Djokovic dominanciája véget ért, ám ettől még bármit megnyerhet

Nyilvánvalóan, ha valaki a tavalyi 27 megnyert és mindössze 1 elveszített Grand Slam-meccsre és a világbajnoki címre gondol, vagy arra, hogy a szerb még mindig címvédő két Grand Slam-tornán, az aligha látja a dominanciája végét.

Ám ha valakinek az jut eszébe, hogy Wimbledonban Alcaraz 20 évesen megverte őt a döntőben, Sinner pedig 22 évesen az elmúlt négy meccséből hármat megnyert ellene, legyőzve őt többek között a Davis-kupa elődöntőjében (három meccslabdát hárítva), és a melbourne-i elődöntőben is (ahol Djokovic még sosem kapott ki), akkor már talán nem olyan ördögtől való a gondolat.

Az, hogy a dominanciája véget ért, nem jelenti azt, hogy Novak Djokovic nem fog többé semmit sem nyerni. Nem azt jelenti, hogy ne nyerhetné meg akár rögtön már a Roland Garrost is, vagy ne lehetne éppen olimpiai bajnok. És nem jelenti még csak azt sem, hogy Novak Djokovic legjobb tenisze, adott esetben, ne lenne éppen olyan jó, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Azt meg végképp nem jelenti, hogy ne ő lenne minden idők legeredményesebb teniszezője.

És ezt nem abból szűröm le, hogy Djokovic idén nem játszott túl jól Ausztráliában, mert ilyen előfordult már vele azért néhányszor, bár nyilvánvalóan azért nem túl gyakran. Ausztráliában utoljára például 2018-ban, amikor a könyökével bajlódott. Azért gondolom azt, hogy a dominancia véget ért, mert már nem a zverevek, tsitsipasok, ruudök azok, akik le szeretnék őt taszítani a trónról, hanem Jannik Sinner és Carlos Alcaraz.

Akik úgy tudtak Grand Slamet nyerni az elmúlt fél évben, hogy ők maguk verték meg Novak Djokovicot a saját kezükkel. Ráadásul ott, ahol senki sem számított rá: Djokovic két legerősebb Grand Slamén.

Nem reménykedtek abban, hogy talán majd megteszi más helyettük, nem azt az alkalmat próbálták kihasználni, amikor a szerb éppen nem indulhatott, vagy leléptették, hanem Grand Slam-torna végjátékában nyertek ellene.

Szinte biztos vagyok benne, hogy látunk majd még jobb Novak Djokovicot mint az idén Melbourne-ben, legfőképpen egészségesebbet, aki nincs megfázva, vagy nem küzd csuklósérüléssel sem. És az is biztos, hogy ez a jobb tenisz elég lesz majd arra, hogy néhányszor még legyőzze Sinnert és Alcarazt. Mint ahogyan elég volt tavaly Cincinnatiben a spanyol ellen, jó fél évre hazavágva Alcaraz önbizalmát.

Ám pont ez a fél év – amikor Alcaraz gyengélkedett picit – mutatott rá arra, hogyha nincs ő, akkor ott van Sinner. Aki két évvel idősebb, és aki már túljutott azon a hullámvölgyön, amiben Alcaraz jelenleg benne látszik lenni. Nem valószínű persze, hogy Alcaraz hullámvölgye ugyanolyan mély lesz majd, mint Sinneré volt, hiszen az olasz 2022-ben tartósan kiesett a legjobb 10-ből, Alcaraznak pedig ez egy Grand Slam elő- és negyeddöntővel, továbbá egy világbajnoki elődöntővel gyakorlatilag lehetetlen. Sokkal valószínűbb az, hogy neki ez a hullámvölgy mindössze annyit jelent, hogy még egy darabig picit nehezebben csordogálnak majd a tornagyőzelmek, aztán magára talál majd megint.

A lényeg azonban az, hogy őket kettejüket legyőzni le lehet, ám dominálni felettük már aligha.

Sinner az elmúlt fél évével ráadásul nem csak azt mutatta meg, hogy mekkora potenciál van benne, azt már sejtettük korábban is, hanem azt is, hogy miért sikerült nekik kettejüknek az, ami az őket megelőző generációnak nem, vagy csak nagyon elvétve. Az elmúlt heti írásom után (szg#49 – Lehet, hogy azért nem nyernek Grand Slameket Zverevék, mert túl jól keresnek?) próbálnék picit diplomatikusabban fogalmazni, de Zverevnél, Tsitsipasnál soha nem lehetett látni azt, hogy fél év alatt ennyit léptek volna előre. Rajtuk soha nem érződött az, hogy ilyen mérhetetlen mennyiségű melót toltak volna bele abba, hogy előrelépjenek. Zverev most, hogy kénytelen volt brutálisan sokat dolgozni a visszatérésén, talán, mintha valami életjelet mutatna, ám összességében a mostani 25-27 éveseken az elmúlt pár évben valahogy érződött:

