Szembejött a maratoni: ölben vitték le a világcsúcstartót, annyira elkészült az erejével

Ám azért legyünk őszinték: ilyen szintű futó esetében nem is túl gyakori. Pláne, hogy mindaz, ami Cheptegei-jel történt, teljességgel szembemegy mindazzal, amit a maratonifutásról az elmúlt években – a karbon talpas csodacipők megjelenése óta – oly sokan gondoltak. A témáról már többször írtam, először itt: szg#12 – Egy találmány amely felrobbantotta a hosszútávfutást, majd pár héttel később itt: szg#16 – Rég volt ennyire jó a hosszútávfutás.

Több oldalról jártam már körül a témát, finoman szólva is van azonban a történetnek egy olyan aspektusa, melyről még nem, vagy ha igen, akkor csak nagyon érintőlegesen beszéltem. Sokan úgy vélik ugyanis, hogy a szupercipőknek köszönhetően a hosszútávfutás alapjaiban változott meg, hogy teljesen más lett, mint amilyen eddig volt. Pedig ez nem igaz.

Pusztán annyi történt, hogy gyorsabban futnak. És mivel sokan futnak gyorsabban, át kell alakítanunk a fejünkben mindent, amit eddig az időkről gondoltunk.

A már emlegetett valenciai versenyen a győztes Sisay Lemma 2:01:48-at futott, amivel az örök világranglista 4. helyére jött előre, csak a világcsúcstartó Kelvin Kiptum, Eliud Kipchoge és az a Kenenisa Bekele volt gyorsabb nála, aki itt most a negyedik helyen végzett 2:04:19-es Masters-világcsúccsal (40+).

De nem ez volt az igazán érdekes, hiszen a valenciai pályáról tudtuk, hogy nagyon gyors, az sem volt meglepő, hogy az időjárás december elején is parádés volt, és nyilvánvaló volt az is, hogy akik ezt a versenyt választották, azok nem nyáron voltak kénytelenek felkészülni a legnagyobb melegben, hanem sokkal kellemesebb körülmények között ősszel. Szóval tudtuk, hogy Valencia gyors lesz, hogy jó időket hoz majd. Az igazán különleges az volt, hogy mennyien futottak jól. Hatan értek be ugyanis 2 óra 5 percen, negyvenen 2 óra 10-en belül. A 2:08:10-es olimpiai szintet 28-an futották meg, 2:15-tel 64. lehetett valaki, 2:20-on belül pedig 98 férfi és 3 nő futott. Ha csak az olimpiai szintet nézzük, a nők még a férfiaknál is jobbak voltak, hiszen 37-en értek célba 2:26:50-en belül.

Egészen szürreális volt közvetíteni, ahogy az Európa-bajnok Alexandra Lisowska feltartott kézzel ünnepelte a 29. helyét, miközben mi már az elköszönésnél jártunk, hiszen a női győztes már tíz perce a célban volt. Lisowska nem csak annak örült, hogy kijutott az olimpiára, hanem annak is, hogy megjavította a lengyel csúcsot ('91 világbajnokának, Wanda Panfilnak van ugyan 2:24:18-a, ám azt Bostonban futotta, azon a pályán viszont nem lehet csúcsokat hitelesíteni), így az öröme teljesen jogosnak volt mondható. Ám a körítés tényleg a tömegfutóversenyeket idézte. Ezzel a 2:25:52-es idővel a 143. célba érkező volt, a célban olyan jelenetek játszódtak le, mint nálunk a SPAR Maratonon valamikor 3:30 perc tájékán.

Ha innen nézzük, az ember érti, hogy miért gondolják sokan, hogy ez az egész komédia. Ha viszont ilyenkor eszünkbe jut az, ahogyan Joshua Cheptegei az utolsó 300 métert teljesítette, ha belegondol abba, ahogy egy Joshua Cheptegeit ölben visznek le, akkor tudnia kell, hogy komédiáról szó nincs.

