Alcaraz és Sinner mindenki előtt: alighanem már nem Federeré, Nadalé, esetleg Djokovicé minden idők legjobb Grand Slam-döntője

Ráadásul úgy gondolom azt, hogy ő írta, hogy Rafának azért az önéletrajzi könyve sem volt gyenge. Bár az önéletrajznak alighanem csak annyiban volt önéletrajz, hogy Nadal neve is a szerzők között szerepelt, és egyes szám első személyben volt a szöveg. Valójában azonban azt a könyvet nem ő írta, hanem John Clarin, a szerzőtárs, de ez most mindegy is. A lényeg, hogy Clarey címe, azt hiszem, mindent visz. Ilyen az, amikor az ember nem címeket árul, mint mi, nem kell foglalkoznia SEO-val meg ilyesmikkel, hanem leírhatja mindazt, ami az eszébe jut. Nálunk még kell a címbe Federer, Nadal és Djokovic ahhoz, hogy legalább néhányan elolvassák azt, amit az ember leír Alcaraz és Sinner meccséről, bár azt hiszem, még néhány ilyen döntő, és az ő nevükből is kattintásmágnes lesz.

Nyilván az, hogy ki mit tekint minden idők legjobb teniszmeccsének, legjobb Grand Slam-döntőjének, az egy szubjektív műfaj. Nagyságrendekkel szubjektívebb még annál is, mint hogy ki kit tekint GOAT-nak, ki szerint kicsoda minden idők legjobb teniszezője. Itt jóformán támpontok sincsenek, nem tudunk kapaszkodni abba, hogy ki hány Grand Slam-tornát nyert, ki hány egyéb tornán diadalmaskodott, és hasonlók. Persze senki nem mond egy 6:2, 6:0-s meccset nyilván, csak azért, mert a kedvence nyerte éppen, de hosszú, szoros és fordulatos meccsekből is elég széles a választék.

Ráadásul az idő, mint olyan, szintén fontos tényező. Nem olyan értelemben, hogy meddig tartott a meccs, hanem sokkal inkább olyan értelemben, hogy mikor játszották azt. Most nyilván sokan mondják (és köztük vagyok talán én is), hogy ez az Alcaraz–Sinner döntő, ez minden idők legjobb Grand Slam-döntője volt, sőt talán minden idők legjobb teniszmeccse, ám ilyenkor, amikor ilyen kijelentést teszünk, azért illik legalább elgondolkodni azon, hogy teljesen fair dolog-e egy ilyen friss emléket összevetni valamivel, ami mondjuk öt-, tíz- vagy húszéves.

És ez mindkét oldalról vizsgálandó. Vannak ugyanis olyanok, akik szerint régen minden jobb volt, akik szerint Federerhez, Nadalhoz, Djokovichoz, Samprashez, Agassihoz, Edberghez, Beckerhez, McEnroe-hoz, Lendlhöz, Connorshoz senki sem mérhető, ahogyan ők játszottak, úgy nem játszhatik már senki sem, és vannak azok – a másik oldalon –, akik vagy hivatásszerűen lelkesednek mindenért, ami új, vagy csak olyan intenzíven élik meg a friss emlékeket, hogy azok elhomályosítanak mindent, ami régi.

És legyünk őszinték, nem nehéz ezt a döntőt ilyen intenzíven megélni. Tényleg leírhatatlan meccs volt. Olyan meccs,

Az, hogy amikor odaértünk a döntő játszma rövidítéséhez, akkor éppen Alcaraz volt felül. De ha Sinnernek van még egy kis ideje, ha mondjuk a döntő játszmában 12–12-nél van a tie-break, ahogyan volt egykoron a Djokovic–Federer wimbledoni döntőben, akkor lehet, hogy még erre az egészen földöntúli Alcarazra is van válasza, akit az utolsó 14 labdamenetben láttunk.

Mert túlélte, sőt – nemcsak hogy túlélte, hanem – fölé is kerekedett annak az Alcaraznak is, aki hihetetlen tempóban kezdett, és aki breakelőnybe került az első játszmában, fölé kerekedett annak az Alcaraznak, aki kiegyenlített az utolsó pillanatban a másodikban, és nemcsak hogy utolérte, hanem nagyon úgy tűnt, hogy be is darálja azt az Alcarazt, aki a három hárított meccslabdán felbuzdulva breakelőnybe került az ötödik szettben is, és aki a mérkőzésért adogathatott.

És persze a történet fordítva is igaz. Alcaraz túlélte azt a Sinnert, aki ellen komoly gödörbe került az első játszma végén, a második elején, túlélte azt a Sinnert, akinek fogadóként három meccslabdája volt, és aki egy fonák returnt üthetett a másodiknál, második szervára, túlélte azt a Sinnert, aki pozícióból üthetett tenyerest a harmadik meccslabdánál. Túlélte azt a Sinnert, aki hihetetlen szívóssággal ott maradt a nyakán a döntő játszmában, és aki aztán az utolsó lehetséges pillanatban még breakelni is tudott. Legfőképpen pedig: túlélte azt a Sinnert, aki 6:5-nél a döntő szettben megint fantasztikusan fogadott, és megint két labdára került a meccstől. És az a pont, ott 6:5 egyenlőnél, amikor Sinner brutális returnjét valahogy pályára rimánkodta Alcaraz, az eldöntötte a meccset.

