Vb-történelem: labdája volt a döntőhöz, mégis kezet nyújtott az amerikai teniszező

1972 utolsó heteiben járunk, még javában tart a hidegháború, újraválasztják Nixon elnököt és Willy Brandt nyugat-német kancellárt, az amerikai hadsereg utolsó egysége is elhagyja Vietnámot, Denver visszalép az 1976-os téli olimpia megrendezésétől, és egy jégkorong-közvetítéssel elindul az HBO Amerikában. És december elsején, pénteken, egy éjszakába nyúló teniszmérkőzésen egy amerikai játékos olyan sportszerűséget tanúsít, melyre fél évszázaddal később is emlékezni fognak.

Ezt a játékost Tom Gormannek hívták, elődöntős ellenfele pedig honfitársa és egyben régi jó cimborája, a legendás Stan Smith volt. Az eset a harmadik alkalommal kiírt, szezonzáró ATP-világbajnokságon történt – akkori nevén Commercial Union Assurance Masters –, melyet abban az évben Barcelonában, az újonnan átadott Palau Blaugrana csarnokban rendeztek meg Tokió és Párizs után.

A 26 esztendős Gorman karrierje során először kvalifikált a tornára, pedig az előző évben már fájóan közel járt ehhez. Az 1971-es szezon hajrájában még Argentínába is elrepült, hogy összekaparja a hiányzó pontokat az induláshoz, mindhiába: Buenos Airesben nyert ugyan egy salakos meccset (a következő körben Gulyás Istvántól már kikapott), és úgy hitte, ezzel meg is váltotta a jegyét a Mastersre, de öröme nem tartott sokáig. „Később közölték velem, hogy létezik egy apróbetűs rész azzal kapcsolatban, hogyan lehet kijutni a tornára” – meséli Gorman.

Az apróbetűs rész alatt azt a szabályt értették, miszerint a mindenkori rendező országnak (ebben az esetben Franciaországnak) is adnia kell legalább egy játékost a Mastersre, és mivel a legjobb 7 között nem volt francia, az utolsóként kvalifikált Gorman helyett Pierre Barthès lehetett ott Párizsban. Ez a keserű pirula azonban extra motivációt adott az amerikainak, hogy 1972-ben annyi tornára nevezzen be, ahányra csak lehet, remélve, hogy még egyszer nem kerül hasonló helyzetbe.

És a szezon során összegyűjtögetett 44 meccsgyőzelem meg is hozta számára a Masters-részvételt. A barcelonai csoportkörben további két győzelmet tett még ehhez hozzá, a dél-afrikai Bob Hewittot és a spanyol Manuel Orantest is meg tudta verni, amivel biztosította a helyét az eldöntőben.

Következő ellenfelét, aki 11 hónappal volt fiatalabb nála, nagyon is jól ismerte, 1971-ben például Roland Garros-döntőig meneteltek egymás oldalán: „Stannel 16-17 éves korunkban találkoztunk először, amikor feljött észak-nyugatra, hogy a junior teniszligában játsszon. Itt kezdődött ellene a nyeretlenségi szériám, nagyon, nagyon sokszor kaptam ki tőle.”

Gorman nem túl kecsegtető, 1-9-es győzelem-vereség mutatóval érkezett a Smith elleni elődöntőre, ám ezen az estén – inkább már éjjelen – fantasztikus tenisszel rukkolt elő. Az övék volt a péntek esti program második mérkőzése; az elsőt, a Nastase-Connors összecsapást sem kezdték el 22 óra előtt, ami, Spanyolországot kivéve, bárhol késeinek számítana (és amit még a botrányos menetrendeket produkáló párizsi szervezők is megirigyelnének).

Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy akkoriban még három nyert szettre játszottak a vb-n, és Nastase hiába győzte le háromban Connorst, Gormanék így is csak kicsivel éjfél után léphettek pályára a csaknem 4000 ember előtt, akik talán attól sem riadtak volna vissza, ha az arénában kell éjszakázniuk.

A könnyed és hatékony adogató Gorman szinte tökéletes szerva-röpte játékkal operált az első és második szervái mögött is, melynek köszönhetően 2-1-es szettelőnyt harcolt ki a sokkal esélyesebbnek tartott Smith ellen. „Ez volt pályafutásom egyik legjobb meccse, talán holtversenyben azzal a kettővel, amikor megvertem Borgot a stockholmi döntőben, meg amikor Lavert győztem le Wimbledonban” – fogalmaz Gorman.

Azonban a negyedik játszma közepén kiújult Gorman hátsérülése, amit még éppen azon a Rod Laver elleni meccsen szedett össze egy évvel korábban. A játéka színvonala fokozatosan visszaesett, és elhatározta, hogy amennyiben elbukja ezt a szettet (amiről szinte meg volt győződve), fel is adja a találkozót.

