A teniszező, akit egykor ismertünk, nem létezik többé - a nagy Federer-interjú

Lassan két éve már, hogy Roger Federer bejelentette a visszavonulását, és egy könnyes péntek este búcsút intett a tenisznek. Nem vagyok benne biztos, hogy a rajongói pont így képzelték el a svájci búcsúját, ő azonban mindent megkapott, amire csak vágyott. A GQ Sportsnak adott nagyinterjúban (kivételesen a nagyinterjú jelzőt figyelmeztetésnek is lehet tekinteni) elárulta: elsősorban attól rettegett a visszavonulással kapcsolatban, hogy majd egyedül áll a pályán, elmondja a beszédét, majd függöny le, jön a következő felvonás, és minden megy tovább. Nélküle.

Mind a mai napig sokan kíváncsiak, hogyan telnek a tenisz utáni Federer mindennapjai, mihez kezd magával az évtizedes versenyzés után. Ma már a versenyző Roger nem létezik – mondja az interjú egy pontján, és nem hiányolja a teniszt az életéből, teljesen megbékélt a gondolattal, hogy ezt a fejezetet örökre lezárta. Persze, ahogyan a tenisz nem igazán létezik Federer nélkül, úgy Federer sem létezik tenisz nélkül, de ma már egészen más célokból ragad ütőt, ami még a sokat megélt svájci számára is új és felszabadító élmény.

Aki azt gondolja, hogy egy nyugdíjas sztárteniszező élete a pihenésről és a végtelen szabadidőről szól, az téved. Négy gyerek mellett akkor sem könnyű, ha a Federerék nem számítanak átlagos családnak, aztán ott vannak az alapítványok, a szponzorok, a teniszt népszerűsítő események, újabban pedig a divat, amely megnyugtatóan jó párost alkot a svájcival. Federer a feleségével együtt ott volt az idei Oscar-gálán is, amely kapcsán elmondta, hosszú utat kellett megtennie, hogy kényelmesen érezze magát a vörös szőnyegen. Ezen a ponton vesszük fel a beszélgetés fonalát is.

Mit fogok mondani? Mit csinálunk mi itt? És miért kell ezt hordanom? Ehhez hasonló kérdéseim voltak, tinédzserként ráadásul úgy érzed, nem kapsz levegőt a nyakkendőtől. Szóval azt mondtam: többször kell öltönyt hordanom, hogy hozzászokjak. Ami azt illeti: tudatosan kezdtem el nyakkendőt hordani, akár zakó, kabát, farmer mellé, vagy esetleg egy kardigánhoz, csak hogy szokjam ezeket a ruhákat.

Arra edzettem magam, hogy kényelmesebb legyen, de egyébként nagyon igaz, mert ha ritkán viselsz ilyesmit, és csak a díjátadókon veszed fel, akkor az eseményen ki fogsz borulni, annyira feszengsz és annyira ideges vagy. Úgy gondoltam, hogy a megfelelő lelkiállapotban kell lennem.

Igazából megkönnyebbültem, ha ennek így van értelme.

A térdem nagyon megnehezítette az utolsó éveket. Érezni lehetett, hogy egyre közelebb a vége. Miután kimondod és megteszed, és már nincs visszaút, és hivatalosan is visszavonulsz, akkor veszel egy nagy levegőt és azt érzed: „na, ez jó volt.”

Abban a pillanatban inkább szenvedés, mert tudtam, hogy nehéz lesz. A visszavonulás pillanata Londonban, valamint az odáig vezető út. Utólag aztán bevillannak emlékek, amikor látod az összefoglalókat, vagy az emberek arról érdeklődnek, mit éreztem aznap, és aztán megmutatják a felvételt. Ilyenkor azonnal előtör az emberből, hogy „úristen, most tényleg megint újra kell néznem?”

Igen, nagyon érzelmes pillanat volt. Valami, ami mindig veled volt, véget ért és örökre elment, nem szerezheted már vissza, akármennyire is szeretnéd. A vonat elhagyta az állomást. És ez így rendben van, azt akartam, hogy így legyen, de természetesen nem tudsz egyik napról a másikra átkapcsolni, hogy „nem gond, sima ügy.”

