Nagyobb teniszt játszik-e Sinner és Alcaraz, mint Federer, Nadal és Djokovic?

A cikkben magában nem sokat foglalkoztam vele, mindössze ennyit írtam:

A cikkben csak hivatkoztam Wilander nyilatkozatára, ám most a történeti hűség kedvéért ide is írom, mit mondott Mats, mivel egyre kevésbé feltételezem, hogy a cikkben elrejtett hivatkozásokat bárki is megkattintja.

Innen indultunk tehát, aztán a cikket kísérő podcastben már picikét jobban kibontottam a témát. A kérdést ugyanarról a két oldalról közelítettem meg, mint amit már megpendítettem a cikkben is: egyfelől onnan, hogy hova helyezzük ezt a teniszt az egyetemes tenisz történetében, másfelől pedig onnan, hogy a csúcs Rafael Nadal mire jutott volna ezzel a két sráccal a Garroson.

Nadal ügyében már a podcastben is óvatosan fogalmaztam, és nyilvánvalóan feltételes módban, hiszen ez olyan kérdés, amit soha nem fogunk tudni eldönteni: "Azt nem tudom biztosan állítani, hogy Rafael Nadal a csúcsteniszével, amit valaha a Roland Garroson láttunk tőle, ezt a két srácot megverte volna" – mondtam, és azt, hogy "nem azt mondtam, hogy biztosan Alcaraz győzött volna, vagy azt, hogy biztosan Sinner győzött volna, hanem azt mondom, azt vélelmezem, hogy nem biztos, hogy Nadal győzött volna. És ez nem ugyanaz."

Annak ellenére, hogy a Nadal-hívők már mindezeket is kikérték maguknak, amit mondtam, most is vállalom, már csak azért is, mert továbbra sem tudom kimondani az ellenkezőjét. Nyilvánvalóan Rafael Nadal a Garros történetének legeredményesebb játékosa volt, és marad is, ám ez nem jelenti azt, hogy maga a sportág ne fejlődhetne. Hogy ne lehetne esetleg túllépni az ő csúcsteniszén. Akár öt év múltán, ha a covidos, Djokovic elleni döntőt tekintjük csúcsnak, akár 17 év múltán, ha a 2008-as Federer ellenit.

Minden sportág organikusan fejlődik ugyanis.

Lehet, hogy talál még valaki egy, a mai napig a dzsungelben harcoló Borg- vagy McEnroe-rajongót, aki még mindig úgy tartja, hogy minden idők legjobb teniszét ők játszották, és hogy füvön a mai napig bárkit képesek lennének megverni, ám ettől még ez aligha van így.

Fejlődnek az eszközök, fejlődnek az edzésmódszerek, fejlődik az orvostudomány, jobbak a fiziósok, a játékosok gyorsabban regenerálódnak, és ami a legfontosabb:

Elég csak arra gondolni, amit Federer, Nadal és Djokovic is számtalanszor elmondott, hogy mennyit köszönhetnek egymásnak. Hogy mennyivel jobb teniszezők lettek egymás által. Butaság arra gondolni, hogy mások nem lesznek jobb teniszezők általuk.

Igen, létezett egy sosem nyert generáció, egy generáció, amelyiknek jóformán semmi nem maradt, ám attól, mert volt egy vagy két ilyen generáció, voltak egy csomóan, akik más korban talán Grand Slameket nyertek volna. Ám az, hogy ebben az érában egyáltalán nem tudtak, abból még nem következik az, hogy a harmadik generáció is pont ugyanilyen lesz.

A 15 év korkülönbség, ami Nadalék és Alcarazék között van, az nagyon sok. Carlos Alcaraz egy hónappal született korábban, mint hogy Roger Federer wimbledoni bajnok lett, amikor pedig teniszezni kezdett, akkor már Rafael Nadal is háromszoros Roland Garros-győztes volt.

Nem pedig onnan, ahonnan sokan teszik, hogy mégis miként játszhatnának ők ketten Sinnerrel jobban, mint a nagy hármas, ha Djokovic még aktív, Nadal tavaly még az volt, és Federer is csak néhány éve vonult vissza.

Ha azt vizsgáljuk, ki hogyan, milyen színvonalon üti a labdát, akkor még csak azt sem kell néznünk, hogy ki mennyit nyert eddig. Hiszen ha ez számítana, akkor nyilván Samprasnak, Agassinak, Edbergnek is meg kéne vernie Sinneréket, hiszen nekik is több Grand Slam-győzelmük van pillanatnyilag. Mégsem mondjuk azt, hogy térjünk vissza a kérdésre akkor, ha valamelyiknek lesz 14, mint Samprasnek volt egykoron.

