Miért pont Novak Djokovic?

Majd fél évszázadot kellett várni arra, hogy egy férfi teniszező négy Grand Slam-tornát nyerjen zsinórban. Amit vasárnap Novak Djokovic elért, abba beletörött a bicskája Connorsnak, Borgnak, McEnroe-nak, Lendlnek, Wilandernek, Edbergnek, Beckernek, Samprasnak, Agassinak, Federernek és Nadalnak is.

Nem lesz egyszerű, hiszen majd fél évszázadról kell értekezni, és néhol olyan dolgokat kell összehasonlítani, melyek összehasonlíthatatlanok valójában. Hiszen például Connors, McEnroe és Borg Ausztráliában alig játszottak, mivel abban az időben azért nem annyiból állt leugrani oda, mint manapság, és a torna '87-es Melbourne-be költöztetéséig magának az Ausztrál Opennek sem volt olyan jelentősége, mint manapság.

Történetünk elején tehát a Grand Slam maga szinte szóba sem került. Az egész sportágnak nem volt ennyire kiforrott versenyrendszere, nem volt ennyire professzionálisan működő irányítása, az ATP - mint vállalat - gyakorlatilag nem is létezett. Ez persze nem azt jelenti, hogyha ezek a dolgok léteztek volna, akkor Connorsnak, Borgnak, McEnroe-nak biztosan sikerül, ami most Nolénak, hiszen ez nincs így.

Connorsnak volt egy éve, amikor minden Grand Slamet megnyert, ám a Garrosra szokásának megfelelően el sem ment. Míg McEnroe és Borg gyakorlatilag teljes pályafutása során skippelte az Ausztrál Opent, és mindkettőjüknek akadt egy Grand Slam, amit sosem nyertek meg. McEnroe Párizsban, Borg New Yorkban nem tudott nyerni.

Túl sokat arról, hogy valakinek összejöjjön a non calendar Grand Slam, még a nyolcvanas - kilencvenes években sem beszéltek. A teniszvilág egyszerűen elintézte az egészet annyival, hogy a dolog már nem lehetséges. A játék ennyit fejlődött Laver óta  - mondták, a salak- és fűspecialisták idejét éltük ekkor.

Ami szóba került, az a karrier Grand Slam volt, de egészen Andre Agassiig ez sem sikerült senkinek. Lendlnek Wimbledon hiányzott (bár döntőzött kétszer is), míg Edbergnek, Beckernek majd később Samprasnek a Garros nem jött össze.

De azért valljuk be, az, amit Nole vasárnap elért, illetve, hogy valaki egy teljes karrier alatt megnyeri valamennyi tornát, az azért elég messze van egymástól. Ha nem is fényévekre, de elég messze.

De ha már itt tartunk, jegyezzük meg: Ebben az időszakban a salak és a fű tényleg elég messze volt egymástól. A salakpályák lassabbak voltak a maiaknál, a füvet pedig jobban megnyírták, így ott sokkal gyorsabb volt rajta a játék. Nem véletlen, hogy volt bő egy évtized, amikor a salakspecialisták Párizsban gyakorlatilag kigurigázták a mezőnyt, míg ugyanez alatt az idő alatt Wimbledont meg elvitték, akik nagyon nagyot adogattak. Átmenet nem nagyon volt, vagy csak nagyon ritkán.

Edberg játszott egy döntőt Párizsban, Pete és Boris pedig az elődöntőig jutott ugyanott, de akik Párizsban nyertek, azok egy ideig Wimbledonban szinte semmire sem vitték.

Agassi lett a kivétel, és az, hogy - esetleg -  meg lehet nyerni a négy nagy tornát egymás után, az nála vetődött fel először. Nem akkor, amikor harmadik nekifutásra megnyerte a Garrost (0-2-ről verve Medvedevet a döntőben), hanem akkor, amikor a rá következő évben nyert Ausztráliában. Akkor, ha visszapillantottunk a négy tornára, azt láttuk, hogy Andre egy 28/27 meccses mutatóval vétette észre magát, csak ő nem az utolsót bukta, mint később Federer és Nole 2012-ben, hanem a 14-et. A wimbledoni döntőt.

