olimpiát az emberek. Az volt a szokás, hogy egy újságíró egy-két versenyzővel lement vidékre és elmesélte nekik a történteket. Ez jó üzletnek bizonyult sokak számára, mert megkérték az árát és az emberek hajlandóak voltak ezért fizetni. Én sosem kértem tiszteletdíjat, csak a költségeim térítését. Azzal a felkiáltással, ha én jó vagyok az államnak, a népnek, hogy sok pénzért engem elküldjön valahova, mint szemét, fülét, akkor nekem erkölcsi kötelességem a legjobb tudásom, tehetségem szerint a látottakról beszámolni. Így írtam, így beszéltem, és így adtam tovább, amit hallottam és láttam.

Dehogynem, mert a dolgoknak van egy romantikus szála és van egy realista szála. Újságíró úgy lettem, hogy elmentem a moziba és megnéztem a Római vakációt. Ha valaki a Római vakáció alatt nem szeretett bele a csajba, vagy Gregory Peckbe – akire még hasonlítottam is –, az nem is volt ember. Én még vívtam, de volt egy újságíró barátom, a Népsport vívó újságírója, aki nem volt szakíró, ezért kellett mellé valaki, és ez a valaki én lettem. Egyébként sok minden Szombathy Pistának köszönhetek, különösen az újságírást.

Dr. Mendelényi Tamás, olimpiai bajnok kardvívó, aki sajnos már nem él. Egyszer Tatán előtte mentem a vívóterembe. mivel különleges járásom van, Mendelényi azt mondta: "Te tisztára olyan vagy, mint a Lapaj." Ettől kezdve mindenki úgy találta, hogy én tényleg olyan vagyok, mint a Lapaj. Villámcsapásszerűen elterjedt, annál is inkább, mert a sportéletben mindig is volt Lapaj.

Slapaj az újságírásban létezik, és "segéderő" jelent. Szóval visszatérve a gondolatmenetemhez. Elvégeztem a technikumot, kikerültem a motorkerékpárgyárba, aztán lakatos lettem, de Szombathy mindig megkért, hogy adjam le a vívótornák eredményeit. Később be kellett mennem a szerkesztőségbe, hogy legépelhessem a tudósításokat. Na, az volt az igazi szenvedés… Előtte én írógépet nem láttam, Szombathy sem magyarázta el, hogyan kell gépelni, ezért leírtam egymás alá az eredményeket. Pista kérdezte is: "Láttál már olyan újságot, amiben ez így van?" Az első tudósításomat keservesen leírtam – ötödszörre sikerült is –, és odavittem Orbán Miska bácsihoz, aki az olvasószerkesztője volt a Népsportnak. Miska bácsi fantasztikus ember volt; mindig megérkezett több liter tejjel a szerkesztőségbe, utána tök részegen hazament. Senki nem tudta miben van a pia, de lehet, hogy a tej volt felerősítve pálinkával. Elég az hozzá, az öreg nézte a papíromat és fölnézett rám: "Édes fiam, jártál iskolába?" Mondtam: "Miska bácsi, ne hülyéskedjen." "Magyart is tanítottak abban az iskolában?" "Miska bácsi, érettségiztem is magyarból." "Ne mondd! És nyelvtant is tanítottak Csepelen?" "Persze, hogyan tanítottak nyelvtant." "Az írásjeleket is ismered?" "Hogyne ismerném." "Akkor a kurva anyádért nem teszed ki az írásjeleket?!" – ordított rám, hogy majd’ hanyatt estem.

Jött az ötvenkilences felnőtt vívó-világbajnokság. Szombathy nem értett a víváshoz, ezért keresett valakit, aki a szakmai részen átsegíti. Abban az időben Kutas István volt a Népsport főszerkesztője, aki rettenetesen háklis volt, és megkövetelte, hogy értsen az újságíró a sportágához, ezért Kutas Elek Macát kérte föl, hogy segítsen tudósítani Szombathynak. Pechje volt, mert Maca mindent hajlandó volt elvégezni, csak a rabszolgamunkát nem. Végül Szombathy megkért engem, hogy csináljam meg a tudósítás szakmai részét. Elvállaltam és szerintem nagyon jól megcsináltuk. Annál jobb tudósítást, legalábbis vívó-világbajnokságról, azóta sem írt senki. Szombathy írta a lényeges anyagokat, amiket Kutas legalább tízszer átíratott vele, csak azért, hogy megalázza. Maca írta a maga dolgait, én meg a tudósításokat. Kitaláltam egy gyorsírást, amivel minden akciót leírtam: pengefogás, pengeütés, szúrás meg ilyenek. Ami azokban a tudósításokban olvasható, szóról szóra igaz. Ezután jött a római olimpia és fölvettek a Népsporthoz.

