Ha az a dobás kijön, már világbajnok lehetne – az olimpiai ezüstérmes Halász Bence új módszere a világcsúcsig repítheti őt

Nagyon furcsa belegondolni, hogy gyakorlatilag már egy hónap eltelt a világbajnokság lezárása óta, hiszen annyi tennivaló volt, hogy nagyon gyorsan elment ez az idő. Mindig azt hiszem, hogy majd véget ér az évi világverseny, véget ér a szezon, és akkor majd fogok tudni pihenni, de hát szerencsére bőven akad tennivaló, és nem unatkozom. Szerencsére voltunk kikapcsolódni, nyaralni – természetesen az edzőtábor helyszínén, Cipruson, hol máshol? Azt is mindig elgondolom, hogy majd nem kell menni edzeni, milyen jó lesz, de hát igazából annyira hiányzik már most is a mozgás és a mindennapi rutin, hogy elmentem a pihenőben is önszorgalomból sportolni. Mostantól már nekifogunk újra mocorogni, sportolni, de az alapozás elkezdésének még egy kicsit várnia kell.

Nálunk igazából ez egészen normális. Most nyilván kell hagyni időt pihenni is, hiszen egy hosszú szezon volt, gyakorlatilag szeptember közepéig eltartott. De sok idő nem kell és nem lehet, hiszen jövő július végén, augusztus elején már formában kell lenni, mert jön a birminghami Európa-bajnokság, a másik oldalról nézve pedig ismét egy hosszú szezon lesz, hiszen szeptemberben új versenysorozat kezdődik, aminek az első megrendezője különösen fontos nekünk, hiszen Budapesten lesz. Kemény évre számíthatunk. Nekünk nincsen fedett pályás szezonunk, ezért gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy április végéig, májusig tart az alapozás, ami abból a szempontból jó, hogy nincsen versenykényszer a tavaszi és a téli időszakban, emiatt lehet folyamatosan edzeni, és nem úgy fárad el az ember nyárra, hanem egy hosszú alapozással nagyon jó állóképességet ki lehet építeni.

Nálam szerencsére szó sincsen olyanról, hogy ne lenne meg a kedvem az edzéshez és a versenyzéshez, és szerintem nekem egy különösen más év volt, mint akár más sportolóknak, hiszen abszolút edzésszisztémát váltottunk, és az átalakított edzéseket elkezdtük már januárban. Emiatt egy plusz lendület is jött, mert nagyon kíváncsian vártam, hogy ebből mi fog kisülni. Szerencsére egy nagyon-nagyon jó év volt, és ami a legnagyobb különbséget jelentette érzésekben számomra, hogy az új edzésmunkától – bár így is nagyon-nagyon sokat edzettünk, meg hosszú, terjedelmes edzések voltak – nem éreztem azt bizonyos miniciklusok után, mondjuk három-négy napos ciklusok után, hogy átment volna rajtam egy tank. Volt kedvem folyamatosan eljárni edzeni, volt kedvem folyamatosan ezeket a dolgokat megcsinálni, és az előző évekhez képest ez nekem tényleg nagy változás volt, hiszen akkor egy olyan edzésszisztémát folytattunk, ami igazából tényleg csak a mennyiségi munkára épült.

Nem titok, az év elején azt tűztük ki, hogy nagyon jó lenne a világbajnokságon ismét dobogóra állni. Tudtuk, hogy nagyon nehéz feladat lesz, és év közben ez csak egyre nehezebb lett, hiszen gyakorlatilag az ellenfeleimtől sorra jöttek a 80, utána pedig a 81 méter feletti eredmények, és emiatt az egyik legerősebb világbajnoki mezőny gyűlt össze.

Nagyon nagy várakozással voltunk már év elején is, és elkezdtek jönni az új edzésmódszernek az eredményei már edzéseken is, aztán versenyeken is. Már májusban egyéni csúcsot tudtam dönteni, ami egyébként rám abszolút nem volt jellemző az utóbbi esztendőkben, hiszen ha valaki visszanézi, mindig a világversenyen dobtam egyedül 80 méter fölött, hiszen arra csúcsosodott ki a forma. Most, az új edzésmunkával, amit kitaláltunk, az volt a lényeg, hogy már edzéseken is, és a szezon korai szakaszában is jobban menjenek a dobások, és ennek nyilván meg is lett az eredménye. 82 méter fölé jutottam a világbajnokságon is, ami életem második legjobb eredménye. Ez is azt mutatja, meg a Gyulai Memorialos eredmény is, hogy ez egy nagyon jó szisztéma. Amikor jönnek ezek a nagyon jó eredmények folyamatosan nyáron, versenyeken és edzéseken is, az ember kicsit nagyobb célokat is meg szokott fogalmazni magában. Velem is így volt, abszolút jogosan.