De szerintem még ekkor sem vette az egészet senki komolyan. Kialakult egy jó harminc éves reflex, amit szinte mindenki elfogadott status quónak. És amikor Federer először odajutott, majd elbukott Nadallal szemben, azt is ennek a status quónak a megerősítéseként élte meg a teniszvilág. Amikor másodszor került oda, azt pedig betudta Fed nagyságának.

Nagyon kevesen - vagy tán senki? - vették észre, hogy a dologból tendencia lett. Hogy az elmúlt egy évtizedben öt olyan Grand Slam-torna volt, aminek valaki hasonló téttel futott neki. (Federer és Djokovic kétszer, Nadal egyszer). Ha képesek lettünk volna egy szűkebb időtávot tekinteni, mondjuk tíz évet, a majd fél évszázad helyett, akkor rájöhettünk volna, hogyha valamit ilyen gyakran próbálnak meg, akkor az valakinek sikerülni is fog.

Mégpedig azért nem lehetetlen, mert a korábbiaktól eltérően már nincsen salaktenisz, nincsen szerva - röpte, hanem tenisz van csak és kizárólag. És ez nem csak annak köszönhető, hogy a borításokat tudatosan közelebb hozták egymáshoz, hanem annak is, hogy változtak a körülmények, jobbak lettek az ütők, jobbak lettek a húrok, fejlődött a sporttudomány, sokkal hosszabb karriert biztosítva a teniszezőknek, valamint még több pénz áramlott a sportágba, melynek következtében a legjobbak még több mindent engedhettek meg maguknak.

A maiak nagyobb stábbal, masszőrrel, erőnléti edzővel utazhatnak, amire még a kilencvenes években sem volt lehetősége senkinek. Gyorsult a regeneráció, hamarabb felépültek a játékosok a sérülésekből. Pete és Andre aktív teniszezőként soha nem járt mondjuk jégfürdőben, azok a dolgok, melyek manapság mindennaposak, akkor még egyszerűen nem léteztek.

Éppen ezért a történetet szerintem ketté kell választani. Amit Nole elért, azt nagyjából az ezredforduló óta lehet elérni, a korábbi nagyoknak erre nem volt lehetőségük. Ez nem csökkenti persze Djokovic érdemeit, ez pusztán egy állapot, ám olyan állapot, melyet azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül akkor, amikor azt kutatjuk miért pont ő az, akinek sikerült.

És ez azért fontos, mert mondjuk Djokovic játékstílusa igen fontos lesz a későbbiekben, ám azt mondani, hogy ahogyan ő játszik, úgy soha nem játszott senki sem, azt aligha lehet. Korábban is voltak, akiknek a játéka alapvetően a stabilitásra épült, de ugyanakkor képesek voltak nyerőket is ütni. Korábban is akadtak, akik a maguk korához képest nagyszerűen mozogtak és mentálisan is kiemelkedtek a többiek közül. Mindez igaz volt mondjuk Borgra a maga idejében, vagy szódával akár Agassira is.

Hogy Nadalról aztán ne is beszéljünk.

Viszont akkor sem lennénk igazságosak, ha azt mondanánk, hogy azért mert a maiak közül ő volt az első, akivel nem Rafa állt szembe a mindent eldöntő meccsen. Egészen egyszerűen azért, mert egy ilyen tett pont nem egy meccsről szól, hanem huszonnyolcról. Egy ilyen tett a kiegyensúlyozottságról szól. És ez az, amiben Nole feltétlen a többiek fölé nő. Nem csak Federernek és Nadalnak, akiknek ez a siker egyáltalán összejöhetett volna, hanem azoknak is, akiket fentebb említettünk. És nem csak éves szinten kiegyensúlyozottabb, nem csak ott van mindenkinél kevesebb hullámvölgye, hanem ugyanez a kiegyensúlyozottság jellemzi egy mérkőzés szintjén is. Sőt, talán mondhatnánk szettet és labdamenetet is.