Miért csak a fehér hosszútávfutók fejlődnek, a feketék miért nem?

Egészen pontosan Fisher Cole Hockert, az 1500 méter olimpiai bajnokát hajrázta le (!), Nuguse mögött pedig Hobbs Kessler is Yomif Kejelcha régi rekordján belül futott. Ugyan az akkori írás fő témája az amerikai közép- és hosszútávfutók elképesztő fejlődése volt az elmúlt években (szg#101 – Az amerikai hosszútávfutók papírgalacsint gyúrtak a sportág történelemkönyvéből és kidobták az ablakon), de ettől még nem lehetett megkerülni azt a témát sem, hogy az újhullámos amerikai futók java része nem rendelkezik afrikai felmenőkkel. Egyedül Nuguse származik Etiópiából, a többiek olyan fehérek, mint mondjuk Jakob Ingebrigtsen.

Vagy mint Andreas Almgren, aki nemrégiben döntötte meg az 5000 méter Európa-csúcsát 12:44,27-tel hazai pályán, Stockholmban, vagy mint az angol válogatott egykori jobbhátvédjének, Danny Millsnek a fia, George Mills, aki most már nemcsak 1500 méteren, hanem 5000-en is gyorsabb, mint Mo Farah volt egykoron, vagy mint Nico Young, aki az oslói Diamond League-versenyt nyerte 5000-en, és aki szabadtéren pillanatnyilag a leggyorsabb amerikai futó, vagy mint az a Graham Blanks, aki idén már két alkalommal is 12:50-en belül futotta az 5000 métert, vagy mint az a Steffan Nilssen és Niels Laros, akik hollandként futják 3:30-on belül az 1500-at, vagy mint az a Robert Farken, aki Thomas Wessinghage 45 éves német csúcsát döntötte meg 1500 méteren Rómában, vagy mint az a Robert Rupprecht, aki Rabatban 8 másodpercet faragott a német akadályfutócsúcsból, vagy mint az a Cameron Myers, aki 18 évesen futott 3:29,80-at Ostravában.

Farkent és Larost leszámítva valamennyien az örök világranglista első 25 helyezettje közé futották fel magukat, de látva a hollandot a hétvégén a csapat Európa-bajnokságon (meg a budapesti vb-n, meg a párizsi olimpián), és figyelembe véve, hogy ő még csak 20 éves, meg merem kockáztatni, hogy mindez nála is csak idő kérdése.

De, ami még ennél is fontosabb:

5000 méteren Almgren több mint 6 másodpercet, Nico Young és Graham Blanks több mint 11-et, Mills több mint 12-t, Laros pedig több mint 13-at javított az eddigi legjobbján – igaz, nála hozzá kell tenni, hogy ő eddig inkább az 1500-ra koncentrált.

Almgrennél pedig a tisztánlátás végett szögezzük le, hogy bár ő tavaly májusig 13 percen kívüli futó volt, ott volt minden idők egyik leggyorsabb 5000 méterén még 2023-ban Firenzében, és ő lehetett volna a 14. futó, aki azon a versenyen belül fut 13 percen, csak 300 méterrel a vége előtt elesett. Így aztán tavaly májusig kellett várnia az első 13 percen belüli futásra. Ám ettől még nála is igaz: jelenleg 17 másodperccel jobb az egyéni csúcsa, mint 14 hónappal ezelőtt volt.

Ami az 1500 métert illeti, ott Mills 2,59 másodpercet, Nilssen 1,52-t, Farken pedig 1,3-at javított idén az egyéni legjobbján. Az idei ranglista első 15-je között van még Myers 3,5 másodperces PB-vel (bár ez egy 18 éves futónál természetes, tegyük hozzá), a francia Flavien Szot 3,7 másodperces egyéni csúccsal, illetve az amerikai Josh Hoey, aki 3:38,63-ról jött be 3:30-on belülre. A történeti hűség kedvéért megint csak el kell mondani, hogy Hoey-t eddig 800-asként ismertük, már tavaly is 1:44-en belül futott, tehát nem arról van szó, hogy egy outsider javult volna 9 másodpercet 1500-on, hanem inkább arról, hogy egy jó futó felvette a hosszabbik középtávot is a repertoárjába.