Egyértelműen. Még jobb is volt. Mert mindig is rettegtem attól a gondolattól, hogy pályára lépek, véget ér a meccs, kezet rázok az ellenfelemmel, aki vagy félreáll, vagy ott marad, én pedig kézbe veszem a mikrofont, egyedül állok a pályán, és ugyan a barátaim egy része a lelátón figyel, de mivel senki sem tudja, hogy az első körben kikapok, vagy döntőt játszom, nem lehet ott mindenki. Mert nem mindenki tudja, hogy az a nap lesz az utolsó. Én elmondom szépen a beszédet, de ennyi, bumm, vége, jön a következő meccs, a show megy tovább.

Nem nagy ügy, de a show megy tovább. És mindig féltem attól, hogy egyedül fogok állni a pályán. Mindig is abban bíztam, hogy csapatban leszek, a hozzám legközelebb álló emberek társaságában, amikor világgá kürtölöm, hogy „rendben, ez lesz az a nap.” Hogy őszinte legyek, nem emlékszem a pontos napra, de azon a péntek estén el tudtam mondani, hogy játszani fogok, és mindenki eljöhet megnézni a meccset. Utána ott volt még a szombat és a vasárnap a Laver-kupán, velük lóghattam tovább, nyugodtan élvezhettem a versenyt. A csapat része maradtam, mintha elkapott volna egy háló.

Az 100%, hogy időnként bevillan. Ülsz az autóban az edzésre menet, aztán kinézel az ablakon és elgondolkozol azon, milyen lesz majd. Vagy: hol fogom befejezni? Hogyan fogok visszavonulni? Mennyi ideig játszhatok még? Ezek a kérdések természetes módon villannak be, miközben az életeden vagy a gyerekeiden gondolkozol, illetve az előtted álló úton. De szerintem ez minden játékosra jellemző.

„Mi mindent lehet még elérni?” – kérdezték az emberek. „Ez jó kérdés, nem tudom” – feleltem. „De imádok teniszezni, meglátjuk, hol lyukadok ki.”

Valóban nem. „Visszavonultál.” Azt kérdezik, hogy mit fogsz ezek után csinálni. „Nem tudom.” Visszavonultam. Furcsa.

A tenisz volt az identitásom, de azért nem csak ebből állt az életem. A nap nagyobbik részében inkább voltam apa és férj, valamint fiú. A tenisz inkább hobbi volt, ami aztán a munkámmá vált. De mindig is törekedtem arra, hogy ne csak a tenisz határozza meg a személyiségemet. Így aztán, amikor a teniszt elvették, vagy félre kellett tennem, más dolgok is maradtak. Úgy gondolom, hogy ez a gondolkodásmód volt az egyik erősségem. Tudtam, hogy ha holnap véget érne a karrierem, ami mindig benne van egy baleset vagy bármi más miatt, akkor a játék nélkül is tudnám élni az életemet.

Úgy érzem, hogy elég simán ment, nem volt túlzottan bonyolult belevágni a visszavonulás utáni életbe. Igazából nincs elég időm. Imádom, ha emberek és barátok között lehetek, nagyon társas ember vagyok. Szerintem mindig is segített nekem, hogy nem egyedül üldögéltem egy szobában. A visszavonulásom óta talán két olyan délutánom volt, amikor magamra maradtam otthon, mert a gyerekek épp iskolában voltak, a feleségem pedig valamilyen projekten dolgozott. Szóval egyedül vagyok, és azon gondolkozom, oké, most akkor mit csináljak. Nem tudom. Eléggé kínos volt. Szóval inkább ne legyen ilyen többet!

Ez egy jó kérdés. Úgy érzem… Most a percek többet jelentenek, mint korábban. Nem tudom, hogy ennek a koromhoz van-e köze, mert ahogy idősödsz, egyre inkább azt érzed, hogy az idő elrohan előled, miközben még annyi mindent el szeretnél érni, annyi mindent meg szeretnél csinálni.

Úgy gondolom, hogy amikor nagyszerű emberekkel, nagyszerű elmékkel dolgozhatsz, egyszerűen csak bevillan az ötlet, mennyire menő lenne egy saját napszemüveg, és ha lehetne választani, kivel vágnál bele. Az Oliver Peoples, mennyire menő lenne már? Kalifornia annyira messze van Svájctól, hogy jóformán két külön világ. Hogyan lehet egy ilyen ötletet kidolgozni és aztán életre kelteni? Miután az életem, nem is tudom, nagyjából 80%-át a nyárban éltem le, mialatt a teniszes tourral a napot kergettük, egyszerűen most több napszemüveget akarok hordani. Ki tudja, mi játszotta benne a legnagyobb szerepet, de azt gondoltam, nagyon-nagyon élvezném.