Ha a játék minőségét nézzük, még csak az sem számít, hogy milyen nehezen tudják megverni (ha egyáltalán) a most éppen 38 éves Djokovicot. Bár nem gondolom, hogy innen nézve lenne bármiféle szégyenkeznivalójuk, hiszen Sinner azért csak megnyert ötöt az utolsó hat egymás elleni meccsükből, Alcaraz pedig két wimbledoni döntőben is legyőzte Nolét, de az, hogy mire mennek egymás ellen, és hogy kinek van nagyobb, progresszívebb játéka, az két teljesen külön történet.

Az egymás elleni mérlegben benne van a szerb évtizedes rutinja, az, hogy ő szinte minden szituációt megélt már több ezerszer, és benne van az is, hogy ő Novak Djokovic. Benne van mind a 24 Grand Slam, benne van a jelenléte, benne van minden, amit ő tud magáról, és ami talán még fontosabb:

Kis túlzással: egy motivált Novak Djokovic mindezeknek köszönhetően minden szettben úgy megy fel a pályára, hogy 2–0-ra vezet. 2–0-ra vezet úgy, hogy még csak labdába sem ütöttek. Innen indulunk. Ráadásul még csak nem is azt mondom, hogy százból százszor mérkőzést nyernének a fiatalok így is, hiszen a teniszmérkőzéseket nem mindig azok a játékosok nyerik, akiknek nagyobb teniszük van. Ha mindig a jobb játékosok nyernének, aligha lenne ez a sportág ilyen népszerű. Teniszben egy-egy mérkőzésen belül pedig viszonylag nagy tudásbeli különbség is áthidalható – sokkal nagyobb is, mint amiről itt mi most beszélünk.

Azt, hogy kinek van nagyobb tenisze, kinek a játéka előremutatóbb, progresszívebb, egyetlen egyféleképpen lehet eldönteni: ha az Alcaraz–Sinner-meccseket összevetjük a Nadal–Djokovic, Nadal–Federer, Federer–Djokovic meccsekkel. Megpróbálunk semlegesek maradni, elfelejteni, hogy ki a kedvencünk, kinek drukkoltunk adott esetben évtizedeken át, és csak arra figyelünk, hogy

Ha teljesen hideg fejjel, közvetlen egymás után megnézünk így néhány meccset, akkor előbb-utóbb megértjük Wilander szavait. Megértjük az elragadtatását. Mert ez a tenisz, amit ők ketten a pályára tesznek, az egy magasabb szintű tenisz, egy magasabb minőségű játék – még akkor is, ha sokáig azt hittük, hogy ilyen egyáltalán nem létezik, hogy ez egyáltalán nem lehetséges.

Sokáig hittük persze, hogy annál, ahogyan ők játszottak, annál nem lehet jobban játszani, ám most, azzal, hogy kimondjuk, hogy mégis, azzal nem bántjuk meg Federert, nem bántjuk meg Nadalt, és nem bántjuk meg Djokovicot sem. Ahogyan azt már fentebb is írtam: nélkülük ez a színvonal elképzelhetetlen lenne. Alcaraz és Sinner azért ilyen jó, mert ők annyira jók voltak, amennyire. Butaság azonban azt hinni, hogy

Mindig van feljebb. Mindig, minden sportágban van feljebb. Nadal és Alcaraz között annyi a korkülönbség, mint Sampras és Nadal között volt. Sampras pedig pont annyira van korban Nadaltól, mint Borgtól. Nem hiszem, hogy reálisan bármelyik relációban felmerült volna korábban, hogy ne a fiatalabb teniszező játssza az előremutatóbb játékot.

És nem azért játssza, mert ügyesebb, nem azért, mert tehetségesebb, hanem pusztán azért, mert később született. Birtokában van, birtokában lehet minden addig felhalmozott tudásnak. Ami értelemszerűen több, mint amekkora ez a tudás tíz–tizenöt évvel korábban rendelkezésre állt. Ennyi.

Nem több, nem kevesebb – de ez éppen elég.

#senki sem kérdezett már a Youtube-on is, illetve podcast formájában az Europsort podcastjei között, valamennyi nagy megosztón! (Spotify, Apple, Google podcast)