Kipchoge, Bekele, Mo Farah - Ki minden idők legjobb hosszútávfutója?

Eli New Yorkban, élete leggyengébb maratoni idejével, 2:14:36-tal, mindössze a 17. helyen végzett, Bekele pedig még 30 kilométerig sem jutott el. Annak ellenére, hogy Kipchoge tavasszal Londonban még bejött hatodiknak, és az ott futott 2:05-ös idejéért pedig sokan fél életüket odaadnák, talán nem vagyunk rosszindulatúak, ha azt mondjuk, ez a két csodálatos pályafutás itt és most nagyjából véget ért. Legalábbis az érdemi része mindenképp. Lehet, Kipchoge elfutogat még az Antarktiszon, Kenenisa pedig vállal majd egy-két fellépést, hogy hírverést csapjon edzőközpontjának, de ez már nem igazán számít. Olyannyira nem, hogy egyre többen próbálják elkészíteni a maguk kis örökrangsorát, egyre többen próbálnak válaszolni arra a kérdésre, hogy akkor ki is volt minden idők legnagyobb hosszútávfutója.

A Federer–Nadal–Djokovic párharc óta tudjuk, hogy annak eldöntése, ki volt minden idők legjobbja, nem egyszerű feladat. Még egy olyan sportágban sem, ahol az eredmények összevetése viszonylag egyszerű, hiszen leginkább csak négy torna – a Grand Slamek – számítanak, amióta világ a világ. Kiderült azonban, hogy a szurkolók, de néha talán még a szakemberek is szeretik kényük-kedvük szerint hajlítgatni a valóságot, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy szerintük az a legnagyobb, akinek ők egyébként világ életükben szurkoltak. Ha pedig esetleg belátják, hogy ez így nem fog menni, nehéz a kedvencünket kihozni nagyobbnak annál, aki mondjuk néggyel több Grand Slamet nyert és tovább vezette a világranglistát, akkor megpróbálják az egészet elintézni annyival: hogy ennek az egésznek nincs is semmi értelme.

Pedig van. Mint ahogyan minden játéknak van. Jó móka összevetni különböző korosztályokat, olyan sportolókat, akik valójában sosem találkozhattak. Felidézzük az emléküket, eszünkbe jutnak olyanok, akikre régen nem gondoltunk. Tudni kell persze, hogy ezeknek a rangsoroknak valójában semmi tétje nincsen, nem dől össze a világ, ha nem az "nyer", akinek mi leginkább szurkoltunk, elég, ha belátjuk, hogy ez az egész egy kellemes időtöltés. Már ha van kedvünk ilyesmihez persze.

Minden játéknál fontos, hogy legelőször is lefektessük a szabályokat. Ha például arra vagyunk kíváncsiak, ki minden idők legnagyobb hosszútávfutója, akkor szögezzük le, hogy nem arra vagyunk kíváncsiak, ki minden idők legnagyobb maratonifutója például, mert az eléggé nyilvánvalóan Kipchoge, esetleg Bikila lenne, és nem tartana túl sokáig a játék. Az is fontos, hogy ha kimondjuk, hogy hosszútávfutót és nem távfutót keresünk. Persze kereshetnénk távfutót is, megnyitva ezzel a kaput a nyolcszázasok és az ezerötszázasok előtt is, ám így azt hiszem, túl nagy lenne a merítés, nehéz, vagy legalábbis nehezebb lenne a döntés.

Persze szóltak volna érvek amellett is, hogy távfutót keressünk és nem hosszútávfutót, leginkább talán az, hogy aki valaha ilyesmivel próbálkozott, az pontosan tudja, hogy aki legalább kétszer körbefutotta már a négyszázas pályát versenyszerűen, az egy brancshoz tartozik. Legyen 800-as, 1500-as, akadályfutó, 5–10 000-es vagy éppen maratonifutó. Fontos azonban tudni, hogy

Leginkább talán azért nem, mert az ultra és a trail még nem jutott el a profizmusnak arra a szintjére, ahol az atlétika olimpiai versenyszámai tartanak. Nem arról van szó, hogy ne lenne figyelemreméltó néha az a tempó, amiben néhányan már 100 kilométeren közlekednek (Kubheka világcsúcsa száz darab 3:37-es ezerből áll), vagy ne értetlenkedne az ember, hogyan lehet elfutni húsz órán belül Athénból Spártába (245,1 km), hanem arról, hogy az már egy másik szubkultúra.