Az Oliver Peoples esetében úgy történt, hogy ők előbb felvázolták az ötleteiket, majd én is elmondtam, mit gondolok. Ezeket lényegében beledobáltuk egyetlen fazékba, majd elkezdtük főzni, kevergetni. Mi inspirál igazán? Akarunk teniszes utalást, vagy legyen teljesen más? Az Oliver Peoples úgy gondolta, menő lenne valamilyen színnel a teniszre utalni, amelyek a különböző borításokat szimbolizálják, és ha a húrok megjelennének a hátulján a logóban. Remek ötletnek tartottam, így hát mélyebben beleástuk magunkat. Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel. Őszintén hiszem, hogy igazán jól néznek ki.

Az utazások miatt. Mirka, a feleségem, három évvel idősebb, és mindig nagyon elegáns volt, érdekelték az autók, az órák és a divat. Hobbinak is nevezhetjük. Világéletében nagyon aktív volt, szeretett felfedezni helyeket, amivel szerintem nagy hatással volt rám, és én is elmentem a múzeumokba, emberekkel találkoztam, aktívabb lettem, és erősödtek a társas készségeim. Ez azért is lehetett, mert 18 voltam, amikor a 2000-es sydney-i olimpián találkoztunk.

Elsősorban így kerültem a divat világába. Amikor különböző városokba mész, már bocsánat, de nem viselhetsz mindenhol farmert, futócipőt és nem is tudom, túlméretezett pólót. Aztán egyre sikeresebb teniszező lettem, és jött a vörös szőnyeges történet. Oda pedig már öltönyben kell menni, és nem hordhatod minden alkalommal ugyanazt a nyakkendőt.

Nem igazán döntöttem, hogy őszinte legyek. Nem tudom, hogyan magyarázzam el. Ez nem olyasmi, amit meg akartam csinálni. Pont, mint a könyvírás. Nem akartam könyvet írni. Egyszerűen nem álltam rá készen, hogy megírjam a történetemet. Szóval sosem volt tervben ilyesmi. De aztán, ahogyan közeledett a karrierem vége, és már leszerveztük a Laver-kupát, felmerült a kérdés: akarunk-e bármit is dokumentálni ebből. Akár csak a történetem, a gyerekeim, a barátaim, az edzőim és a csapatom miatt.

Mi lenne, ha egy ilyen személyes-bekukkantós dokujellegű filmet csinálnánk? Legalább lenne valami a kezünkben, mert az életem nagy részéből gyakorlatilag nincsenek felvételeink, tekintve, hogy nem akartam senkit sem a környezetünkben tudni. Szóval felkerestek, amire azt mondtam: „valószínűleg látni szeretnétek a meccs előtt, közben és után.” Joe erre azt felelte, hogy van egy csomó felvételük, és annyira hihetetlenül jók, hogy pazarlás lenne nem közzétenni. „Mutathatok belőle egy egyórás dokut?” Mondtam, hogy persze, bár nem ez lenne a lényeg, de nyugodtan.

És tényleg nagyon érzelmes, kőkemény végignézni. Mirkával és Tonyval néztem, és mindannyian elámultunk. A következő pillanatban azon kapod magad, hogy egy másfél órás, az életem utolsó 12 napja-típusú film készül. Végignéztem a vetítést, kemény volt. Legalább hatszor sírtam.

Nagyon sok olyan pillanata van, amikor átérzed azt a szenvedést, amiről beszéltem. Látod magad előtt, hogy közeleg a vég, és ott van a lezárás, közben mégis gyönyörű. De csak a számomra, és valószínűleg nehéz érzelmileg végigmenni rajta. Kíváncsi leszek, hogy a nézők hogy látják majd. De úgy gondolom, tetszeni fog nekik, sőt, talán sok sportoló számára is hasznos lehet, hogyan zártam le.

Nem, valóban mentális, csak az érzelmek. De szó szerint végighalad a testeden. Mint egy teljes testi élmény. Azt gondolod: te jó ég.