Rovatvezető a következő miatt lettem. Kinn voltunk a mexikói olimpián, és az olimpiát nem ötvenen írtuk, hanem ketten, Ardai Aladárral. Tizennyolc sportágat tudósítottam, naponta hatvanöt kilométert autóbuszoztam és gyakorlatilag ott voltam minden lényeges eseményen.

Én marha lusta ember vagyok, éppen ezért nagyon pontosan és gyorsan tudok dolgozni, mert nem akarom még egyszer ugyanazt megcsinálni.

Életem kilencvenkilenc százalékában azt csináltam, amit szerettem. Ez a lényege mindennek. Mexikóban Ardaival belebetegedtünk a munkába. Én sírva fakadtam az utolsó napon, ráborultam az ottani írógépre és zokogtam, annyira kivoltam idegileg. De hát naponta tizennyolc flekket írtunk. Itthon a kollégáink értünk dolgoztak, mert csak eszenciát adtunk kintről, ők meg felhígították az írásokat. Míg kinn voltunk az olimpián, a Népsportnál lecserélték a főszerkesztőt és jött Szabó Béla. Szabó Bélát nem ismertem, ő se engem, és egyszerűen azzal, hogy olvasta a kinti tudósításaimat, kinevezett rovatvezetőnek. Engem még Tabák Endre küldött ki, de Szabó Béla várt itthon. A nehézatlétikát kivéve az összes olimpiai sportágat az én rovatom írta. Érdekes esetek is lettek ebből, mert rovatvezetője lettem több között annak a Szombathy Pistának, aki elindított a pályámon.

Minimálisat kerestünk, de meg lehetett élni a fizetésünkből. Közben megnősültem, eladtuk a családi ezüstöket, de végül is 1970-ben én vettem egy autót a feleségem örökségéből. Aztán, amikor elváltunk, akkor meg kellett tőle vennem. Ha beállsz egy szintre és eltelik némi idő, akkor biztos, hogy kevésnek fogod tartani azt, amid van.

Nem, egyáltalán nem. Nagyon jó volt, hogy televíziós lettem, mert megtanultam egy új szakmát és részese lettem annak az időszaknak, amikor Magyarországon a televízió a legnagyobb dologgá nőtte ki magát. Utólag sem érdekel, hogy nem lett belőlem óriás. Viszont, ahova odaengedtek, azokat a közvetítéseket megcsináltam normálisan – egyébként tudni kell, hogy nem engedtek mindenhova. Például nem engedtek nagyobb műsorokba, ahol ki tudtam volna fejteni a gondolataimat, a véleményemet. Én ötperces műsorokban egyáltalán nem voltam jó. Ha volt olyan műsor, ahol értelmesen kellett beszélni, akkor már jó voltam, de attól féltek a többiek. Nagyon örülök, hogy nem lettem országos mértékadó, mert így csodálatos életem lehetett. A Népsportnál volt két csodálatos főszerkesztőm: Kutas István és Tabák Endre, és első éveiben még Szabó Béla is nagyszerű főszerkesztő volt. Mi kellemes életet éltünk, barátok voltunk, és mint egy család, úgy éltünk együtt. Ugyanilyen életet éltem még tizenöt évig a televízióban Radnai János vezetése alatt, mert Radnai olyan vezető volt, amilyen a szocializmusban nem is létezett, pedig kommunista volt, méghozzá meggyőződéses. De a vezetése alatt mi úgy éreztük, hogy életünk a sportosztályon csak egy nagy játék és semmi más. Innentől kezdve sohasem izgatott a karrierem.