Szóval én úgy döntöttem, hogy különválasztom a közép- és a hosszútávfutókat, és azt keresem, hogy ki volt 5000-től (vagy igazából 3000 akadálytól) felfelé a legnagyobb. A feladat így egy picit egyszerűbbé vált számomra, annyiból mindenképpen, hogy az ilyenkor megjelenő érzelmi faktort így könnyen ki tudtam zárni. Nem kellett legnagyobb kedvencemmel, Hicham El Guerroujjal számolnom, mivel egy 5000-es olimpiai arannyal ebben a versenyben azért elindulni sem nagyon lehet. Vele majd a középtávfutóknál kell számolni, ha egyszer lesz ilyen lista.

Kapcsolódó:

Vannak, akik egy efféle rangsorolásnál úgy próbálnak objektívek maradni, hogy kialakítanak valamiféle pontrendszert, és különböző pontokat osztogatnak az olimpiai aranyakért/érmekért, a világbajnoki címekért, a világcsúcsokért, sőt néhányan még azért is, hogy mennyi ideig állt fenn egy-egy rekord. De én azt hiszem, hogy atlétikában ez nem igazán működik. Nem azért nem, mert akkor lehet, hogy Kratochvílová lenne minden idők távfutónője, pusztán csak azért, mert több mint 40 éve tartja a női 800 világcsúcsát, és még csak nem is azért, mert így elég nagy előnybe kerülnének azok, akik még nagyobb dózisban tudták szedni az EPO-t, hanem azért, mert az atlétika versenyrendszere változott nagyon sokat az alatt a bő száz év alatt, amióta tulajdonképpen hosszútávfutásról érdemben beszélgethetünk.

Nurmi például az 1924-es párizsi olimpián még öt aranyat tudott nyerni, ami ma nyilvánvalóan elképzelhetetlen volna, Virén pedig, aki Mo Farah-hoz hasonlóan két olimpián is duplázott (5000/10 000), soha nem lehetett világbajnok, mivel az első vb-t csak 1983-ban rendezték. Nehéz lenne egy pontrendszerben számolni a kontinensbajnoki címeket is, hiszen az Európa-bajnokságok presztízse azért sokkal nagyobb, mint egy Afrika-bajnokságé (bármennyire is furán hangzik ez hosszútávfutásban), így aztán nem nagyon marad más, mint hogy megpróbáljuk szubjektíven, ám a lehetőségekhez képest érzelemmentesen rangsorolni a futókat.

Az szerintem nem túl szerencsés megoldás, hogy csak az utolsó három-négy évtized legnagyobbjaival számolunk, ahogyan sokan teszik. Elvégre egy dolog biztos:

Minden idők pedig nem 2000-ben kezdődtek. Szerencsés, azt hiszem, elsőre egy short (long?) listet készíteni. Ha a mából visszafelé haladunk, azt hiszem, Bekelével, Kipchogéval, Farahval, Gebrselassie-vel, Virénnel, Zatopekkel, Bikilával és Nurmival mindenképpen számolni kell.

Jó kérdés még Joshua Cheptegei (2 olimpiai és 3 vb-arany), a jelenlegi 5–10 000-es világcsúcstartó, aki összesen öt aranyával többet nyert, mint Bikila, Virén, Kipchoge vagy Zatopek (ha utóbbi Európa-bajnoki címeit nem számoljuk), rákerüljön-e a listára? Hiszen ő még aktív, még akkor is, ha maratoni karrierje pillanatnyilag nem is ígérkezik túl fényesnek. Viszont az ő esetében hiányzik még a távlat, éppen ezért őt most még nem rangsorolnám.

Az akadályfutók közül, akik azért nincsenek nagyon előtérben, talán Ezekiel Kemboit kéne még figyelembe venni, hiszen csak nyert két olimpiát és négy világbajnoki címet (meg három ezüstöt). Ám többnyire egyetlen versenyszámban versenyezve – azt hiszem – az akadályfutóknak nincs nagyon egyszerű feladatuk ebben a versenyben.

Fontos leszögezni azt is, hogy amikor az ember ilyesmin gondolkodik, akkor nem csak az érmek számítanak. Ha csak azok számítanának, akkor ahogyan Bikilát az ember felveszi a listára, ugyanúgy fel kellene vennie Czierpinskit is, hiszen ő is két aranyat nyert olimpián. Csakhogy Bikila az elsőt mezítláb futva nyerte 1960-ban Rómában, ami azért kultikus pillanata volt ennek a sportágnak, ugyanolyan kultikus mondjuk, mint Kipchoge két órán belüli maratonija Bécsben. Egyikért sem járt külön érem, ám ilyesmiktől eltekinteni, amikor minden idők legnagyobbját keressük, aligha lehet.

Nagy kérdés az is, mit kezdjünk a mezeifutással? Nurmi ugye még olimpiát is nyert ebben a versenyszámban (sőt mezei csapatban is), Bekele pedig 11 világbajnoki címet, de a többiek elég kevés mezeit futottak. Eltekinteni ezektől a vb-aranyaktól nyilván nem lehet ("cross-country is not a f#cking joke" – ahogy a fentebb belinkelt podcastben röviden, ám lényegre törően elhangzik), ám az se járja, hogy az döntse el a versenyt, hogy Kenenisa minden évben megnyerte-e a kis- és a nagymezeit 2003 és 2006 között.