Grand Slam-meccseknél. Az egyik ilyen, ami közel volt ehhez, az a wimbledoni vereségem, az utolsó meccsem, amikor három szettben kikaptam [Hubert] Hurkacztól. 6:0 a harmadikban. A térdem olyan rossz állapotban volt, hogy már képtelen voltam rendesen teniszezni. Tudtam, hogy talán az volt az utolsó meccsem Wimbledonban. Próbáltam felkészülni a sajtótájékoztatóra, és azon gondolkoztam, vajon mit kérdezhetnek majd tőlem. A térdem biztosan szóba kerül.

Ami azt illeti: egészen jól játszottam, figyelembe véve, hogy milyen messze jutottam. Az egész egy testen kívüli élmény volt, mert minden úgy történt, ahogyan sosem gondoltam volna, vagy sosem lett volna szabad megtörténnie. A 6:0-ra elveszített harmadik szett, a sajtótájékoztató, az érzelmeim, a félelem, az idegesség, az egész. Nagyon nehéz volt. Az talán, ugyan egy kicsit másképp, de közel van ahhoz, amit a visszavonulásomnál éreztem.

Ami azt illeti, nem igazán.

Igen, és sokszor megkapom ezt a kérdést, de tényleg nem hiányzik. Megbékéltem a helyzettel. Szerintem ez azért is van, mert a térdem, a testem, valamint az elmém sem teszi lehetővé, hogy a pályán legyek. Hogy van-e bennem olyan érzés, hogy képes lennék arra az ütésre? Nos, igen: most talán igen. Mégis úgy érzem, az utolsó cseppig kifacsartam, mindent kiadtam magamból. Így hát megbékéltem a dologgal.

Most is imádok teniszezni, ha a gyerekeimmel játszom. Életemben először pályát foglaltam a feleségemmel. Egyszerűen csak rákérdeztünk, hogy szabad-e a pálya kedden három és négy között. Úgy gondoltam, talán jól szórakoznánk. Durván egy hónapja volt, vagy talán kettő, és a gyerekeink mellett játszottunk, akiknek épp edzésük volt, és nagyon élveztük. Imádok teniszezni, és sokat gondolkoztam azon, milyen lesz a visszavonulásomat követően úgy visszatérni a pályára, hogy már nem azon jár az agyam, hogyan fejlődhetnék tovább. Kit érdekel, ha elszúrok egy tenyerest? Kit érdekel, hogy jobb lesz-e vagy sem?

Igen. Igazából van egy elég vicces történetem hozzá. Pár napja a Stanfordon voltam, és megnéztem a csapatukat, mert Tony [Godsick, az ügynöke] fia elsőéves az egyetemen. Aztán láttam, hogy csinálnak valamit, és azt mondtam Tony fiának: „nézd, szerintem a tenyeres fogadásoknál ezt kellene csinálnod.”

És aztán gyorsan elmagyaráztam neki, fogtam egy ütőt, kábé pont úgy öltöztem, mint most (sportzakó, farmer és pulóver), és elkezdtem megmutatni a tenyeres ritörnöket. Nem felejtettem el, ez olyan, akár a biciklizés. Ezt követően másfajta gyakorlatokat csináltunk, én pedig megpróbáltam elmagyarázni, hogyan lehetnek különböző típusai a tenyereseknek. Van az íves, a gyors, a szögben ütött, ilyenek. Mindegyik ütésem tökéletes volt. Arra gondoltam: te jó ég, még mindig megvan bennem.

Az összefoglalókat nézem. Teljes meccseket nehéz, mert a gyerekek és a rohangálás túlságosan elfoglalnak. Tavaly talán egy olyan meccs volt, amit az elejétől kezdve végignéztem. De ezt leszámítva az összefoglalókat és az eredményeket nézem. Ez egy picit meg is lepett. Azt gondoltam, hogy teljes mértékben kiszállok, és egyáltalán nem fog érdekelni, de azt hiszem, még mindig túl sok játékost ismerek, és kíváncsi vagyok, hogy teljesítenek.

Azzal nyilvánvalóan tisztában van az ember, amikor döntőbe jutnak, vagy Rafa visszatér, vagy Novak megdönt egy újabb rekordot. Teljesen rendben van az egész. De nem fogom felborítani a napirendemet csak azért, mert van egy meccs, amit muszáj megnéznem. Nyilvánvalóan követtem az eseményeket, és élvezettel nézem, különösen azt, hogy Novak egyre erősebb, és még most is fejlődik.

