Mégis hogyan történhetett, hogy egy óra alatt négy amerikai hosszútávfutó futott világcsúcson belül?!

Az első sokkból felocsúdva egyetlen olyan eset jutott hirtelen eszembe, amikor a második helyezett is a régi rekordon belül futott a férfiaknál, közép- vagy hosszútávon, ez pedig Steve Cram és Said Aoutia római futása volt 1987-ből, amikor a sportág történetében először beértek 13 perc alá 5000 méteren. De semmi több.

Persze ettől még lehet, hogy volt ilyen több is, de hogy nem sokszor fordult elő az elmúlt 50 évben az egészen biztos. Olyan pedig, hogy ez egy napon belül kétszer megtörténjen, olyan tényleg csak a hőskorban fordulhatott elő. Arról nem beszélve, hogy a 3000 méter és a mérföld világcsúcsa mellett megdőlt az amerikai rekord 800 méteren is úgy, hogy a második helyezett is a régi rekordon belül futott.

Nevesítsünk: Grant Fischer, aki a párizsi olimpián bronzérmet nyert 5 és 10 000 méteren megdöntötte a 3000 méter világcsúcsát (7:22.90) lehajrázva (!!!) az 1500 méter olimpiai bajnokát, Cole Hockert (7:23.14), aki szintén Lamecha Girma korábbi világcsúcsán (7:23.81) belül futott. Az 1500 méter párizsi bronzérmese, Yared Nuguse (3:46:63) megdöntötte Yomif Kejelcha korábbi mérföldes világcsúcsát úgy, hogy még Hobs Kessler is a régi rekordon belül futott, míg 800 méteren Josh Hoey 1:43.90-el nyert, ami nemcsak amerikai rekord, hanem az örök világranglista harmadik legjobb ideje is. Itt a második Brice Hoppel lett, aki szintén Donovan Braizer korábbi rekordján belül ért célba.

800 méteren mindenki egyéni csúcsot futott, 3000 méteren 10-en, míg mérföldön 8-an futottak jobbat a korábbi legjobbjuknál. Még olyan is volt – a német Robert Franken, - aki  mérföldön elmaradt a korábbi legjobbjától, ám közben azért 1500 méteren megdöntötte azt.

Így aztán azt hiszem joggal tehetjük fel a kérdést:

A hosszútávfutás forradalmáról többször írtam már: szg#12 – Egy talámány, amely felrobbantotta a hosszútávfutást, szg#18 – Rég volt ennyire jó a hosszútávfutás , szg#35 – Brutális maratoni rekordok nyomában , vagy éppen tavaly a párizsi olimpia előtt, szg#75 – Egy teljesen legális doppingszer robbanthatja fel az olimpia állóképességi versenyszámait, ám ami  a hétvégén történt, azt pusztán annyival elintézni, hogy jobbak a cipők, hogy bi-carbót (delux szódabikarbónát) szednek verseny előtt a futók, szerintem butaság. Már csak azért is, mert ezen az estén nem az volt a legnagyobb szenzáció, hogy rekordok dőltek, és még csak nem is az, hogy még a második helyezettek is a régi csúcsokon belül futottak, hanem az, hogy az összes futó amerikai volt!

Csak a miheztartás végett: amerikai férfi közép- vagy hosszútávfutó utoljára 40 éve futott világcsúcsot (Sydney Maree, 1500 méter – 3:31.24, 1983 Köln), és bátran mondhatjuk, hogy az amerikai közép- és hosszútávfutás egy jó negyedszázadon keresztül – mondjuk 1987 és 2012 között - szinte nem létezett. Persze voltak döntőseik világbajnokságon, olimpián, ám a dobogó sokáig elérhetetlennek tűnt számukra. Vagy ha valaki oda is ért, mint például Meb Keflezighi az athéni olimpián, az többnyire Afrikában született és vagy diákként, vagy menekültként került az Államokba.

2012-ben aztán Galen Rupp felállhatott a dobogóra Londonban edzéstársa, Mo Farah mellé 10 000 méteren.

Apró szépséghibája volt a történetnek, hogy – képletesen szólva – a startpisztolyt az amerikai férfi hosszútávfutás számára az az Alberto Salazar dörrenette el, aki akkoriban mindkettőjük edzője volt, és aki ma már nem praktizálhat, mivel eltiltották az edzősködéstől. (2019-ben először doppingvádak, majd 2020-ban érzelmi zsarolás és szexuális zaklatás miatt). Semmiképpen sem szeretném azonban ezt az írást ebbe az irányba elvinni, még annak ellenére sem, hogy a Salazar-hatás azért mind a mai napig érezhető. Nuguse edzője például az a Nathan Ritzenhein, aki Salazar munkáját folytatta a Nike Oregon Projectnél.

