Egy találmány, amely felrobbantotta a hosszútávfutást

A visszafejlődés persze magyarázható, mint ahogyan a stagnálás is. Legyünk diplomatikusak: a 80-as 90-es években a doppingellenőrzések nem voltak olyan szigorúak, mint manapság. Vagy ha kellőképp szigorúak voltak is éppen, az ellenőröknek nagyobb volt a lemaradásuk, mint manapság. Az atléták egyszerűen durvább cuccokkal operálhattak, vagy éppen tovább szedhették, amit szedtek, mint a maiak. A versenyen kívüli ellenőrzésnek még híre hamva sem volt, éppen ezért a holléti igazolásnak se.

A lényeg, hogy a sportág organikus fejlődése – gondolok itt a felszerelésekre, edzésmódszerekre, regenerációra vagy éppen az orvostudomány előrelépéseire – arra volt elegendő, hogy nagyjából ott tartsunk ma, mint ahol tartottunk akkor.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ezalatt az időszak alatt ne születtek volna világcsúcsok, nem lenne jobb néhány versenyszámban mondjuk a világranglista tizedikjének vagy huszadikjának az eredménye, mint akkor, hanem pusztán azt jelenti, hogy dimenzióváltás nem nagyon történt. A szakemberek reakciói egy kiemelkedő eredményre a legtöbb versenyszámban szinte ugyanazok, mint voltak egykoron.

Hosszútávfutásban (és ezzel párhuzamosan a középtávfutás hosszabb számaiban, mondjuk így 1500 métertől felfelé) a kilencvenes évek végén léptünk egy szintet. Az okok némiképp hasonlóak voltak, mint amikről fentebb már beszéltünk, csak itt nagyon határozottan meg lehetett nevezni egyetlen szert, mely az eredmények szinte robbanásszerű fejlődéséhez vezetett. Ezt a szert azóta egy e egy pé és egy o betű egymás utáni leírásával szoktuk egyértelműsíteni.

Az EPO jelentősége azonban addig tartott, ameddig ki nem tudták mutatni, ma már nem több, mint egy a sok szer közül, amivel néhanapján megbukik valaki, aki kevésbé edukált a témában. És őszintén szólva nem hiszem, hogy ettől még bárki is kisebb elismeréssel biccentett volna mondjuk 4-5 évvel ezelőtt, ha egy 3:30-on belüli 1500 méterről olvasott, mint biccentett mondjuk húsz éve.

Olyannyira többször biccentünk, hogy azt kell mondjam, azóta, amióta én az atlétikát követem - és ennek idestova sajnos már 40-45 éve - először érzem azt, hogy eredményeket másféleképp kellene értelmeznem. És ennek a másként értelmezésnek a hátterében nem valamiféle meg nem engedett szer áll, hanem valami, amit manapság már bárki megvehet egy jobb cipőboltban. Furcsa persze technológiai fejlődésről beszélgetni az atlétikában, de azért hozzá kell tennünk, hogy csak első pillantásra az. Nyilvánvalóan ilyen robbanásszerű fejlődést hozott a sportágban az első Rekortán pálya.

Hasonlóan robbanásszerű fejlődést hozott vagy az első műanyag rúd megjelenése is, vagy mondjuk a Németh Miklós által feltalált gerely is, hogy messzire ne menjünk.

Ha a hosszútávfutásnál maradunk, akár rápillantásos módszerrel is megállapíthatjuk, hogy a futócipők fejlődése azért finoman szólva is jelentős volt az elmúlt fél évszázadban. Akár úgy is ha Bikila legendás római mezitlábas olimpiai aranyát meg se említjük. Persze ez a fejlődés eleinte azért nem volt azért olyan dinamikus, mint manapság, hiszen nem lehetett olyan sokat eladni futócipőből, hiszen a hosszútávfutás nyolcvanas évek közepéig nem volt tömegsport. Ám ettől még, ha egymás mellé rakjuk az elmúlt öt-hat évtized legjobb futócipőit nagyjából ugyanazt látjuk, mintha a legjobb kerékpárokról készült fényképeket nézegetnénk.