Rafát nyilvánvalóan sajnáltam, amiért messze nem tudott annyit játszani, amennyit szeretett volna. Bízom benne, hogy meg tudja valósítani a nyáron, amit eltervezett, mert bár jó érzéseim vannak vele kapcsolatban, azt is tudom, hogy visszalépett Indian Wellstől és Dohától. Mégis reménykedem abban, hogy újra nyeregbe pattanhat és vágtathat tovább.

Jó érzés. A londoni visszavonulásom után azt mondtam a sajtótájékoztatón Andy, Novak, Rafa, Borg és a többiek előtt, beleillik a képbe, hogy én legyek az első, aki kimegy. A karrierem elején ők még nem voltak a touron, most pedig itt az idő, hogy ők játszanak nélkülem. Rossz érzés lett volna, ha Murray-vel történik meg előbb, aki majdnem visszavonult a csípője miatt, vagy mondjuk Rafával, akinél a térdei miatt sosem tudtuk, mennyi ideig fog még játszani. Szóval boldog vagyok, hogy én fejeztem be elsőként. Ami azt illeti: azt kívánom neki, hogy olyan sokáig csinálják, ameddig nekem sikerült.

Igen, teljesen. Teljes mértékben. Büszke vagyok és boldoggá tesznek az eredményeim, sosem felejtem el, hogy amikor megdöntöttem Sampras rekordját, mennyire lazán kezelte. Vagy legalábbis annyira lazán, amennyire lehet. Emellett azt gondolom, hogy a visszavonulás után új szerepbe kerülsz. Nem is tudom, valahogy elégedett vagy a helyzeteddel, de közben tágabb értelemben véve szurkolsz a tenisznek. Szóval, ha elérnek valamit, akkor azt a következő módon látom: mi igazából nem a tenisz szféráján belül, hanem a sport szférájában versenyzünk, azért hogy a teniszt nagyobb mértékben felhelyezzük a térképre. Együtt harcolunk a nézőkért a Netflixen, az Amazonon, vagy akármin.

Az egykezes fonák nyilvánvalóan hiányzik. Nem tudom, hallottad-e, de a történelem során először fordult elő…

Ami felér egy tőrdöféssel.

Megütött. Személyes volt. Nem tetszett. Ugyanakkor viszont, hogy is mondják ezt, az egykezeseket – Samprast, Rod Lavert, engem – különlegessé teszi, hogy ennyi időn át továbbadtuk a fáklyát, a zászlót. Szeretem azokat a játékosokat, akiknek egykezes fonákjuk van, mint például Stan [Wawrinka], [Richard] Gasquet és [Stefanos] Tsitsipas. Dominic Thiemnek gyönyörű a fonákja. Grigor [Dimitrov] nagyon jó barátom. Szeretem nézni a különböző karaktereket, illetve a kirobbanóan atletikus játékosokat.

Majd meglátjuk, merre halad a játék. De a probléma nyilvánvalóan az, hogy ha nagyon sok ugyanolyan stílusú játékos feszül egymásnak, akkor a pontok jelentős része is ugyanolyan lesz. Mindig azt gondoltam, hogy az ellenfeleim pont ezt akarják: hogy minden pontot ugyanúgy játszunk le. Amit viszont nem akarnak, hogy elkezdjem variálni a játékot, hogy vegyítsem az ütéseimet. Szóval, amikor olyat látok, hogy két srác egymást követően lejátszik 20 teljesen ugyanolyan pontot, ugyan már. Lehet nagyon izgalmas, de olyan, mintha szkander lenne. Én viszont jobb szeretem azt mondani: ne álljunk le szkanderezni. Kezdjünk inkább egy másik játékot.

Szerintem létezni fog, vissza fog térni, ott lesz. De még én is kétkezes fonákot tanítottam mind a négy gyerekemnek. Na, nem mintha meg tudnám tanítani nekik a kétkezest.

Borzasztó példa vagyok. Sőt, még az egykezest is pocsékul védelmezem. De ezen talán még tudunk változtatni.