Két kivétel volt. Az egyik Thiem, aki ugye csak nagyon jelentős mennyiségű szódával tartozik ehhez a generációhoz, hiszen elmúlt már 30 éves, ám 2019-ben és 2020-ban azért erőteljesen feszegette a határait. A másik pedig Medvedev. Aki most egy utolsó lúzernek tűnhet így, hogy második Ausztrál Open-döntőjét is elveszítette 2-0-ás előnyből, pedig nagyon nem az. És még csak nem is one Grand Slam wonder, ahogyan a szakzsargon nevezi azokat, akik csak egyetlen Grand Slamet nyernek, hiszen hat döntővel azért nehéz is lenne valakit ebbe a kategóriába besuvasztani.

Igaz, hogy Medvedeven kívül még soha senki nem bukott el két döntőt kétszettes előnyből, ám egyik sem a lúzerségen múlott. Nem amiatt kapott ki, hogy összeizgulta volna magát vagy ilyesmi. Nadal ellen két éve egyszerűen elöntötte az agyát a vér. Ha ott olyan higgadt tudott volna maradni, mint ahogyan az idei döntőt kezdte, és nem pedig perlekedik magával teljesen értelmetlen dolgokon, akkor biztosan nyer, leginkább háromban, de maximum négyben.

Az idei döntő pedig egészen más volt. Itt azt hiszem, Medve büszke lehet arra, hogy egyáltalán eljutott a győzelem kapujáig. Büszke lehetett arra, hogy 2-0-ra vezetett. Azok után, ahogyan a döntőig eljutott, erre tényleg nem számíthatott senki sem. Az, hogy el mert kezdeni teljesen másként teniszezni egy Grand Slam-döntőben, mint ahogyan általában szokott, az még akkor is elismerést érdemel, ha nyilvánvalóan kényszerből tette. Az pedig, hogy ezzel a tenisszel be tudott húzni két játszmát is a nyilvánvalóan megilletődött Sinnerrel szemben, az egy taktikai mestermunka volt.

Ha még félórát kitartott volna, ha 5:1-nél behúzza a másodikat, majd gyorsan brékelni tud a harmadikban, akkor talán megvan a meccs. De hiányzott az az energia, amit a korábbi meccseken hagyott ott. Nem feltétlen Ruusuvuori és Zverev ellen, ahol 0-2-ről fordított, hanem inkább Borges és Hurkacz ellen, ahol ráhúzott még egy szettet némiképp – vagy inkább teljesen – feleslegesen. Persze attól még, mert Medvedev elfáradt, Sinnernek meg kellett fordítania a meccset. És ez a fordítás azért nem következett teljesen egyértelműen abból, amit tavaly ősszel láttunk tőle. De még Djokovic legyőzéséből sem.

Emlékezhetünk, hogy 2022-ben Felix Auger-Aliassime szinte pontosan ugyanolyan teljesítményt nyújtott ősszel, mint tavaly Sinner. Pontosan ugyanannyi idős volt, ugyanúgy Davis-kupát nyert, talán csak a vb-n játszott picikét rosszabbul. Az ő munkamoráljába, de talán a tehetségébe se lehet belekötni, benne is ugyanúgy a jövő világelsőjét látták sokan, mint Alcarazban, vagy éppen Sinnerben.

Ám a parádés őszt nemhogy jó Grand Slam-szereplés nem követte, hanem egy elképesztő mélyrepülés következett. Volt olyan periódusa a tavalyi évnek amikor 10 meccsből csak 1-et tudott megnyerni. Tehát már arra sem volt semmiféle garancia, hogy Sinner az őszi formáját át tudja menteni az év elejére, arra pedig végképp semmi, hogy a Djokovic elleni elődöntőt be tudja fejezni akkor, amikor a világelső az első két szett rettenetes játéka után magára talált és a harmadikban meccslabdát hárított.

És ugyanígy nem volt semmiféle garancia arra, hogy 0-2-ről meg tudja fordítani élete első Grand Slam-döntőjét csak azért, mert az ellenfél elkészült az erejével. Ám Sinner erős volt, összerakta a szerváját, és onnan, hogy Medvedev játéka lelassult, ő pedig el tudta fordítani végre a vállát, ahogyan szokta, már nem kegyelmezett.

Ahogy Darren Cahill fogalmazott a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón: "Carlos sok fiatal játékosnak mutatott utat. Hálásak vagyunk ezért. Öröm nézni őt játszani, és öröm nézni őt a pályán. Arra törekszünk, hogy olyan jók legyünk, mint ő, és remélhetőleg egy nap jobbak legyünk nála, de jelenleg Carlost üldözzük, és ezt fogjuk tenni a továbbiakban is."

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!