Nadal pórázon tartja a benne élő versenyzőt, de még a korlátai között is felfoghatatlanul jó játékos

Rafael Nadal a tőle megszokott egyszerűséggel söpörte le az asztalról az elképzelést, hogy ő lenne a barcelonai tenisztorna egyik esélyese. A kontextusrajongók kedvéért azért fejtsük ki egy kicsit hosszabban is az előzményeket. A tornát megelőzően Stefanos Tsitsipas, aki az előző években néhány alkalommal megízlelte már, milyen a zseni és zsenijelölt spanyolok ellen játszani ezen a versenyen, azt nyilatkozta, hogy ő a 12-szeres barcelonai bajnok Nadalt tartja a favoritnak.

A 12-szeres barcelonai bajnok Nadal szerint viszont az előző másfél-két év ismeretében nem fedi a valóságot ez a vélemény. „Ez hülyeség, és ő is tudja, hogy nem ez a helyzet. Azt feltételezem, hogy a versenyen korábban elért eredményeim miatti tiszteletből mondta, de mindenki tudja, hogy már nem én vagyok az esélyes. Ma legalábbis nem. Talán ezen a meccsen én voltam, igen, ez lehetséges, de esküszöm, még ezt sem tudom biztosan. Alex de Minaur ellen nem én leszek az.”

Elég régóta ismerjük, hogy tudjuk: Nadal akkor sem szívesen mondja ki, hogy ő a favorit egy versenyen vagy egy mérkőzésen, amikor a fogadóirodák már nem is nagyon fizetnek a győzelméért. A mostani óvatosság azonban érthető: a teste, ami az egész pályafutása során korlátok közé szorította valamelyest, az előző két-három évben egyre erőteljesebben küldte a vészjelzéseket. Nem véletlen, hogy Nadal már csak az itt és most dimenziójában tud gondolkodni, sokkal előbbre ő sem lát.

Kedden azonban hosszas várakozást követően visszatért a pályára, és nem is akárhogy: 6:2, 6:3-ra búcsúztatta Flavio Cobollit. Még mielőtt legyintenénk egyet, mondván: a hatodik-hetedik legjobb olasz teniszező – még ha top 100-as is – nem lehetett túl nagy falat egy 14-szeres Roland Garros-győztesnek, érdemes megnézni, hol tartanak azok a korábbi top 10-es játékosok, akik sérülés után próbálnak visszatérni. Dominic Thiem. Felix Auger-Aliassime. Denis Shapovalov.

Nadal a pályafutása során nem csak a győzelmeivel normalizálta az elképzelhetetlent, de a visszatéréseivel is. Akármennyire is zseniális játékos, az ismert játékszabályok alapján nem szabadna, hogy valaki ennyi kihagyás és ennyi sérülés után így térjen vissza: kétségekkel tele, a maga módján mégis ellenállhatatlanul. Egy újabb lábjegyzet, ami megerősíti: még a klasszist és a világklasszist fényévnyi különbség választja el egymástól.

Az egészben az legmegdöbbentőbb, mennyire limitáltnak tűnt önmagához képest Nadal a pályán. A mozgása visszafogott és óvatos volt. A szerváit – mivel kímélnie kellett a hasfalát – szokatlan mozdulattal, kimondottan lassan ütötte meg. Csak egyféle módon nyerhette meg a meccset: agresszív alapvonaltenisszel, kerülve a hosszú labdameneteket és a hirtelen irányváltásokat. Nem hangzik egyszerűen, de megcsinálta.

„Ez borzasztó nehéz” – ismerte el a meccs után. „Nehéz mindezt menedzselni, és a versenyzés közben logikus döntéseket hozni, főleg egy olyan helyszínen, amely nagyon különleges, érzelmekkel teli a számomra. Nehéz volt megbirkózni a körülményekkel, de képes voltam rá, és többé-kevésbé én irányítottam. Nem kellett hihetetlen erőfeszítéseket tennem erőnléti szempontból. Meglátjuk, hogy tudom-e a folytatásban is menedzselni.”

Nadalból tehát nem a szerénység, de még csak nem is a ravaszság beszél, amikor nem sorolja magát a verseny esélyesei közé. Nála jobban senki sem tudja, mennyire iszonyatosan nehéz úgy végigjátszani egy meccset, hogy közben folyamatosan vissza kell fognia a benne élő versenyzőt. Talán idővel szabadjára engedheti az ösztöneit, az itt és a most azonban megköveteli tőle az óvatosságot, a cél ugyanis nyilvánvalóan nem az, hogy még egyszer magasba emelhesse a trófeát Barcelonában.

2021-ben Roger Federer úgy jutott wimbledoni negyeddöntőbe, hogy a saját bevallása szerint képtelen volt védekezni, mert a térde nem tette lehetővé a gyors irányváltásokat. Most mintha valami hasonlót látnánk Nadal esetében is, talán azzal a különbséggel, hogy a spanyol mondataiban még ott bujkál a remény. Minden véglegességet tükröző kijelentésére jut egy-egy morzsányi hit, hogy talán 2024 után is osztanak még neki lapot a profik között.

Az ellenfelek pedig jobban teszik, ha véresen komolyan veszik. Mert lehet, hogy a lovagnak már levágták mind a két karját és mind a két lábát, de esze ágában sincs felajánlani a döntetlent. Ő még ebben a képtelen helyzetben is győzelemben gondolkozik.