Nem szeretném nyomás alá helyezni ezeket a srácokat, mert sem én, sem Rafa, sem Novak nem úgy indultunk, hogy most akkor 20-at szeretnénk nyerni. Persze megvannak azok a játékosok, akikről úgy gondoljuk, hogy többszörös Grand Slam-bajnokok lesznek. Valakinek meg kell nyernie a Grand Slameket, és amikor ezt megteszik, onnantól ők fogják cipelni a teniszt, majd szupersztárrá válnak.

Páran már rá is léptek erre az útra: [Carlos] Alcaraz, [Jannik] Sinner és a többiek. Most épp nagy az érdeklődés az iránt, melyik srác lesz a következő. Két-három év múlva már okosabbak leszünk, mert úgy látom, ugyan most is vannak jó játékosok, de még alakítaniuk kell a játékukat, hogy megértsék, hogyan győzhetik le a legjobbakat a legerősebb borításaikon.

Ma már nagy dicséretként fogom fel. Játékosként viszont zavart egy kicsit, mert azt gondoltam, így majd nem látják bennem a harcost és a bajnokot, aki a reményeim szerint voltam. Mert ha nem vagy harcos, ha nem teszed meg a szükséges erőfeszítéseket, akkor önmagában a könnyedségtől még nem lesznek olyan eredményeid, mint amilyenek nekem voltak. Szerintem csak akkor tűnhet valami könnyednek, ha előtte keményen megdolgoztál érte.

Amikor nyertem, azt mondták: „ó, ez könnyű volt.” És amikor kikaptam, akkor jóformán az volt a felfogás, „bárcsak jobban próbálkozott volna egy kicsivel.” Eleinte ezt nagyon nehéz volt elfogadni. Sokszor járt ezen az agyam akkoriban. Idővel viszont már jól éreztem magam a bőrömben, és tisztában voltam azzal, hogy mindent beleadok. Ezért volt az, hogy ha kikaptam, akkor szó szerint öt perccel a meccs után már úgy éreztem, nincs semmi gond. Mindent beleadtam, tovább kell lépni.

Szerintem akkor tudsz könnyedén játszani, ha képes vagy közvetlenül az ütés után ellazulni, vagy mozgás közben laza vagy, esetleg a pont után közvetlenül megtalálod a nyugalmat. Nekem ez természetesen ment, mert azt gondoltam, így több energiám marad a meccs vagy a torna végéig, esetleg pár évvel tovább teniszezhetek. Azért csináltam, mert úgy gondoltam, hogy ha állandóan feszült vagyok, akkor seperc alatt kimerülök. Igazából nagyon tisztelem azokat a játékosokat, akik nagyon intenzívek, mert én képtelen lennék rá.

Teljesen. 2008-ig nem igazán láttam ezt. Vagy talán egy pillanat volt, szerintem 2005-ben, amikor kikaptam az Australian Openen [Marat] Safintól, és kimondtam: egy szörnyeteget teremtettem. Ha elveszítettem egy szettet, az emberek máris arról beszéltek, úristen, Roger szettet bukott. Vagy kikaptam az elődöntőben meccslabdáról Safin ellen. Az emberek teljes sokkban. Elhiszed ezt? De mitől sokkoló? Mitől hihetetlen? Teljesen normális, ha kikapsz egy elképesztő játékostól.

Ezért aztán 2008-ban, amikor kikaptam Rafától [a wimbledoni döntőben], abban a pillanatban nyilvánvalóan szomorú voltam a vereség miatt. De aztán egy hónappal később az Egyesült Államokban voltam, és még mindig arról beszéltek az emberek. „Atyaég, az a wimbledoni meccs!” „Hát igen, az jó volt” – feleltem. „Nem, nem, az különleges volt. Kikaptál. De istenemre mondom, már csak az, hogy láthattuk előbukkanni az emberi oldalad, miután annyi mindent megnyertél. Szóval nagyon más és különleges volt látni a vereséged.” Erre megint azt mondtam, hogy persze, rendben volt a meccs, tényleg.

Talán egy olyan pillanat volt, amikor felbukkant a Federer 2.0, aki már időnként elveszített meccseket, és már ez is hozzá tartozott. Ez benne van, ilyen az élet. Talán emberibbé váltam, mert a vereségekkel könnyebb azonosulni, hiszen mindannyian veszítünk el dolgokat az életünk során, előtte pedig nagyon hosszú ideig nyertem. Aztán megszülettek a gyerekek, szülővé váltam, és úgy hiszem, ez még azonosulhatóbbá tett. Mivel nagyon sokáig játszottam a touron, az emberek igazán megismertek. Szerintem ezért kaptam a szurkolóimtól ennyi támogatást érzelmileg.