1969-ben a Népligetben volt az utolsó autóverseny, és én kilátogattam, mint a Népsport frissen kinevezett rovatvezetője. Nádasi Tóni, aki a legjobb szakírója volt az autósportnak, körbevitt a pályán – akkor ültem először versenyautóban –, és én azt hittem, hogy minden fát kidöntünk. Bementem a depóba és kivel találtam magam szembe, azzal a Vigh Endrével, aki nekem főnököm volt a motorkerékpárgyárban, valamint Kiss Dezső miniszterhelyettessel, aki korábban a Csepel Vasműnek volt a párttitkára. Kiss Dezső másnapra berendelt a minisztériumba, mikor kiderült, hogy én vagyok az a Dávid Sándor, aki a Népsportban ír. Elbeszélgetett velem és mondta, hogy a jövő sportága az autósport és higgyem el neki, a huszadik század sportja lesz, és minden jel arra mutat, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell. Gyakorlatilag tehát miniszterhelyettesi utasításra kezdtem követni az autó-motorsportot. Kiss Dezső egy hét múlva elküldött Vallelungába a fiával, Dodival, Henry Morrogh-hoz, hogy tanuljam meg, milyen az autóversenyzés. Nekem ez a lehető legjobbkor jött, ugyanis akkor kezdett a magyar sport összeomlani. Ugyanakkor Magyarországon az autósport egy amatőr, kellemes dolog volt: jó fej emberek, saját pénzükön egy héten azért adtak-vettek, kalapáltak, hogy vasárnap összetörhessék az autójukat.

1974-ben voltam először Forma-1-en. Kiderült, hogy az Autóklub szervez turistautakat külföldre úgy, hogy amíg egy tank benzinnel el lehet menni, addig mehetsz. Megszerveztük, hogy kimehessünk Zeltwegbe, hiszen hetvenháromban lett kész a zeltwegi pálya, és hetvenhatban én onnan közvetítettem először.

Igen, de én addigra már kétszer megjártam az utat. Azért tudtunk kimenni a tévéből Zeltwegbe, mert tudtam, hogyan kell odamenni, Knézy Jenő pedig tudta, hogy a tévében kinél kell elintézni a közvetítést.

Ha nekem akkor valaki azt mondja, hogy a Forma-1 idejön Magyarországra, kiröhögtem volna. Ahhoz, hogy Magyarországon versenypálya legyen, úgyszólván semmi esélyünk sem volt. És mégis lett. Ez a véletlenek alakulásának köszönhető. Azért keveredtem bele a Forma-1-be, mert a Külügyminisztérium, ahova megérkezett az első papír, fölhívta a sportosztályt, hogy mi legyen. Radnaival beszéltek, aki azt mondta, hogy nem kell Forma-1, de volt annyira becsületes, hogy szólt nekem a történtekről. Fölhívtam az illetőt és elmondtam neki, hogy ez nem butaság, foglalkozzunk vele. Ezzel volt legalább egy pozitív válasz is. Nádasdi Jancsi főtitkárként értesült a hírről, hogy jön Ecclestone Budapestre. Nem véletlenül én lettem egyike annak a három embernek, akik Bernie-t először fogadták.

Azt a néző is látja. Annak semmi értelme, hogy a kommentátor leolvassa ugyanazt, amit a néző vele együtt lát. Amikor a legjobbak voltunk Palik Lacival, akkor állítom, hogy voltunk olyan jók, mint a világ bármelyik párosa. Akkor még Laci is fegyelmezett volt. Elkezdtem egy történetet mesélni, hogy volt egyszer egy ember, volt neki egy háza, és a nagy pillanatnál Laci elkezdett üvölteni. Ha a pillanatnak vége volt, folytattam a mesét. Szépen fölvázoltam a történetet és a néző megértette, hogy miről van szó. Egy idő után nagyon összeszoktunk, és úgy csináltuk, mintha négykezest játszanánk a zongorán.

Mi, az alapító tagok, egyetlenegy dologért mentünk oda – legalábbis én ezért –, egyszer végre borsot törjünk Vitray orra alá. Tudni kell, hogy Palik Lacival akkoriban már két éve alig találkoztam. Egyik reggel mégis csörög a telefonom, Laci titkárnője hívott, hogy Laci beszélni akar velem. Odamentem, de útközben megfogalmaztam magamban, hogy akármit ajánlhat, nemet fogok mondani. Ehhez képest, elkezdte mondani, hogy ezt az egészet többek között azért is csinálják, hogy kicsit fölbosszantsák a Mestert, erre rögtön rávágtam: "Laci, ne is folytasd, jövök!" Se fizetést nem kérdeztem, se semmit. Otthagytam a Forma-1-et, az olimpiát és az egész Telesportot.

Igazán nagy dolgokat nem csináltam az életemben. Szerintem nincsenek is nagy dolgok, csak dolgok vannak. Rengeteg mindenben voltam első, tehát olyat próbáltam, amit más nem. Én abban is első vagyok, aki az elektronikus és az írott sajtónak ugyanannyi időt dolgozott. A szakma mindkét oldalát ismerem. Ha valamit kitaláltak a világban, akkor a lelkes sportemberek tudták, hogy engem kell keresni.