Novak Djokovic: aki ki tudta várni, hogy megszeressék

Pedig hát Roger Federer már három éve nem aktív, és lassan négy éve, hogy utoljára Grand Slam-meccsen láthattuk, Wimbledonban a centerpályán Hubert Hurkacz ellen. Rafael Nadallal is hasonló a helyzet. Bár hivatalosan csak tavaly az év végén, a Dk-döntőn búcsúzott el, annak, hogy egy igazán jó Nadalt Grand Slam-tornán lássunk, már három éve: 2022-ben, miután megnyerte az Ausztrál Opent és a Garrost, Wimbledonban az elődöntőig jutott, ahol azonban már nem tudott kiállni Nick Kyrgiosszal szemben.

Szóval idő éppen lett volna már rá bőven, hogy a Federer- és a Nadal-fanok feldolgozzák a helyzetet, és kikecmeregjenek abból az évtizedes, saját maguk eszkábálta Bermuda-háromszögből, amivel megkeserítették leginkább a saját maguk életét, és ami miatt nem tudták olyan szinten élvezni a tenisz eddigi talán legcsodálatosabb évtizedét, mint ahogyan az szerencsés lett volna. Sőt, talán nem is csak szerencsés, hanem inkább illendő.

Egy évtizeden át nem volt egy adogatás, egy röpte vagy egy tenyeres egyenes, amit ne olyan relációban értelmeztek volna legtöbben, hogy ha az a pályára esik, akkor majd egyszer – nagyon soká – ki lesz a legnagyobb, ki lesz a GOAT, ki lesz az, aki a legtöbb tornagyőzelemmel vonul majd vissza.

Félreértés ne essék, a Djokovic-rajongók sem voltak különbek. Ők is ugyanúgy csak Nole szempontjából tudtak értelmezni mindent, mint a Federer- és a Nadal-fanok, csak egyfelől a szerb még aktív, másfelől immár végérvényesen kijelenthetjük, hogy ő lesz az, aki legeredményesebbként vonul majd vissza a Nagy Hármasból (Négyesből). Ezért – semmi másért – érdemelt Novak Djokovic külön bekezdést itt a bevezetőben, nem pedig azért, mert az ő szurkolói bármilyen szinten is mások volnának, mint a Federer- vagy a Nadal-rajongók voltak.

Annak ellenére azonban, hogy még mindig szép számmal vannak, akiknél semmi sem változott – akiknél maradt a gyomorideg, maradt az ellendrukk –, azt is el kell mondani, hogy a világ azért más lett az elmúlt bő egy évben.

Legyünk őszinték: Novak Djokovicot sosem szerették annyian, mint Federert vagy Nadalt, egészen egyszerűen azért, mert mire ő megérkezett teljes valójában (2011), addigra a lapok már le voltak osztva. Az asztalnál már ültek, kellemes hangulatban vacsoráztak, borozgattak, beszélgettek, ő pedig sokáig afféle hívatlan vendégnek számított. Képletesen szólva még a másik kettő nyelvét sem beszélte, annyira más világból jött, így aztán igény sem nagyon volt a jelenlétére.

Így aztán, eléggé el nem ítélhető módon, végül – kvaterkázás helyett – inkább rájuk borította az asztalt.

Novak Djokovic rettenetesen sokszor beszélt már erről, legutóbb éppen a múlt héten, amikor is egy nem várt gyerekhez hasonlította önmagát.

"Próbáltam megfelelni az elvárásoknak, mégis úgy éreztem magam, mint egy nem várt gyerek. Próbáltam rájönni az okokra. Fájt a dolog. Aztán azt gondoltam, hogy a szurkolók elfogadnak, ha másként viselkedem. De nem ez volt a helyzet" – mondta.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek:

Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ne látta volna tökéletesen tisztán a saját helyzetét. Más kérdés, hogy teniszezőként inkább profitált ebből az egészből, hiszen ő mindig valaki ellen építette fel önmagát, legtöbbször az, hogy a közönség inkább az ellenfelének szurkolt, mint neki, az feltüzelte őt, mintsem, hogy hátráltatta volna.

ám ettől még mindig is érződött rajta, hogy mennyire bántja ez az egész. Érezni lehetett, hogy próbál változni, hogy próbál a közönség kedvében járni, hogy próbál megtenni szinte mindent, csak hogy szeressék. Hasztalan. Hiába dobálta a csókokat, hiába szórta szét a szívének apró darabkáit a győztes meccsek utáni ünneplésekor, nem nagyon lett népszerűbb.

Furcsa mód először talán akkor érezhette meg, milyen az, amikor valakit úgy istenigazából támogat a lelátó, amikor élete egyik legfájóbb vereségét szenvedte el. 2021-ben a US Open döntőjében Daniil Medvedevvel játszott, és egyfelől a naptári Grand Slam volt a tét, másfelől pedig az, hogy megelőzze Federert és Nadalt a Grand Slam-örökranglistán, akikkel akkor holtversenyben húsz Grand Slam-győzelemmel állt.

