Sinner-ügy: Sosem az doppingol, akit szeretünk, hanem az, akit nem

Akiknek doppingügye egyébként 2020-as, csak idén áprilisban került napvilágra.

Nem mennék bele különösebben mélyen a sztorikba, írtunk róluk bőven, elég legyen annyi, hogy Sinnert klostebolos kézzel masszírozta a fiziója, Knighton szennyezett marhahúst fogyasztott, mint ahogyan a kínai úszók szervezetébe is feltételezhetően valamiféle szennyezett táplálék útján került a trimetazidin, legalábbis a szálloda konyhájának tűzhelyén és szagelszívójában talált anyagmaradványok erre engednek következtetni.

Arra sem pazarolnám az energiámat, hogy megpróbáljam kibogozni a sztorikat, hogy megmondjam, ez vagy éppen az tuti kokszolt, egy másik esetében viszont jogos a felmentés, már csak azért sem, mert:

Annak ellenére sem, hogy nyilván mindegyik ügyről vannak információim, és utánaolvastam a sztoriknak becsülettel.

Doppingügyekben azonban az ember sosem láthat teljesen tisztán.

Nyilván, minél több időt tölt el valaki a sportban, minél több időt tölt el valaki egy doppingérzékeny sportág környékén, minél edukáltabb a témában, annál megalapozottabbak lesznek a sejtései, annál többször látja a helyzetet jól, ám a tutit, azt azért nagyon kevesen tudják megmondani.

Eleinte mindenki onnan indul, hogy a személyes preferenciái, az érzelmei alapján ítéli meg a helyzetet. Ha olyasvalakiről van szó, akit nem kedvelünk, olyasvalakiről, aki esetleg egy nagy kedvencünk vetélytársa, akkor az tuti kokszos (sok esetben ehhez még egy pozitív doppingteszt sem kell, elég, ha legyőzi a liblinget és annyi), ha viszont a mieink közül kapnak el valakit, ha olyan bukik meg, akit kedvelünk, akkor az nem lehet más, csak ármány és cselszövés.

Pedig a helyzet azért ennél bonyolultabb. Mindig is az volt, de ma különösen az. A nyolcvanas években még el lehetett karcolgatni valahogy ezzel az érzelmi alapú megközelítéssel, legfeljebb jó nagyot tévedett az, aki úgy hitte, hogy minden orosz doppingol, az amerikaiak pedig sosem, ma viszont a helyzet érzelmi síkon is sokkal bonyolultabb.

Mást ne mondjak, nem tud akkora lenni a keleti nyitás, hogy kínai úszókat kedveljenek Magyarországon, így aztán amikor a 23 úszó pozitív doppingtesztjéről olvastunk, sokatmondóan bólintottunk, meglepődni azonban aligha lepődött meg bárki.

Néhányan talán még azt is megértették, hogy az amerikaiaknak elegük lett a WADA-ból, amiért elfogadta a kínai doppingügynökség felmentő határozatát, és úgy gondolták, joggal merül fel bennük a kérdés, hogy van-e értelme pénzelni egy ilyen szervezetet. Ám amikor Michael Phelps tanúskodott az ügyben az amerikai kongresszus elött, Magyarországon sokan felszisszentek. Amikor pedig ezzel szinte egyidőben Errioyn Knightont a WADA amerikai fiókszervezete, az USADA felmentette konkrétan ugyanazzal az indokkal, akkor csak forgolódunk, mint Pistike a repülősnapon.

Mint ahogyan akkor sem lesz egyszerű az életünk, ha minden pozitív minta mögé azonnali - lehetőleg örökös - eltiltást szeretnénk látni. Ízlés dolga az ilyesmi, de ne feledjük, a rögtönítélő bíróságoknak is voltak lelkes támogatói. Én azonban nagyon nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol semmiféle jogorvoslatnak nincsen helye. És itt most nem a B próbára gondolok jogorvoslatként, hiszen az, hogy a B próba más eredményt hozzon, mint az A, nagyon ritka, bár erre is volt példa. És érdekes módon pont egy ilyen eset – Peter Bol ausztrál 800-as esete – világított rá arra, hogy miért kell védeni a sportolót a nyilvánossággal szemben, egészen addig, míg az ügyben végleges ítélet nem születik.

Peter Bol felmentése ugyanis a létező legtisztább és legegyértelműbb volt. Nem igazolódott be ugyanis a doppingvétség. A közvélemény egy jelentős részének a szemében ő mégis egy olyan sportoló marad, aki sosem lesz már teljesen tiszta. Pusztán csak azért, mert az esete a pozitív A teszt után már a nyilvánosságra került.

Az ártatlanság vélelme minden embert megillet, a sportban, doppingügyekben ez azonban szinte egyáltalán nem érvényesül. Ezért nem tudok egyetérteni még Roger Federerrel sem, amikor azt mondja, hogy szerinte nem volt szerencsés az, hogy Sinner játszhatott addig, amíg százszázalékig be nem bizonyosodott róla, hogy ártatlan.

Hiszen ha abból indulunk ki, hogy ártatlan, de nem játszhatott volna, amíg végleg fel nem mentik, akkor a doppingeset és az ítélet között lemaradt volna egy Roland Garrosról, egy wimbledoni tornáról és egy olimpiáról is. Hogy a kisebb tornákat már ne is említsem. A Sinner-ítélettel szerintem nem az a gond, hogy játszhatott addig, amíg fel nem mentették. A gond az ítélet maga. Nem az, hogy felmentették, hanem maga az indoklás. Hogy mi az, hogy csekély mennyiség? Ha a csekély mennyiség nem teljesítményfokozó, akkor miért nem felette van a küszöbérték?

Vagy azt mondjuk, hogy ennek vagy annak a doppingszernek már a jelenléte is tilos a szervezetben, vagy állítsuk be úgy a határértéket, hogy az ilyen „szennyeződések” még megengedettek legyenek.

De az, hogy a mennyisége felette van a határértéknek, ám „csekély”, az értelmetlen. Az ebben a kontextusban értelmezhetetlen. És minden, ami doppingügyekben értelmezhetetlen, csak fokozza a káoszt.

A káosz pedig gyengíti a tiszta sportba vetett, egyébként sem túl jelentős bizalmat.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!