És ezen a fejlődésen semmi szégyellnivaló nincs, sőt. A Nike karbontalpas cipői nagyjából ugyanazt a teljesítményjavulást eredményezték atlétikában, mint amikor egykoron a kerékpárosok acélbringákról átültek alumíniumra, majd pedg később karbonra.

Amikor a Nike elkezdte úgy hirdetni az első karbon betétes cipőit, hogy ez szerintük 4%-os teljesítménynövekedéshez vezet, szinte mindenki hitetlenkedett, és valamiféle olcsó marketingfogásra gondolt. Ma viszont úgy fest, hogy ez az adat nagyon közel állt a valósághoz. Jelen pillanatban elég erős a konszenzus, hogy az új generációs futócipők durván 3-4 perces előnyt jelentenek a profiknál maratoni távon. Hogy pontosan mennyit, azt nehéz megmondani, hiszen már az sem mindegy, hogy férfiakról, vagy nőkről beszélgetünk, mint ahogyan az sem, hogy a 2 óra 5 perces vagy a 2 óra 10 perces dimenzióról. Nem mindegy az sem, hogy ki hogyan fut, ki milyen stílusban, ki milyen magas, hol van a súlypontja, ám ettől még a fejlődés számokkal könnyedén igazolható.

Az új generációs cipők bemutatkozása 2016-ra tehető. A Nike sikertelen monzai breaking2 project-je mögött már ezek a cipők sejlettek fel, mint ahogyan a riói olimpia dobogósai – Kipchoge, Lilesa és Rupp - a későbbi Vaporfly modellhez nagyon hasonló cipőt viseltek.

Ha a női maratoni futást tekintjük 2016-ban és 2017-ben két év alatt még mindössze hárman futottak 2 óra 20 percen belül, addig 2018-ban és 19-ben 11-en és 12-en. Értelemszerűen 20-ban és 21-ben következett egy visszaesés, hiszen a Covid miatt alig rendeztek versenyeket, ám tavaly már 29-en futottak 2:20-on belül, idénre pedig áprilisra elértük a 2018-as 11-es számot. Ha egy futónak nem csak egy versenyét tekintjük, hanem azt vizsgáljuk, hány 2:20-on belüli eredmény volt, akkor az eredmény még döbbenetesebb: tavaly gyakorlatilag háromszor annyi ilyen futást láthattunk, mint a Covid előtt.

Ha a világranglista 100. idejét tekintjük a férfiaknál, tavaly 2:07.14-nél jártunk, míg 2016-ban ennél több mint két perccel gyengébb idő is elég volt ugyanehhez a pozícióhoz. Ha a 10 000 métert tekintjük, tavaly 27:49-et futott a századik, míg 2017-ben 28:19-et, tehát szinte pontosan fél perccel rosszabbat. (Fontos, hogy az azt megelőző hat évben lényegi változás nem történt, mindössze két másodperc volt az előrelépés.)

Persze az eredményeket nem lehet pontosan összevetni a korábbiakkal, de azért ez nem egy óriási dráma. A nagy gond az volt, amikor ezekhez a cipőkhöz nem fért hozzá még mindenki, amikor néhányan hordták, néhányan pedig nem, mert akkor tényleg joggal bosszankodott valaki, aki bejött mondjuk negyediknek egy hagyományos cipőben, pár másodpercre a dobogótól. Eleinte csak a Nike gyártott ilyen karbontalpú cipőket, akiknek más gyártóval volt szerződésük, azok vagy vettek egy ilyet a boltban és leragasztották a márkajelzést szigetelőszalaggal, vagy együtt éltek a versenyhátrányukkal. 2019-ben a hat Major maraton 36 dobogós helyezéséből 31-et Nike cipőben értek el.

