A Pogačar-misztérium és a lepapírozott világelsők - A doppingos összeesküvés-elméletek és ami mögöttük van

Azok kedvéért, akik esetleg lemaradtak az előzményekről, megpróbálom gyorsan összefoglalni ezt a három (vagy inkább négy) esetet: Jannik Sinner tavaly Indian Wellsben bukott le klosztebollal, ám az eset csak az US Open előtt került nyilvánosságra. Az ITIA, a tenisz integritásáért felelős hatóság megfosztotta az Indian Wellsben nyert pénzdíjától és ranglistapontjától, de gyakorlatilag felmentette a világelsőt: egyfelől azért mert, igen csekély mértékben lépte át a határértéket, másfelől pedig igazolva látták azt a tényt, hogy a szer az egyik fizioterapeutája kezéről került a szervezetébe, aki egy sebét kezelte egy Olaszországban vény nélkül kapható kenőccsel. A WADA később fellebbezett az ítélet ellen, amit túl enyhének talált, ám idén januárban végül megállapodtak (!) Sinnerrel egy három hónapos eltiltásban, amit az olasz le is töltött.

Iga Świątek szintén megállapodott a hatósággal, csak ő nem a WADA-val, hanem az ITIA-val, és nem három-, hanem egy hónapos eltiltásban. Neki a trimetazidin-tesztje lett pozitív, ami egy olyan szer, amelyet általában szívbetegségre szednek. Świątek azonban azzal védekezett, hogy az a gyógyszer volt szennyezett, amit alvási problémáira szedett, melyet többnyire a jetlag okozott. Mivel az ő esetében is egyértelmű volt, hogy csak kismértékben lépte át a határértéket, a WADA nem is fellebbezett, elfogadta az ITIA határozatát.

Az, hogy Tadej Pogačar dominálni fog a Tour de France-on, senkinek sem volt meglepetés; még az is könnyen lehet, hogy miatta várták a szervezők az első igazán kemény hegyi szakasszal a második hét közepéig. Pogačar annak ellenére, hogy az előző nap bukott, komoly erődemonstrációt tartott a Hautacamon, több mint két percet adott a korábbi kétszeres győztes Jonas Vingegaard-nak, gyakorlatilag eldöntve ezzel a versenyt. Legalább ilyen érdekes volt azonban az a tény, hogy hiába volt ez az egészen elképesztő hegymenet – amibe összpontosult a szlovén korszakos tehetségén kívül szinte minden technikai fejlődés, ami a sportágat az elmúlt években jellemezte, az aero-zokniktól a kerékpárokon át a táplálkozástudományig – Tadej még így sem tudott gyorsabb lenni, mint Bjarne Riis 1996-ban. Pogi 35:08-at ment, Riis 34:40-et.

Ruth Chepngetich tavaly Chicagóban döntötte meg a női maratonfutás világcsúcsát, ő lett az első nő, aki 2 óra 10 percen belül futotta a 42 195 métert. Első látásra az ő esete tűnik a legegyszerűbbnek: a kenyai idén márciusban a hydrochlorothiazide (HCTZ) nevű vízhajtóval bukott le, amit leginkább egyéb doppingszerek elfedésére használnak. Tekintve, hogy a megengedett határérték 190-szeresét produkálta, nála az egyetlen valós kérdés az lehetett, mégis hogyan jutott el a mosdóból a nappaliig a mintavételkor.

A három (négy) történet látszólag független egymástól, a kerékpárosoknál még csak pozitív esetekről sem beszélhetünk (mármint Pogačar és Riis esetében), ám egyvalami mégis összeköti őket:

És itt nem arra gondolok, hogy jó lenne olyan részleteket megtudni, amiket jó eséllyel sosem tudunk meg, hanem sokkal inkább arra, hogy jó lenne, ha legalább létezne egy koherens rendszer, amivel ezeket a híreket, eseményeket értelmezni tudjuk. Ne az legyen, hogy néha egy picit ide kapunk, néha egy picit oda, mindig úgy, ahogyan éppen a kedvünk tartja. Már csak azért is fontos volna mindez, mert nem kerületi serdülő focimeccsekről beszélünk, hanem korszakos meccsekről, versenyekről.