Lenyűgöző eredmények, annak ellenére, hogy egy hosszú szezonnak még csak az elején járunk. Persze az, hogy idén csak szeptemberben rendezik a világbajnokságot Tokióban, lehet, hogy picit segített is a versenyzőknek, és egy picit jobb formában voltak júniusban, mint általában lenni szoktak. De ez mit sem számít. 1500 métertől 5000 méterig fantasztikusan nagyot fejlődött jónéhány fehér futó.

És akkor álljon itt egy hosszabb idézet a már emlegetett februári írásból: "1987 és 2019 között rendeztek 16 világbajnokságot és 8 olimpiát, azóta 2–2-t mindkettőből. Ha 800-tól maratoniig tekintjük a férfi közép- és hosszútávfutó számokat, ideértve az akadályfutást is, akkor azt mondhatjuk, kiosztottak 48 olimpiai aranyérmet és 96 világbajnoki aranyat. 2021 óta pedig 8-8-at mindkettőből.

Most viszont mennék picit tovább is ennél, egyensúlyozva megint picikét azon a rettenetesen vékony mezsgyén, ahol egyensúlyoznom kell akkor, amikor bőrszínekről beszélek. Már csak azért is, mert nem intézhetem el annyival a kérdést, hogy miként fejlődött az Európa-csúcs és miként fejlődött a világcsúcs az elmúlt években, mivel Európa-csúcsot hosszútávfutásban sokszor tartanak olyanok, akik nem Európában születtek. Mekhissi-Benabbad, az akadályfutás csúcstartója például Algériában született, Mo Farah, aki sokáig tartotta az Európa-csúcsot 1500 méteren, Szomáliában. Azzal kapcsolatban viszont, amit mondani szeretnék, őket szerencsésebb az

Merthogy arra lettem figyelmes, hogy míg a fehér futók hihetetlen tempóban fejlődnek, addig ez az afrikai futókra nem igaz. Illetve az egyén szintjén néhányaknál talán igen, de ha a kontinens legjobbjait tekintjük, akkor biztosan nem. 800 métertől felfelé az olimpiai távokon az Afrika-csúcs egyben világcsúcs is, ám ha eltekintünk a maratonfutástól, ahol dinamikus és egyenletes volt a fejlődés az elmúlt évtizedben is, furcsa dolgokat tapasztalhatunk.

800 méterrel kezdeném, bár ez a táv egy pillanatig sem volt része az összehasonlításomnak, mivel a tavalyi szódabikarbóna-forradalom (lásd még: szg#75 – Egy teljesen legális doppingszer robbanthatja fel az olimpia állóképességi versenyszámait) olyan szinten kavarta fel az örökranglistát, hogy ezzel a számmal most ebből az aspektusból nem igazán érdemes foglalkozni. De ettől még tény: a világcsúcs 2012-es, és az első három idő még mindig David Rudisháé. Marco Arop (aki kanadai, ám Szudánban született) annyit ért el, hogy feljött Rudisha mögé a második helyre, a legendás Wilson Kipketerrel holtversenybe. Csak Kipketer 1997-ben futotta azt az időt, amit Arop tavaly. Kipketer tartja egyébként az Európa-csúcsot is, hiszen dán színekben versenyzett, ám a legjobb európai gyökerekkel rendelkező futó még mindig Sebastian Coe (1:41,73 – 1981!!!).

1500 méteren a világcsúcs még mindig Hicham El Guerroujé 1998-ból. Ingebrigtsen Európa-csúcsa, amit tavaly futott, 74 századra van ettől. A párizsi Diamond League-versenyen futott a francia színekben versenyző, de marokkói születésű Azeddine Habz, és a rendkívül fiatal kenyai Koech 3:28-on belül, de rajtuk kívül a világbajnok Timothy Cheruiyot volt az egyetlen afrikai futó 3:29-en belül az elmúlt 5 évben.

5000 és 10 000 méteren a világcsúcsot egyaránt Joshua Cheptegei tartja 2020-ból. Ez így tulajdonképpen még rendben is lenne, ezeken a távokon fenn szoktak állni a rekordok ennyi ideig, ám ha a két futás mögé nézünk, akkor ott van ugyanaz a probléma, amiről beszélni próbálok. 5000-en a harmadik leggyorsabb futás még mindig Kenenisa Bekeléé, az ötödik leggyorsabb pedig Haile Gebrselassiéé. Előbbi 2004-ből, az utóbbi 1998-ból.