De mondom még egyszer, igazából az döntött, hogy hol volt a kockás zászló, semmi más. Ha negyedórával előbb intik le, akkor lehet, Sinner nyer, ha fél órával később, lehet, akkor is. Mint ahogyan fél órával korábban nyilván Alcaraz lett volna a nyerő, és lehet, egy óra múlva is. A mi szempontunkból szinte mindegy is. A lényeg, hogy lehozták ezt az öt és fél órát úgy, hogy mindössze Alcaraznak volt egy rossz fél órája, egyébként folyamatosan a legjobbjuk közelében teljesítettek mindketten.

Azt pedig láttuk, milyen.

Olyan, hogy gondolkodnunk kell azon, hogy a legeslegjobb Nadal meg tudta volna-e verni őket a Garroson. Olyan, hogy Mats Wilander és még jó néhány szakértő azt mondja, hogy az a tenisz, amit ők ketten a pályára tettek, az jobb tenisz, mint amit Federer–Nadal–Djokovic viszonylatban bármikor is láttunk.

Magasabb szintű.

Gyorsabbnak egészen biztosan gyorsabb, ez nem is lehet kérdés, de valószínűleg tényleg jobb is. Persze mielőtt bárki lefordulna a székről, szögezzük le, hogy azért játszhatnak ők ilyen szinten, mert FedererNadalDjokovic (így, egyben), ezt hozta ki belőlük. Őmiattuk jutottak Sinnerék ide. Ők emelték ilyen szintre a játékot, hogy aztán Alcarazék 15 évvel fiatalabban übereljék azt. És ez az utolsó itt a kulcsmondat. Igen, persze, mindenki hüledezik, hogy ilyen hamar – pár évvel Federer, kicsivel Nadal visszavonulása után, akkor, amikor Djokovic még aktív – ők ketten jobb teniszt játszanak, ám azt látni kell, hogy itt egy kettővel, vagy majdnem hárommal későbbi generációról van szó.

Nem tudom, ez volt-e minden idők legjobb Grand Slam-döntője – hogy visszakanyarodjak a címben feltett kérdéshez. Ahogyan azt írtam már fentebb, hajlanék rá pillanatnyilag, hogy igen, de tényleg nem tudom, hogy ez olyan kérdés-e, amire lehet egyáltalán egyenes és magabiztos választ adni.

Vagy inkább tudom, hogy nem lehet.

Én például húsz év után néztem úgy egy Garros-döntőt, mint egy néző. Fogalmam sincs, hogy ez befolyásol-e például bármiben. Befolyásol-e egy teniszmeccs megítélésében, hogy nem kell patikamérlegen méricskélnem, hogy az elmúlt fél órában hányszor és hány decibellel mondtam ki Federer, Nadal és Djokovic nevét, nem kell azzal foglalkoznom, hogy nehogy valakit megbántsak, hanem csak úgy nézek ki a fejemből, és ha kedvem van, hozok magamnak egy kis sósmogyorót.

Továbbmegyek: én például a 2008-as Nadal–Federer döntőt nem láttam élőben, mert más, fontosabb dolgom akadt. Sosem bántam meg, bár ötpercenként néztünk rá az akkor még dadogó live score-ra. Ezzel csak azért hozakodom elő, mert szinte biztos, hogy nem lehet összevetni egy meccset, amit élőben látsz, egy olyannal, amit felvételről. Egyszerűen nem ugyanaz a kávéház.

Tudom, mi a leghosszabb Grand Slam-döntő, amit közvetítettem (Djokovic–Nadal, Ausztrál Open 2012), ám hogy az a döntő jobb volt-e, mint a 2017-es Federer–Nadal ugyanott, vagy a Djokovic–Federer wimbledoni döntő 2019-ből, azt ha megköveznek sem tudom megmondani.

Ezért van a címben a talán. Mert nincs egyenes válasz. Nincsen ugyanis egy objektív mérce. Emlékek vannak, adott esetben halványuló emlékek, érzelmek, ám ezek alapján lehetetlen dönteni.

Arról nem beszélve, hogy vannak, akiknek akadnak még régebbi emlékei is. Nekem például a Lendl–McEnroe Garros-döntő az első teniszélményem, amit Lendl fordított meg 0–2-ről, ám mivel nem értettem a játékból még semmit, mindössze annyi maradt meg, hogy 2–0-nál apukámmal kiszaladtunk a Népstadionba egy atlétikaversenyre, és amikor hazaértünk, még mindig tartott a meccs.

De nyilván vannak, akik nálam 10–20–30 évvel idősebbek, akik még többet láttak. Nem feltétlenül Magyarországon, mert itt azért sportcsatornák hiányában nem nagyon lehetett, hanem mondjuk a helyszínen. Azt vélelmezem, hogy 1980-ban, amikor Borg megverte szintén öt játszmában McEnroe-t a wimbledoni döntőben (a negyedik játszma rövidítése 18–16 lett), akkor azok, akik ott voltak, vagy azok, akik valamelyik tévében élőben látták, pont olyan érzésekkel álltak fel, mint mi most vasárnap.

És ezzel nem lehúzni akarom az Alcaraz–Sinnert, hanem pont felemelni. Azt szeretném mondani, hogy van az a terem a Louvre-ban, egy viszonylag kicsi terem, ahol ki vannak függesztve ezek a meccsek, szépen sorban. Fura módon a képek mérete változik. Valahogy zsugorodnak. Minél öregebbek, annál kisebbek lesznek.

De ki nem visznek egy képet se, azok ott maradnak mindörökké.