6:4, 6:4, 6:4 lett a vége, a meccs egyike volt Novak Djokovic azon kevés Grand Slam-döntőinek, ahol igazából esélye sem nagyon volt. Ám akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy minden lesz ebből, csak nem naptári Grand Slam – 6:4, 6:4, 5:4-nél –, a szerbre olyan szeretetcunami zúdult a világ legnagyobb teniszstadionjában, az Arthur Ashe-en, hogy gyakorlatilag végigzokogta az utolsó térfélcserét.

Történelmi, vagy inkább kegyelmi pillanat volt. És nem csak azért, mert Novak Djokovic végre megtapasztalhatta, hogy milyen lehet Roger Federernek vagy Rafael Nadalnak lenni, hanem azért is, mert pár hónapig mutatkozott némi – nagyon halvány – esély arra, hogy a három nagy egyaránt húsz-húsz megnyert Grand Slam-trófeával vonuljon vissza.

Aztán persze mindazzal, ami 2022-es Ausztrál Open előtt történt, az indulása körüli hercehurcával, odalett a pillanat. Ráadásul a tornát is Nadal nyerte, a döntőben 0–2-ről fordítva éppen Medvedev ellen, amivel biztossá vált, hogy nem lesz itt semmiféle egyenlőség a bajnoki címek tekintetében a Nagy Hármas karrierjének végén.

Nolénak így nem maradt más, mint a győzelmekbe menekülni megint. És várni. Megvárni, amíg a pályatársak visszavonulnak mellőle. Abban, hogy ez előbb-utóbb megtörténik, biztos lehetett, hiszen ahogyan ő vigyázott a testére, úgy nemcsak a tenisz-, hanem az egyetemes sporttörténetben sem nagyon vigyázott még senki, az tehát, hogy kivárja-e, amíg a többiek visszavonulnak, az csak és kizárólag az ő döntése volt. És hát voltak még befejezetlen ügyei – olimpia –, azt se feledjük.

Kapcsolódó:

Éppen ezért nem nagyon hiszem, hogy azért maradt volna, vagy azért marad, mert tudta, remélte, hogy az történik majd, ami. Ő sokkal inkább azért maradt, mert nem volt miért mennie, hiszen úgy látta, érezte, van még esélye Sinnerék ellen is. Nem azért maradt, mert remélte, hogy mostantól majd jobban fogják szeretni,

Ez, amit most megél, és legfőképpen, amit meg fog élni a következő pár évben, amíg még játszik, ez csak afféle járulékos haszon. Ám olyan haszon, ami akár a pályán is tarthatja Novak Djokovicot még jó néhány évig. Talán ezért is nyilatkozott olimpiai címvédésről a minap.

Idős korára minden teniszező népszerűvé válik. Olyanok is, akik nem igazán voltak azok még a karrierjük csúcsán sem. A szurkolók egyfelől érzékelik az elmúlást, érzékelik, hogy itt van lassan a vég, és értékelik, ha valaki közel a negyvenhez fel tudja venni a versenyt a nála fiatalabbakkal.

Így éreznek a Federer- és a Nadal-fanok is. Persze, ahogyan a korábban írtam, sokan vannak még közöttük, akikben működnek a régi reflexek, és akik a szerb mögé sosem fognak beállni, hiszen nem tudják megbocsátani, hogy Nole végül többet nyert, mint Rafa és Roger. Ám akadnak olyanok is szép számmal, akik azért felül tudnak emelkedni ezen az apróságon. És akik megadják a tiszteletet Novak Djokovicnak így, a pályafutása vége felé. Azt nem tudom, drukkolni drukkolnak-e neki majd tiszta szívükből, ahogyan Federeréknek drukkoltak egykoron, de abban biztos vagyok, hogy már most is egyre többen vannak a lelátókon, akik hajlandóak felemelni a szerbet, ha szüksége van rá. Ahogyan felemelték a Garroson, előbb Zverev, majd Sinner ellen is.

Egyre több ilyen meccse lesz Nolénak, ebben biztosak lehetünk. Mint ahogyan abban is, hogy ez a fajta szeretet, amely megnyilvánul majd feléje, egy jó darabig erőt, lendületet ad neki.

És két nyert szettre menő meccseken azért még nagyon hosszú ideig esélye lehet bármire. A Grand Slamekkel picit más a helyzet, ott előfordulhat, hogy az utolsó igazi sansz következik a 25-re, most Wimbledonban. De azért azt se felejtsük el, hogy sok olyan tenisztornát láttunk már, ahol teljesen váratlanul kinyílt a tábla.

És ha valami ilyesmi történik bárhol, Novak Djokovic a közönséggel a háta mögött még bármire képes lehet.