5000-en annyi történt, hogy Hagos Gebrhiwet futott egy etióp csúcsot tavaly, a kenyai rekord viszont még mindig Daniel Komené (12:39,74) – 1997 óta. Rajta kívül nincs is kenyai a top 10-ben, a 15-ben is csak épphogy, de a második legjobb kenyainál (Jacob Krop) már jobb Grant Fisher, Andreas Almgren és Nico Young is.

A 10 000 méter olyan szempontból picit speciális versenyszám, hogy a Diamond League-sorozatból való száműzésével picit mostohagyerekké vált. Kevés versenyt rendeznek, nem is nagyon látja az ember, hol és mikor fog megdőlni például Cheptegei világcsúcsa – amiért nagy kár, mert az egyik leglátványosabb versenyszámról van szó.

Itt nem volt túl sok gyors verseny az elmúlt években, és ez árnyalja picit a képet, ám ettől még el kell mondani: az öt leggyorsabb futásból három még mindig Kenenisa Bekeléé, és Gebre még itt is ott van az ötödik helyen. Cheptegei itt is jobbat futott náluk a Covid alatt – de nagyjából ennyi. A kenyai csúcsot Tergat tartja még ’97-ből, ami azért erősíti, amit mondani szeretnék, ám az is igaz, hogy 10 000-en azért csak ketten vannak az örök világranglista első 50 helyezettje között, akik nem Afrikában születtek. Grant Fisher és Nico Young.

Egy pillanatig nem mondom azt, hogy az afrikai futók ne futnának nagy egyéni csúcsokat, mert ez nem lenne igaz. Ott van a 18 éves Koech, aki Párizsban második lett Habz mögött, vagy maga Habz, még akkor is, ha ő ma már francia állampolgár. De az biztos, hogy ők képtelenek túljutni a kontinens legnagyobbjain.

Míg az európai futók már régen überelik az ezredforduló európai legendáit, ha voltak ilyenek 1500-tól 5000-ig akkoriban egyáltalán.

Az teljesen egyértelmű, hogy a fehér futókkal történt valami az elmúlt pár évben, és pályán felzárkóztak az etiópokhoz, kenyaiakhoz, ugandaiakhoz. Lehet, hogy az történt, amit már az előző írásomban is pedzegettem, hogy a karbontalpas cipők megjelenésével a legnagyobb sportszergyártó cégek a korábbinál sokkal nagyobb pénzeket fizetnek azoknak a futóknak, akik az igazán nagy, tehetős piacokat képviselik, ők pedig vissza tudják forgatni ezeket az elképesztő pénzeket a saját felkészülésükbe, csökkentve ezzel az afrikai futókkal szemben meglévő genetikai versenyhátrányukat, de az is lehet, hogy a sporttudomány jutott el arra a szintre, hogy olyan edzésmódszereket dolgoznak már ki, amivel a fehér futók tudják tartani a lépést a legjobb etióp és kenyai futókkal.

Előfordulhat, hogy az is számít, hogy ma már nincsen pszichés gát. Ma talán már nem teszik fel azokat a végtelenül kellemetlen kérdéseket, mint régen, hogy "te mégis minek futsz, úgysem viheted semmire a kenyaiak és az etiópok ellen". A maiak azt látják, hogy Ingebrigtsen kétszeres olimpiai bajnok, világbajnok, hogy Hocker olimpiai bajnok, vagy hogy Wightman és Kerr is világbajnok. Azt látják, hogy nem kell izgulniuk, simán lehet esélyük.

A legvalószínűbb pedig, hogy mindez így együtt áll emögött a kétségtelenül váratlan fordulat mögött. Ami persze nem feltétlen magyarázat arra, hogy mi történt az afrikai futókkal, hogy ők miért nem jobbak, mint húsz évvel ezelőtti társaik. Már csak azért sem, mert a nőknél megmaradt az a dominancia, ami az ezredforduló környékét jellemezte, és ők az időeredményeiket tekintve is gyorsabbak, mint mondjuk Tirunesh Dibaba vagy Meseret Defar volt. Amiről írtam, az leginkább csak a férfi hosszútávfutást jellemzi, a nőknél minden megy rendben a maga útján.

Ami lehet, hogy csak még misztikusabbá teszi az egész történetet.

#senki sem kérdezett, már a YouTube-on is, illetve podcast formájában az Europsort podcastjei között, valamennyi nagy megosztón! (Spotify, Apple, Google podcast stb)