Joshua Chetpegei, ugyanúgy, mint az élboly, 60:35-re futotta az első félmaratonit. Még azt sem lehet mondani, hogy lett volna választása, mivel a többiek – úgy jó 15-en – ilyen tempót választottak, ő pedig úgy gondolta, hogy világcsúcstartóként nem teheti meg, hogy ne tartson velük. Kenenisa Bekele viszont tíz kilométer után saját tempóra váltott, melynek következtében fél perccel az élboly mögött érte el a féltávot, ám a táv második felén szépen levadászta a Cheptegei-féléket, azokat, akik belerokkantak saját kezdésükbe.

Bekelének persze volt rutinja már bőven, az ugandainak még nem. Bár azért a rutin hiánya néha inkább megfontoltságra sarkall, emlékezzünk csak Mo Farah első maratonijára, aki előre eldöntötte, hogy akárhányszoros világ- és olimpiai bajnok, ő bizony nem fog elfutni az elején a legjobbakkal. Viszont Farah mellé így szervezhettek nyulakat, nem futott egyedül, csak a legvégén, míg Cheptegeinek – mivel ilyen kérése nem volt – az őrült kezdés egyedüli alternatívájaként pusztán az egyedül futás maradt. Amit csak akkor vállalt el, amikor már tényleg muszáj volt.

Szinte biztos, hogy egy 62 perces félmaratoni után megérkezett volna valahol 2:04, 2:05 környékén, ám a 60:35 neki is sok volt. Mint ahogyan Lemmán kívül mindenkinek. A második Mutiso már kettő, a harmadik Wolde már több mint három perccel volt lassabb a táv második felén, mint az elsőn.

Mert azok a tömegbefutók, amiket már emlegettünk, azok az átlagok, melyeket szintén, tényleg azt tudják mutatni, hogy itt minden olyan könnyű, olyan egyszerű. Hogy az ember csak felkapja a vadonatúj csodacipőt, amiben már ki tudja hány perc van, és megfutja azt az időt, amit szeretne.

És pillanatnyilag úgy tűnik, sokan tényleg megfutják. Nagyon sokan.

A helyzet azonban csalóka. Hiszen hiába kellett ebben az évben pár másodperccel jobb idő a világranglista 100., 200. vagy 300. helyéhez, mint tavaly, ez a különbség jóval kisebb, mint amennyit Kelvin Kiptum javítani tudott a világrekordon. Tehát idén a távolság nagyobb a világranglista első és a 100.. 200., 300. helyezettje között, mint tavaly ilyenkor. Arról tehát nincsen szó, hogy tovább sűrűsödne a mezőny, arról van szó pusztán, hogy tovább gyorsul.

Elképzelhetőnek tartom, hogy jövőre lesz olyan maratoni, ahol órán belüli félmaratonival kezdenek majd, talán ugyanígy tizen-tizenöten, mint Valenciában. És könnyen előfordulhat, hogy egyvalaki túléli majd azt a kezdést is. Ne feledjük, Kiptum Chicagóban, amikor megdöntötte a világcsúcsot, a táv második felét már 59.47-re futotta. Az is benne van a levegőben, hogy Rotterdamban majd nem 60:48-cal kezd majd, hanem fél perccel gyorsabban, és berakja a világcsúcsot két óra alá.

Pillanatnyilag azonban úgy hiszem, csak tapogatózunk. Nem tudjuk, hol lehet a határ, nincs egy olyan stabil, több évig fennálló világrekord, mint volt általában az elmúlt 30 évben. Ebben persze benne van az is, hogyha nem is olyan hatalmas léptekkel, mint ahogyan fejlődtek a cipők pár évvel ezelőtt, de még mindig tapasztalható előrelépés ezen a fronton is.

Amíg azonban a világcsúcs nem stabilizálódik valahol, legalább két-három évre, addig úgy fogjuk érezni, hogy itt a mezőny forradalma. És hogy minden olyan könnyű, olyan természetes. Pedig csak a 2:10-es futók szaladnak 2:05-öt, 2:06-ot.

Gondoljunk ilyenkor Joshua Cheptegeire.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!