Doppingolással vádolni futókat, sportolókat, mindenféle bizonyíték nélkül azonban teljesen értelmetlen, sőt, meggyőződésem szerint a sport halála.

Annál is inkább, mert akad azért ebben a történetben elég érdekesség anélkül is, hogy ezt a vonalat erőltetnénk.

Mint ahogyan azt említettem, 2012-ig amerikai férfi hosszútávfutás érdemben nem létezett, az afrikai születésű futókkal, csak azok az amerikai futók tudtak versenyképesek lenni, akik maguk is afrikai születésűek voltak csak ilyen-olyan módon az Egyesült Államokba kerültek. Rupp után éledezni látszottak picikét, de ekkor sem gondolhattuk még reálisan azt, hogy az amerikai hosszútávfutók új generációja érdemben erősebb lesz majd, mint amilyen volt mondjuk Bob Kennedy volt 90-es évek végén vagy Alan Webb az évszázad elején.

Őszintén szólva mindez még akkor sem tűnt reálisnak, amikor Matt Centrowitz megnyerte a riói olimpiát 1500-on, ugyanott pedig Rupp szerzett egy bronzot maratonifutásban. Az 1500 lassú, taktikai verseny volt, gyakorlatilag bárkié lehetett, Rupp pedig megkapta a Nike csodacipőjét – a sztorit évekig el lehetett intézni ennyivel és a párizsi olimpiáig sem nagyon láthattunk ebben a történetben sokkal többet. Legfeljebb talán annyit, hogy a potens amerikai hosszútávfutók többen lettek.

Aztán Hocker megnyerte az 1500-at, ugyanott Nuguse harmadik lett, Kessler pedig ötödik, 5 és 10 000-en Fischer bronzérmet nyert, 800-on Hoppel negyedik, maratoni futásban pedig Mantz és Young nyolcadik és kilencedik.

Amikor azt írtam, hogy a párizsi olimpiáig annyit lehetett látni, hogy potens amerikai hosszútávfutók többen lettek, akkor nem bontottam ki teljesen az igazságot. Már csak azért sem mert még egy dolgot lehetett látni: azt, hogy ezeknek a futóknak a jelentős része fehér.

Atlétika kommentátorként 30 éve egyensúlyozok azon a vékony jégen, amin lavírozni vagyok kénytelen ahhoz, hogy sportolók bőrszínéről beszélhessek, ám ezt most tényleg nem tudom másként mondani. Már csak azért se, mert valójában ez az igazán figyelemreméltó ebben a történetben. Hogy eddig – majd negyven éven keresztül – azért kellett az embernek exkuzálnia magát, hogy miként utalhat politikailag korrektül arra, hogy valakinek afrikai gyökerei vannak, hiszen szinte valamennyi számottevő hosszútávfutónak voltak, most azt kell valahogy ügyesen megoldanom, hogy arról beszéljek, hogy ezeknek a srácoknak nincs.

Számok nyelvén talán sokkal inkább tudunk píszík maradni: 1987 és 2019 között rendeztek 16 világbajnokságot és 8 olimpiát, azóta 2-2 minkettőből. Ha 800-tól maratoniig tekintjük a férfi közép- és hosszútávfutó számokat ideértve az akadályfutást is, akkor azt mondhatjuk kiosztottak 48 olimpia aranyérmet és 96 világbajnoki aranyat. 2021 óta pedig 8-at 8-at mindkettőből.

2019-ig a megszerezhető vb aranyakból 6-ot, olimpiai aranyakból 8-at tudott megszerezni az, az akinek nem voltak afrikai gyökerei. Olimpia bajnok lett Borzakovskiy, Schuhmann és Rodal 800-on, Cacho és Centrowitz 1500-on, Baumann 5000-en, illetve Bordin és Baldini maratonifutásban. Világbajnokságon Büchnernek és Bosse-nak sikerült 800-on nyernie, Panettának akadályfutásban, illetve maratonin Fiznek és Antonnak, utóbbinak kétszer és ennyi.