Talán meglepő, de ha csak az aranyak számítanának, akkor Mo Farah lenne minden idők legnagyobb hosszútávfutója. Nyert négy olimpiai aranyat (Londonban és Rióban megismételte Virén München–Montreál dupláját, ahogyan azt már említettem), ezen kívül 6 világbajnoki- és 5 Európa-bajnoki címet. Nyilván az Európa-bajnokság véleményes, hiszen azt a csapat fele már csak azért sem nyerhette, mert ők Etiópiában és Kenyában születtek. Farah viszont igen, aki Szomáliában született, viszont brit színekben versenyzett. Ettől még nem lenne szerencsés, ha az Eb-aranyak döntő fontosságúak lennének a versenyben, és azt hiszem, nem is lesznek azok. Már csak azért sem:

Finoman szólva is elég könnyű rajta fogást találni. Nem Salazar és az Oregon-projekt miatt, bár aki akarja, beemelheti a doppingvádakat is a szempontok közé (ám akkor ott vannak a Virénnel szemben megfogalmazott vérdopping-vádak, Gebre és Kenenisa sokak által EPO-gyanúsnak mondott világcsúcsai – szóval ez az út szerintem nem vezet sehova), hanem azért, mert soha nem futott világcsúcsot. Már ha a Covid-járvány alatt futott 1 órás világcsúcsól eltekintünk.
Azt hiszem, azért az jogos elvárás, hogy akit minden idők legnagyobbjának mondunk, az pályafutása során legalább egyszer állítson fel egy világcsúcsot olimpiai versenyszámban.

Virénnek, akinek a dupláját Farah kopírozta, ez megvolt, Münchenben olimpiai döntőben futott világcsúcsot úgy, hogy féltávnál elesett (pont, mint Farah Rióban). Nyilván az ő karrierje nem lehetett olyan gazdag, mint a később versenyzőké, hiszen ahogyan arról már volt szó, világbajnok nem lehetett, mert befejezte a versenyzést, mire az első vb-t megrendezték volna, ráadásul az ő idejében még nemhogy Diamond League-versenyek nem léteztek, de még profi pénzdíjas atlétika sem létezett. Azt nem lehet mondani, hogy Virén karrierje csak erről a négy futásról szólt volna, Montreálban ötödik lett maratonin is, mint ahogyan Moszkvában 10 000-en is, de további érme csak egyetlen akadt, egy Eb-bronz még 1974-ből Rómából; ez pedig mai szemmel picit szegényesnek tűnik. (lásd még: "Deák a négy gólján kívül nem csinált semmit" – Népsport 1945, érti, aki érti.)

Leginkább azért lehet egyébként Farah-hoz hasonlóan lehúzni a listáról Virént is, mert ebben a kategóriában, tehát a négyszeres olimpiai bajnokok között, akik még a pénzdíjas atlétika előtti korban versenyeztek, akad nála jobb. Őt Emil Zatopeknek hívják, 1948-ban Londonban megnyerte a 10 000-et, és második lett 5000-en, négy évvel később pedig behúzta az 5000-et, a 10 000-et és a maratonit is. Utóbbit ráadásul úgy, hogy élete első maratoniját futotta, és mindössze pár órával a verseny előtt döntötte el, hogy egyáltalán indul. Emellett nyert még három Eb-aranyat, abban az időben, amikor még négyévente rendeztek Európa-bajnokságot, futott öt világcsúcsot (olimpiai távokon), és ő volt az első ember, aki 29 percen belül futotta a 10 000 métert.

Az eddig említett három futóból tehát egyértelműen ő a legnagyobb.

És nagyobb, azt hiszem, Abebe Bikilánál is, az első embernél, aki megvédte olimpiai aranyát maratonifutásban. Hiába nyerte Bikila mindkét aranyát világcsúccsal (2:15:16 – Róma 1960 – mezítláb!!!, és 2:12:11 – Tokió 1964 – már cipőben), mellette azért nehéz érveket sorakoztatni Zatopekkel szemben. Ha csak azt nem, hogy az 1964-es futása gyorsabb volt, mint amivel Kipchoge két hete a New York Marathont befejezte.

Marad tehát Nurmi – Zatopek ellen, illetve az új generációs futók: Gebre–Bekele és Kipchoge.