Sőt, szerintem akkor sem állunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy mind a négy sporteseménynek volt valamiféle emelkedettsége, amikor élőben követtük őket.

Az, hogy Sinner tényleg egyetlen labdára volt attól, hogy mind a négy Grand Slam-tornán egyszerre legyen címvédő, közelebb jutva ezzel a non-calendar Grand Slamhez, mint Federer és Nadal bármikor, az azért már önmagában is jelzi teljesítménye fontosságát. És ez még akkor is igaz, ha az az egyetlen pont a harmadik Grand Slamen hiányzott, nem pedig a negyediken, így Federer és Nadal valójában több GS-meccset nyertek zsinórban, mint Sinner. Az, ahogyan Iga Świątek a leggyengébb Grand Slam-tornán jött ki élete legmélyebb gödréből, az, ahogyan Pogačar ment fel a hegyre, az, ahogyan Chepngetich 2:10-en belül futott – bármi által is hajtva – az ott abban a pillanatban lenyűgöző volt. Felteszem, Riis menete is csak arra, már nem emlékszem.

Azt, hogy a szurkolók mit gondolnak most, azt nagyjából sejtem, és egyszer már le is írtam (szg#78–Sinner-ügy: sosem az doppingol, akit szeretünk, hanem akit nem), viszont legalább ilyen érdekes, hogy miként értelmezik az eseményeket azok, akik valójában ebből élnek: versenyzők, edzők, ad absurdum újságírók.

Nick Kyrgios szinte abban a pillanatban, ahogy Sinner beütötte a meccslabdát Wimbledonban, egy *-ot posztolt az X-ére (gyönyörű félmondat, EP mit nem adott volna egy ilyenért) jelezvén, hogy az olasz győzelme szerinte nem igazán érvényes. Ismerve Nick véleményét a témában, a poszt meglepő semmiképpen sem volt, ám alkotói válságát talán jelzi, hogy ugyanezt a csillagot egy nappal korábban Swiatek győzelmekor nem küldte el.

Ennek ellenére a Telegraph a wimbledoni döntő utáni elemzésében kvázi forrásként hivatkozott az ausztrálra, ami ismerve Kyrgios előéletét, azért legalábbis tréfás. Magának a cikknek a hangvétele már nem annyira – az inkább szokatlan egy wimbledoni döntőt követően –, bár kétségtelenül az sem megszokott, hogy mindkét győztes el legyen tiltva a győzelmét megelőző 12 hónapban. Ettől függetlenül az, hogy egy ilyen tekintélyes világlap az elődöntőt és a döntőt követően is ilyen elánnal rontson neki egy sportágnak, figyelemre méltó. Már csak azért is, mert a többiek általában elintézték egy félmondattal azt, ami Sinnerrel és Świątekkel történt.

Mert persze az összeesküvés-elméleteknek mondhatni szezonja van, és mindig minden eset mögé lehet kreálni egy újat: lehet mondani, hogy ezt vagy azt a versenyzőt, ennek vagy annak a sportszergyárnak nem állt érdekében eltiltani, hogy ez vagy az döntés éppen rossz fényt vetett volna a sportágra, de valójában az is az igazsághoz tartozik, hogy a doppingellenes küzdelem azért szépen kocog előre. Elöl soha nem ők lesznek, hanem mindig azok, akik csalni akarnak – ezt nem túl nehéz belátni –, de ettől még pont Pogačar és Riis esete mutatja meg, mennyit is lépett előre az orvostudomány a doppingellenőrzés téren is. Hogy az a munka, amit a WADA és a különböző integritási hatóságok végeznek,

Nem szeretek sportolókat doppingolással vádolni bizonyíték nélkül (magyarul: ha nem buktak le), ám azt azért talán ki merem jelenteni, hogy a kilencvenes évek vége, kétezres évek eleje nem a legtisztább időszaka volt az állóképességi sportoknak. Az EPO-t már ismerték, de mivel kimutatni még nem tudták, bátran használták is azt. Sok nagyszerű, általam is a mai napig rajongott eredmény mögött lehet ott az EPO, vagy hát legyünk bátrabbak: van ott az EPO. Ennek az lett az eredménye, hogy ma azok a kerékpárosok, akiknek rendelkezésére áll harminc év minden teljesen legális technikai újítása – ahogyan már említettem, aero-zokniktól mondjuk a Maurten-bikarbig – azok sem tudnak olyan gyorsan felmenni a hegyre, mint Riisék.