Ehhez képest az utóbbi két olimpián, nyerni tudott Jakob Ingebrigtsen szintén kétszer és Hooker, az utóbbi két vb-n pedig Jakob megint csak kétszer továbbá Wightman és Kerr.

Harminc éven keresztül az aranyak durván 10%-át nyerték fehér futók, az utolsó három évben viszont majdnem a felét (43,76%)

Ez az, ami azt hiszem még az amerikai férfi hosszútávfutók előretörésénél is érdekesebb téma, bár őszintén szólva, nehezen tudom a két történetet lehetne külön kezelni, amikor az ember a megoldáson gondolkodik. Arra nem gondolnék, hogy korszakos tehetségek lennének a háttérben, olyanok, amilyenek Európában, Észak-Amerikában vagy éppen Ausztráliában korábban nem születtek. Ilyennek igazából csak Ingebrigtsent látom illetve a most még csak 18 éves (és New Yorkban U20-as világcsúcsot futó) Cam Myerst. A többiek (Wightmann, Kerr, Hocker, Fischer) semmivel sem tűnnek nagyobb tehetségnek, mint azok a fehér futók, akik korábban világversenyen dobogóig sem jutottak el.

Ezzel szemben az nyilvánvalónak tűnik, hogy a valami ott változott meg nagyon, amikor a karbon talpas cipők bejöttek a piacra. Lehet azon is gondolkodni, hogy a karbon talpú cipők esetleg jobban segítik a nehezebb lábú fehér futókat, és lehet, hogy ami sokáig az etióp, kenyai, szomáliai vagy ugandai futók előnye volt, az, hogy az alsó lábszáruk könnyebb, az most, ezekkel az új cipőkkel éppen hátrányukká válik. Illetve ez így nem pontos: profitálnak az új cipőkből ők is, mint ahogyan majd minden futó, csak talán nem annyit, mint a többiek.

Azt már kikutatták, hogy az újfajta cipők nem mindenkinek egyformán segítenek, ám olyan kutatásról én még nem hallottam, ahol azt vizsgálták volna, hogy milyen bőrszínű/származású futóknak mekkora előrelépést jelent ez a cipő. Addig viszont, amíg ezt tudományosan meg nem vizsgálják, addig amit leírtam, az

Az viszont nem sejtés, hogy amióta a szupercipők megjelentek, a nagy sportszergyártó cégek elképesztő pénzekért szerződtetnek futókat. Nem ritkák a millió dolláros szerződések sem, már persze ha jó helyre születik valaki. És a jó hely itt most nem azt jelenti, hogy milyen az éghajlat, vagy milyen magasan van a születési helyed a tengerszint felett, hanem azt j, hogy mennyire fizetőképes a piac.

Manapság az Egyesült Államokban egy-egy tehetségesnek látszó, ám még semmit sem bizonyított egyetemistát is meg tudnak kínálni egy fél- vagy egymillió dolláros szerződéssel, ami még öt éve is elképzelhetetlen volt. Parker Valby nemrégiben 800 000 dollárért írt alá a New Balance-hoz, ami azért is elgondolkodtató, mert Eliud Kipchogén és Kenenisa Bekelén kívül, én nem hiszem, hogy afrikai születésű futó valaha is aláírhatott volna ilyen volumenű szerződést. Parker Valby pedig még csak 22 éves, 2023-ban megnyerte az amerikai egyetemi bajnokságot 5000 méteren, és ennyi.

Nem gondolom azt, hogy a nagy sportszergyártóknál idióták dolgoznának, akik szórják szét a pénzt frutti helyett, nyilván pontos közgazdasági megfontolások vannak minden ilyen szerződés hátterében. Nyilván be lehet bizonyítani üzletileg, hogy miért ér Valby ennyit és miért ér egy kenyai vagy etióp olimpiai bajnok pedig annyit.

Az viszont nekem most egyértelműnek tűnik, pláne a mostani hétvége után, hogy ezeknek a szerződéseknek, versenyt befolyásoló hatása van. Egyik állóképességi sportág sem egy túl bonyolult játék. Ha van két azonos tehetségű sportoló, akkor legtöbbször az nyeri a versenyt, aki nagyobb költségvetésből készül fel. Vagy ha a másik oldalról közelítem meg a történetet: sokkal nagyobb költségvetéssel, le tudsz győzni olyanokat is, akik egyébként nálad többre hivatottak.

Egészen egyszerűen azért, mert többet fordíthatsz a felkészülésedre.

Akármit is jelentsen ez…