Összeférhetetlenség a teniszben: azok kapják a szabadkártyákat, akik tényleg megérdemlik?

„Ez az én városom, 17 éven át játszottam itt, most pedig, épp amikor szükségem lenne rá, a szabadkártyát egy világranglista-500. játékosnak és egy franciának adják” – állapította meg keserűen két évvel ezelőtt Fernando Verdasco. „Mindannyian meglepődtünk, egyúttal frusztrál minket, hogy a legnagyobb spanyolországi tornán ennyire kicsi (vagy semmilyen) támogatást kaptak a hazai játékosok a szabadkártyák kiosztásánál, különösen, ami a főtáblát illeti.”

Kezdjük az elején. 2021 decemberében Ion Țiriac román üzletember eladta a madridi verseny tulajdonjogát az IMG nevű amerikai vállalatnak. Az IMG a világ egyik legnagyobb ügynöksége, amely olyan teniszezőket képvisel, mint Novak Djokovic, Iga Świątek, Serena és Venus Williams, vagy épp John McEnroe. Ők természetesen csak a jéghegy csúcsa, rajtuk kívül játékosok tucatjai állnak kapcsolatban a vállalattal, köztük rengeteg feltörekvő tehetséggel.

A tulajdonosváltást követően megváltozott a szabadkártyák kiosztásának gyakorlata: Țiriac – noha évről évre meghívott román teniszezőket a versenyre – ügyelt arra, hogy a helyiek is jól járjanak, így a rendszer fő haszonélvezői a spanyolok voltak. 2022-től kezdve viszont teljesen megfordult az arány: általában egy-egy helyi játékos számíthatott a szervezők segítségére, míg a többi szabad helyet első ránézésre teljesen rendszertelenül osztották ki.

A különböző életkorú és nemzetiségű játékosok között természetesen volt összefüggés: szinte mindannyian az IMG ügyfelei voltak. Két évvel ezelőtt Jack Draper, Carlos Gimeno Valero, Andy Murray és Lucas Pouille indulhatott szabadkártyával Madridban. Tavaly Martin Landaluce, Hugo Gaston, Emilio Nava, Abedallah Shelbayh, Dominic Thiem. Idén Zizou Bergs, Darwin Blanch, Martin Landaluce, João Fonseca és Shang Juncheng.

2021-ben, tehát az IMG előtti utolsó évben négy spanyol kapott szabadkártyát a főtáblára: Carlos Alcaraz, Pedro Martínez, Jaume Munar és Fernando Verdasco. Azóta minden egyes szezonban legfeljebb egy hazai játékos került fel a tulajdonosok döntése nyomán a főtáblára, ráadásul az előző két évben támogatott Landaluce is az IMG-hez tartozik. Idén a nagyobb hazai nevek közül Roberto Bautista Agut szorult a selejtezőbe, és csak szerencsés vesztesként került fel a főtáblára.

„A selejtezőből kellett indulnom, ennyi történt. Igazság szerint számítottam a meghívásra, de mindig is kiváltságos helyzetben voltam, sokszor hallottam a társak panaszait. Megértem, hogy a verseny az IMG tulajdonában áll, és az ügyfeleinek akar kedvezni, de nem értek egyet ezzel, mivel rengeteg pénzt kapnak a szponzoroktól és a spanyol intézményektől. Sehol máshol nem fordult elő ilyen a világon, ahol játszottam. Csak itt” – fogalmazott Bautista Agut.

De valóban így van? A Tennis Magazine Italia összehasonlította az 1000-es versenyek gyakorlatait, amely a borítékolható végeredményt hozta: a szabadkártyák többsége a hazai játékosokhoz kerül. A különbség viszont meglepően kicsi, ha egy egységes masszaként kezeljük a Masters-tornákat: a 41 kiosztható szabadkártya közül 25 került helyi teniszezőhöz, míg 16-ot külföldiek kaptak.

A különbséget a részletekben találjuk meg, amit az határoz meg, ki a verseny tulajdonosa. Rómában, Kanadában és Párizsban a helyi szövetség a rendező, így náluk csak olasz, kanadai és francia játékosok élvezték a támogatást. Miamiban és Madridban az IMG ügyfelei kaptak lehetőséget. És léteznek hibrid megoldások is, amikor magánkézben van egy verseny (Indian Wells, Cincinnati), de próbálnak egyensúlyozni a verseny érdekei és a hazai igények között.

Plusz negyedik példaként ott van a hivatalosan magánkézben lévő sanghaji 1000-es, ahol tavaly az ötből három szabadkártya került kínai játékosokhoz, és valószínűleg csak azért álltak meg ennyinél, mert nem volt több elérhető teniszezőjük.

Nagyon leegyszerűsítve: a szabadkártyák kiosztása – elvégre a nevében is benne van – nem egy objektív szempontrendszer alapján történik, hanem valamilyen érdek diktálja. A hazai szövetségek értelemszerűen a saját játékosaikat részesítik előnyben, míg a magáncégek az üzleti érdekeiket veszik leginkább számításba. Ami jelentheti azt, hogy egy aktuálisan alacsonyabban rangsorolt sztárt hívnak meg, de azt is, hogy az ügyfeleiket helyezik előtérbe.

A jelenség egyébként nem csak a nagyobb versenyeknél figyelhető meg. Antwerpenben például a Tennium több alkalommal is kedvezett a saját ügyfeleinek, többek között Luca Nardinak vagy Mark Lajalnak. Francesco Passaro a santiagói versenyen azért került főtáblára, mert az az Octagon intézi az ügyeit, amely a torna tulajdonjogait is megvásárolta. A szabadkártyák kiosztásakor felmerülő összeférhetetlenség tehát mélyen beágyazódott a rendszerbe, csak épp a többi eset kisebb figyelmet kap.

Hosszasan lehetne vitatkozni azon, melyik eljárás a helyesebb, ám a probléma gyökere ugyanaz: a szabadkártyák kiosztása sosem lesz teljesen igazságos. Egy amerikai teniszező éves szinten legalább négy nagy tornán és tucatnyi ATP- és WTA-versenyen számíthat szabadkártyára, velük ellentétben egy kelet-európai, egy dél-amerikai, vagy mondjuk egy ázsiai teniszező minden egyes lépcsőt kénytelen megmászni a legaljáról.

A spanyol játékosok frusztrációja ettől még érthető, hiszen nekik ez a legnagyobb versenyük a szezonban, és úgy érezhetik, hátrányba kerülnek az olaszokkal szemben, akik a férfiaknál ötből öt szabadkártyát megkaptak Rómában, és a nőknél is hatból hat az arány a mostanáig kiosztott helyeknél. Ugyanakkor az sem teljesen ördögtől való, amit az IMG csinál: a három év alatt jordániai, belga és brazil teniszező is játszhatott 1000-es verseny főtábláján a cégnek köszönhetően.

A rendszer szabályozása rendkívül bonyolult lenne, és talán átkeretezné a problémát, ám megoldást aligha jelentene. Hogy lehetne megtiltani a tulajdonosoknak, hogy a saját üzleti érdekeiket tartsák szem előtt, amikor ők vállalják a szervezéssel járó anyagi kockázatot? Vagy hogy lehetne megtiltani a szövetségeknek, hogy a saját tehetségeiket egyengessék, miközben az az egyik legfontosabb feladatuk?

Akármelyik oldalról közelítik is meg, a végén valaki biztosan rosszul jár, és az ATP/WTA szempontjából még mindig az a legkisebb rossz, ha legalább ezért nem őket okolják.