Ezen a ponton azonban nem a doppinggal kell egyszerűsítenünk, mint a matematikaórán, hanem a két versenyzővel. És akkor oda jutunk, hogy ma annyival kevesebb az orvosilag illegálisan hozzáadható érték manapság, amennyit a technika ez idő alatt fejlődött. És technika itt nem a láncot, a gumit, a váltót, a féket jelenti csak, hanem a táplálkozástudományt is.

Valamilyen szinten talán magyarázza Ruth Chepngetich és a rengeteg lebukott kenyai futó esetét is. És talán azt is, amiről néhány hete írtam (szg#118 – Miért csak a fehér hosszútávfutók fejlődnek, a feketék miért nem). A teljesítményfokozás pláne az illegális sosem volt olcsó mulatság, de ma már végképp nem az. Ezt a rendszert kijátszani már nem megy mindenkinek.

Persze azt is látni kell, hogy Ruth Chepngetich annak a Federico Rosa-istállónak a versenyzője volt, ahonnan már kismillió kenyai hosszútávfutó bukott le – többek között az olimpiai bajnok Rita Jeptoo, Jemima Sumgong és Asbel Kiprop is. De Rosáék versenyzője volt a szintén lebukott brazil rúdugró Thiago Braz is, aki Rióban, hazai közönség előtt, örökre emlékezetes versenyen verte Renaud Lavillenie-t. Náluk egy megdőlt olimpiai bajnok, nagyjából a tűrt selejt kategóriájába tartozik.

Ha innen nézzük, Chepngetich lebukása csak idő kérdése volt, és lehet, hogy előbb-utóbb Beatrice Chebet is hasonló sorsra jut majd, aki előbb tavaly első nőként 29 percen belül futotta a 10 000 métert, nemrégiben pedig 14 percen belül az 5000-et.

Rosáék sosem voltak szívbajosak, ezt az is mutatja, hogy Chepngetich szervezetében a hydrochlorothiazide-szint a megengedett határérték 190-szerese volt. Külső szemlélő számára bántóan visszaélnek a kenyai futók kiszolgáltatottságával, azzal, hogy ők ha nyernek 5000 dollárt, abból az egész család fényesen él egy évig; ha pedig 100 000-et keresnek valamelyik nagy maratonon, az számukra olyan, mintha megnyernék a lottóötöst.

Náluk az atlétika nem csak a dicsőségről szól, mint a szerencsésebb sportolóknál, hanem kőkeményen a megélhetésről. Bármennyire is nehéz, ezt sosem szabad elfelejteni.

Rá lehet kenni az egészet a kenyaiakra, lehet vagdalkozni azzal, hogy ki kéne őket zárni mindenféle világversenyről, de azt is tudni kell, hogy 2016 óta a doppingolás Kenyában bűncselekmény. Federico Rosát is tartóztatták már le, amikor Kenyába utazott, de elítélni végül nem sikerült. A kenyai kormány rengeteg mindent megpróbál, hogy javítson a helyzeten, de amíg ekkora a szegénység, amíg ennyire csak a futás jelenti az egyetlen kiugrási lehetőséget, és amíg lesznek ilyen irodák, melyek ennyire durván kihasználják a versenyzőket, ahelyett, hogy edukálnák őket, addig nem nagyon várható változás.

Ahogyan azt már írtam, külön-külön sem könnyű ezeket a történeteket értelmezni. Valamiféle egységes világképet felépíteni belőlük talán még nehezebb. Másfél hét gondolkodás után talán annyit tudok mondani, hogy a legjobban még akkor járunk, ha bízunk a hatóságokban. Megbízunk a döntéseikben. Még akkor is, ha tudjuk, hogy így is egészen biztosan benézünk ezt-azt.

De még mindig kevesebbet nézünk be, mintha minden doppingeset mellé felépítünk egy különbejáratú, apró, cuki kis összeesküvés-elméletet.