Úgy gondolom, hogy van valami a játékomban, ami sok emberre hatással van. Talán azt érezték, hogy ha eljönnek a meccseimre, valami különleges dolog fog történni. Másképp teniszezem. Az is lehet, hogy egyfajta kapocs voltam az régebbi generációhoz, mivel egykezes fonákot ütöttem és könnyedén játszottam, mint mindenki más az előző korszakból, a ’90-es évek végén pedig megjelent az új, erőteljes, melósabb tenisz a pörgetett labdákkal, míg én megmaradtam az old-school játékosnak. Szóval szerintem érzelmi okokból is sokak kedvence voltam a játékom miatt.

Nem komolyan, de azért játszatjuk őket.

De csak azért, mert nem akarom, hogy az én gyerekeim legyenek az egyetlen gyerekek a környezetemben, akik nem játszanak. Nyilvánvalóan teniszes körben élek, és igazából egyedül ők nem teniszeznek, a többieknek ez a szenvedélyük. Ezért is mondtam azt a lányoknak, akik eleinte nem igazán kattantak rá, hogy játszaniuk kell egy kicsit. Így hát mind a négyen teniszeznek.

Arra törekedtem, hogy inkább a sportigazgató legyek, ne pedig az edző. Mondtam is nekik, hogy nem én vagyok az edző. Persze, ha valamiben tudok segíteni, az nagyszerű. És ha nem akarják, hogy ott legyek, az is rendben van. Néha azért előfordul, hogy nem tudom visszafogni magam, mint ahogyan a Stanfordon is történt. Ilyenkor odamegyek, hogy megtanítsak gyorsan néhány alapvető apróságot.

Nos, most már sokkal inkább, mint régebben. Amikor fiatalabbak voltak, különösen a lányok, nem beszéltem nekik a ranglistámról, vagy a sikereimről, még akkor sem, ha épp világelső voltam. Amikor megkérdezték, mennyire jó Stan, azt feleltem, nyilvánvalóan hihetetlen. Legendás teniszező és fantasztikus játékos. És mi a helyzet Rafával? Ő is szuperjó. Aztán, ha arról érdeklődtek, én milyen vagyok, azt mondtam: hát, nem rossz. Igyekeztem elbagatellizálni.

Most már nyilvánvalóan nem tudom ezt megtenni, mert átjönnek a barátaik, akik azt mondják: „tudtátok, hogy apátok ezt és ezt csinálta, tudtátok ezt?” Időnként ők is kérdezgetnek. Most már nyitottabb és őszintébb lehetek az eredményeimmel vagy a tapasztalataimmal kapcsolatban.

Nagyon boldog vagyok, amiért nem koptam ki a végén. A játékom a sérülések miatt esett vissza, de ezt nem hanyatlásnak, hanem küszködésnek nevezem. De most teljesen boldog vagyok. Teljesen más az életem. Így voltam például a rehabbal is. Szerettem a rehabilitációt, mert új volt az életemben. Volt valami új kihívás. Egyszerre csak egy lépés, egy mozdulat. Most hasonló a helyzet az életemmel is. Egy új térbe kerültem, próbálok eligazodni ebben az új életben, új projektekkel, de különösen a gyerekeimmel.

Tetszik ez az időszak. Annak ellenére is, hogy tavalyi interjúkban elmondtam, sosem voltam még ennyire stresszes. De ez sem a visszavonulás miatt volt. Csupán arra utaltam, hogy gondoskodtunk a gyerekekről a feleségemmel, próbáltam segíteni nekik túlélni az iskolát és a megpróbáltatásait. Szülőként annyira törődsz velük, hogy szinte… nem akarom azt mondani, hogy túlságosan is. Egyáltalán nem. Főleg, mert úgy érzem, szuper laza vagyok. Egyszerűen csak reggelente azt érzem az ébredés után, hogy ott kell lennem, segítenem kell nekik.

Pontosan. És nem arról van szó, hogy korábban neveltem volna 14 éves lányokat, vagy kilencéves fiúkat. Minden nap hoz valami újat.

Forrás: GQ Sports