De ezzel egyidőben Smith is gödörbe került, és a seattle-i illetőségű Gorman, aki fájdalmai ellenére is hozta a szervagémjeit, hirtelen a győzelem kapujában találta magát. 5-4-re vezetett, Smith a versenyben maradásért adogatott, amikor váratlanul két meccsladához juttatta Gormant, aki az utolsó erejével még meghúzott egy fonák egyenest, a következő pontot viszont – mindenki legnagyobb döbbenetére – már nem játszották le.

„Olyan erővel küldtem meg azt a fonákot, ahogy csak tudtam, de elszállt” – idézi fel Gorman. „Végigvittem a mozdulatot és egyenesen a vezetőbíróhoz sétáltam, mert akkor már tudtam, mit fogok tenni.”

Gorman tisztában volt vele, hogy sérülése miatt nem tudna kiállni a döntőre, így a szurkolókra is gondolva inkább feladta, hogy az 1972-es teniszszezon ne egy visszalépéssel végződjön. „Rég tudtam, hogy nem fogok tudni játszani a döntőben, de a Masters és a nézők is azt érdemelték, hogy legyen meccs” – mondja. „Azt hiszem, hajnali 2 óra 40 körül lehetett. A közönség nagy része még kitartott… el is kezdtek fütyülni, mert nem értették, mi történik. Szerintem Stan is kissé összezavarodott.”

Miután a helyszínen kapott egy gyógymasszázst, Gorman visszament a hotelbe, és amint elhaladt Nastase szobája előtt hajnali fél öt körül, úgy döntött, felkelti (és kicsit meg is tréfálja) a topfavoritnak tartott románt.

Végül Nastase emelhette magasba a trófeát és tehette zsebre a 14 400 dolláros csekket, míg Gormant fair play-díjjal jutalmazták, és kiegészítették a Barcelonában szerzett pénzdíját is. Noha később egymás esküvői tanúi is voltak, arról már nem szól a fáma, hogy Smith fizetett-e Gormannek (legalább) egy sört, cserébe a nagylelkű visszalépéséért. Gorman azonban állítja, bárki ellen megtette volna ugyanezt, mert felelősséget érzett a torna, a szponzorok és a sportág iránt.

„Akkoriban sokkal barátibb volt a viszony a játékosok között” – fejti ki. „Ha kétszer lepattant egy labda, vagy valaki kétszer ért labdába, azt a játékosok rögtön elismerték. Nekünk akkor még nem volt saját stábunk, úgyhogy együtt utaztunk és ugyanazokban a hotelekben szálltunk meg, sőt, sokszor együtt is vacsoráztunk. Így kialakult köztünk egy amolyan bajtársias viszony.”

Gorman, akinek a 8. hely volt a karriercsúcsa az ATP-nél (ne feledjük, 1973-tól létezik csak egységes világranglista), a következő évben ugyan legyőzte Ilie Nastasét a bostoni ATP-döntőn, de nem jutott túl a csoportkörön. Az egyik elődöntőben John Newcombe 5-3-ra vezetett a döntő játszmában a holland Tom Okker ellen, amikor egy lecsapásból rosszul érkezett és megsérült. Gorman példáját követve az ausztrál is kezet nyújtott meccslabdánál, döntőbe juttatva Okkert, aki aztán szintén kikapott Nastasétól.

„Lejátszhattam volna még egy labdamenetet, de tudtam, hogy másnap képtelen lettem volna játszani” – indokolta döntését utóbb Newcombe.

Ami főhősünket, a most 77 éves Tom Gormant illeti, 9-9 egyéni és páros tornagyőzelemmel, Davis-kupa-győztesként (1972) vonult vissza 1981-ben, majd 1986-tól hat éven át vezethette a csupa-csupa szupersztárokból (úgymint Andre Agassi, Pete Sampras, Michael Chang, Jim Courier és John McEnroe) álló amerikai Davis-kupa-válogatottat. Kapitánysága alatt kétszer (1990-ben és 1992-ben) el is hódították a trófeát.

Az ATP-vb-k 1971 óta íródó történetében mindössze egyszer fordult elő, hogy nem játszották le a döntőt, amire minden bizonnyal nézőink közül is sokan emlékeznek: 2014-ben komoly várakozás előzte meg a Djokovic-Federer rangadót, ám a svájci klasszis egy hátsérülés miatt nem tudta vállalni a mérkőzést.

Federer, aki szombaton hatalmas csatában, négy meccslabdát hárítva gyűrte leStan Wawrinkát kettejük parázs hangulatú elődöntőjében, személyesen, a pályán jelentette be visszalépését és kért elnézést a londoni közönségtől. A szerb így játék nélkül lett negyedszer is világbajnok, a szervezők pedig egy Murray-Djokovic gálaszettel igyekeztek kárpótolni a csalódott szurkolókat.

Forrás: részben ATP

Már Viberen is megtaláltok minket! Csatlakozzatok a csatornánkhoz, ha nem szeretnétek lemaradni a legjobb tartalmainkról!