Mára azonban a helyzet megváltozott. Korántsem meglepő módon más gyártók is előjöttek hasonló, vagy adott esetben még jobb cipőkkel. Ugyanúgy karbon talppal, ugyanúgy speciális habbal, lehet, hogy még jobb cipőket gyártanak már mások. Ugyanott vagyunk mint mondjuk tíz éve, hol ez a cipő a menő, hol amaz.. A Boston maratoni férfi versenyének első négy helyezettje például Adidast viselt, míg Hellen Obiri On-ban futva nyert a nők között. Egy olyan gyártó cipőjében, amiről pár évvel ezelőtt még nem hallott szinte senki. (Ma persze Obirin kívül Roger Federer és Iga Swiatek is ilyet visel, így nyilván egyre népszerűbb)

Nem történt semmi különleges, pusztán csak túl vagyunk egy technológiai forradalmon, mondhatnánk, ám ez sem lenne teljesen igaz.

A szupercipők, úgy fest alapjaiban nyúltak bele a hosszútávfutásba, nem csak annyi történik, hogy jobb időket fut szinte mindenki, mint 2016 előtt. Úgy fest, megváltoztak az edzésmódszerek is, ezekben a cipőkben sokkal többet tudnak edzeni a legjobbak, mivel hamarabb regenerálódnak. Sokan úgy látják, ugyanebből az okból kifolyólag az is benne van a pakliban, hogy évente a szokásos kettő helyett több maratonit is tudnak majd vállalni majd.

Azok, akik pályaversenyekre készülnek, gyakran szöges helyett is szupercipőt húznak edzésen, miután bemelegítettek egy hagyományosban, sőt olyanok is vannak már, akiknek utcáról a 10 000 méteres egyéni csúcsuk jobb, mint amit pályán szögesben futottak.

De nem csak az edzésmódszerek változnak az új cipők következtében, hanem úgy fest, a versenytaktika is. Korábban az egyik leggyakrabban hangoztatott tézis az volt a maratoni futással kapcsolatban, hogy a verseny 30 kilométernél kezdődik. Ezt hallotta már szinte minden amatőr is, de ez volt a profi versenyek vezérmotívuma is. Aki ezt a mondatot nem tisztelte, az szinte mindig ráfázott, mint például Wilson Kipsang a londoni olimpián, akinek messze a mezőny legerősebb futójaként meg kellett elégednie a bronzéremmel, mert túl korán robbantott.

A profik egyértelműen arról számolnak be, hogy manapság már nem élnek meg olyan mélységeket a táv vége felé, mint korábban. Ami persze nem azt jelenti, hogy büntetlenül lehet úgy kezdeni, mint például tavaly New Yorkban a brazil Nascimento, vagy idén maga Eliud Kipchoge Bostonban. De azt igen, hogy a versenyzők próbálkoznak, próbálkoznak, mert elhiszik, hogy gyorsabban tudnak futni mint korábban.

És talán ez a legérdekesebb része az egésznek. Hogy milyen hatással van az emberre az, hogy elhisz magáról olyan dolgokat, amiket korábban nem hitt el egyálltalán. Ha megvizsgáljuk az eredményeket alacsonyabb szinteken, akár korosztályos versenyeken is, elképesztő dolgokat tapasztalunk. Olyan iramban közlekednek futók tucatjával, amit korábban el se mertek volna vállalni. Ma már nemcsak hogy elhiszik, hogy tudnak olyan iramban futni, hanem néha végig is bírják. Amilyen időt egy évtizede mondjuk csak egy-két amerikai egyetemista futott, olyat ma fut húsz-harminc.

Mindezt persze sokaknak nehéz megemészteni. És az ember meg is érti a régi nagyokat, akiknek most picit savankás a szőlő. Akik azt látják, hogy azt az időt, amiért nekik kifolyt a szemük, azt ma tucatjával futják nyikhajok. Megérti, hogy sok régi legendának folyvást azon jár az esze, hogy ők mire lettek volna képesek egy ilyen cipőben, de ezeket a dolgokat azt hiszem, el kell engedni.

Én is imádtam Rob de Castellát, Gelindo Bordint, ám tudni kell, hogy senki nem lesz kisebb futó azáltal, hogy egyszer megdöntik a rekordját, hogy az eredménye mellett elmegy az idő.

Evolúciónak hívják az ilyesmit.