Nurmi, minden idők egyik legeredményesebb olimpikonja, kilenc olimpiai aranyat és három ezüstöt nyert. Győzött 1500-on, 5000-en és 10 000 méteren is, ám olyan távokon is, melyek ma már nem is léteznek (3000 méteres csapat, illetve mezeifutó csapat). Egyéni aranyból hatig jutott, amiből négyet szerzett pályán. Ugyanúgy, mint Zatopek, Virén vagy Farah. Előbbi kettőnek egyébként Nurmi volt a példaképe, mint ahogyan Hicham El Guerroujnak is, aki Nurmi után az első futó lett, aki meg tudta nyerni egy olimpián az 1500 és az 5000 métert is. Futott 22 hivatalos világcsúcsot és több mint 50 nem hivatalosat, ám mivel azért ő ezeket a rekordokat a hosszútávfutás hajnalán érte el, azért nem merném egyenértékűként kezelni őket a többiek csúcsaival.

Ez is érdekelhet:

Viszont ezt a Zatopek–Nurmi csatát nehezen tudom eldönteni, ha el tudom egyáltalán.

Ami a Bekele–Kipchoge–Gebrselassie hármast illeti, ott talán egyszerűbb dolgom van. Ha az olimpiai aranyakat tekintjük, Bekelének van három, Kipchogének és Gebrének kettő-kettő. Ha a világbajnoki címeket nézzük, Kenenisának 5 szabadtéri, 11 mezei és 1 fedett pályás, Hailenek 4 szabadtéri, 4 fedett pályás és 1 félmaratoni, Elinek mindössze 1 szabadtéri.
Ha a világcsúcsokat tekintjük, ott Gebre a legeredményesebb. Futott négyet 5000 méteren, hármat 10 000-en, és kettőt pedig maratonin. Bekelének egy jött össze 5000-en, kettő 10 000-en, igaz, ezek a csúcsok több mint 15 évig álltak. Maratonifutásban azonban elmaradt Kipchoge rekordjától 2 másodperccel. Eli csak maratonin futott világcsúcsot, igaz, ott kettőt is.

Magyarul, ha itt megállnánk, Kipchogét szinte ki lehetne rakni a versenyből, és lehetne tovább agyalni azon, hogy vajon Gebre vagy Bekele a nagyobb.

Ami miatt az ember picit gondolkodóba esik mégis, az egyfelől az örökség, a távfutásra gyakorolt hatás, másfelől az 1:59:40 Bécsben, a történelem egyetlen két órán belüli maratonija. Bármennyire is lenyűgöző élmény volt az a bécsi futás, még úgy is, hogy nem volt hivatalos verseny, így nem hitelesíthető világcsúcs, mégis azt kell mondanom, hogy az nem tarthatja benn a versenyben Kipchogét.

Én tényleg úgy hiszem, hogy ő minden idők legnagyobb maratonifutója, ám most a hosszútávfutót keressük. Ha viszont azt keressük, és ha egészen őszinték vagyunk magunkhoz, akkor azt kell mondani, hogy Eli hiába aratta minden idők egyik legnagyobb győzelmét Párizsban 2003-ban, 5000 méteren Bekele és El Guerrouj ellen, azt a hátrányt, amit pályán összeszedett az etiópokkal szemben, azt maratonin nem tudta ledolgozni. Még a 11 World Marathon Major-győzelemmel együtt sem (Gebre 4, Bekele 2).

Választani tehát a Bekele, Gebrselassie, Zatopek, Nurmi négyesből kellene.

Nem hiszem, hogy volna rossz választás, mint ahogy azt sem tudom, van-e jó. Úgy gondolom, pusztán a címek alapján nem lehet dönteni. Zatopek nem lehetett világbajnok, Nurmi még csak Európa-bajnok sem. Először hajlottam volna arra, hogy Zatopeket jelöljem meg, mivel egy olimpián megnyerni az 5000 és a 10 000 métert, illetve a maratonit, alighanem mindörökre utolérhetetlen, ám aztán beugrott valami:

Minden idők legnagyobb futója nem születhetett máshol, csak Afrikában. A hosszútávfutás nem a miénk, a hosszútávfutás az övék. Azoké, akik Kenyában, Etiópiában, esetleg Szomáliában, Ugandában születtek. Meg kell hajolnunk Zatopek, Nurmi és a többiek előtt, de azt is el kell mondani, hogy ha ők megmérkőztek volna a maguk idejében az afrikai futókkal, aligha nyertek volna ennyi mindent.

Úgyhogy marad Bekele és Gebre. Ha csak a számok döntenének, akkor nyilván Bekele nyerne, mivel ő egy hajszállal eredményesebb, ám nem csak a számok döntenek. Hanem az is, hogy ki milyen örökséget, nyomot hagyott. És az öröksége Haile Gebrselassienek azért sokkal jelentősebb.

Így aztán jelöljük meg őt.

SZG#135 – Senki sem kérdezett
Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!