Mind a kettő ott volt bennem. Biztosan tudtam, hogy a világbajnokságon nagyot fog dobni, de ő sem vehetetlen. Idén nekem kétszer is sikerült megelőznöm őt, tehát benne volt, hogy ez ismét megtörténhet. A világbajnokságra nagyon-nagyon felszívta magát, nekem meg… igazából nagyon jó ez a 82,69-es eredmény, de nem igazán jött össze. Ezért is voltam csalódott. Tényleg azt hittem, hogy bármekkorát dob Katzberg, nagy versenyben leszünk. Az edzések ezt mutatták. Valahogy nekem aznap nem jött össze az a technika, az az érzés, az a dobás, ami a világbajnokságot megelőző egy hónapban szinte minden nap összejött.

Már az olimpia másnapján körvonalazódni látszott. Ültünk a szobában Párizsban, és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mik lehetnek azok a dolgok, azok az apró kis tényezők, amik átlendíthetnek minket a 80–81 méter közötti eredményeken. Az egyik szempont az volt, hogy próbáljak meg egy picit lefogyni, átalakítani a testemet. Márciusban tudtam elkezdeni dolgozni egy dietetikussal, ami szerintem nagyon jól sikerült, mert látványos volt saját magam felé is a testem átalakulása, sokkal jobban is érzem magam. Emellett azzal, amit az utóbbi 12 évben csináltunk, vagyis a maximális erőfejlesztéssel – jól el kell fáradni, erősnek kell lenni, és majd megpihen az ember a világversenyre vagy a fontos versenyekre, ami miatt jól fog menni – elértük a maximumot. Afelé kezdtük elvinni az edzésmunkát, hogy a robbanékonyságot, a sebességet, tehát a gyors erőt fejlesszük, ne csak a maximális erőt. Az, hogy éveken keresztül a régi edzésmunkát csináltam, megadta ennek az alapot, és a könnyebb, jobban mozgatható súlyokon sokkal több ismétlést csináltam. Ami nagyon pozitív, hogy például a kondiban való változást említsem: így sem voltam egy kilogrammal sem gyengébb, mint amikor a maximális erőfejlesztéses programot csináltuk, és közben látványosan felgyorsultam a dobókörben.

Ez egy létező edzésmódszer, amit mások már régebb óta csinálnak, de Szombathelyen és Magyarországon még mindig a régebbi módszer a "szakirodalom". Mi ebből próbáltunk egy kicsit kitörni – és hadd köszönjem meg külön az edzőimnek és Igaz Bálintnak, hogy ki mertünk törni. Németh Pali bácsi negyven évig az előző módszert tanította, ebben nőttünk fel és működött, emiatt is nagyon-nagyon nagy bátorság, nagy vállalás kellett ahhoz, hogy merjen változtatni az ember.

Ezt nagyon nehéz megmondani, tehát mindig vannak kiugró évek. Ha visszanézünk négy évvel ezelőttre, a tokiói olimpián is négyen dobtak 80 méter fölött. Van, hogy megtáltosodnak az emberek és vannak gyengébb évek is. Most nagyon fiatal a mezőny, gyakorlatilag majdnem én vagyok a legidősebb, és még én is fiatalnak számítok, A tehetségek kezdenek beérni, az idősebb versenyzők – mint mondjuk Fajdek vagy Henriksen – még mindig ott vannak, és emiatt számít ennyire erősnek a kalapácsvetés napjainkban.

Bennem teljesen nem ez az érzés volt. A világbajnokságot megelőző minimum három, de lehet, hogy még annál is több hétben olyan edzéseredményeim születtek, ami miatt én teljesen biztos voltam benne, hogy ha egyetlen egy dobásom is összejön úgy, ahogy az szokott, akkor meg tudom verni őt. Viszont mégsem sikerült úgy ez a technika, ami az enyém, a sajátom, hiányzott a dobásokból a vége, az az ostorszerű megpattanása a kalapácsnak, amitől igazán elmegy. Ezt sajnálom igazából, nem azt, hogy harmadik lettem vagy hogy nem tudtam nyerni, amit esetleg szerintem nagyon sokan gondoltak, meg nagyon sokan vártak. Abszolút nem hökkentem meg a 84,70-en, és nem éreztem azt sem, hogy picit is lenyomott volna.

Igen, ez még nagyon az út eleje. Egy olyan év volt ez, amikor belevágtunk egy gyökeres változásokkal teli felkészülésbe, ahol még nincsenek kiforrva a dolgok. Látszik az edzésmunkán, hogy működik, hogy hozza az eredményt, de nekünk nagyon új terep, hogy így edzünk. Emiatt vagyunk nagyon bizakodóak: amikor jövőre ezzel az edzésmunkával kapcsolatban sokkal több tapasztalatunk lesz, ha kiforrnak a dolgok, ha összeáll az a sok apróság, hogy mit, mikor, mennyit és hogyan adagoljunk, akkor ennél sokkal jobb eredmények is születhetnek akár. Természetesen ehhez az is kell, hogy egy hasonlóan jó minőségű felkészülés jöjjön, ahol se beteg, se sérült ne legyek.

Valóban nem tűnik olyan messzinek, de ilyen magasságokban már gyakorlatilag minden centiméternek örülni kell. Nem tudom, hol az út vége – a 82,69 vagy a 85 méter között is nagyon nagy a különbség, de sok tényezőtől függenek a dolgok: jó dobókör legyen, jó napot fogjon ki az ember, jó felkészülése legyen, és legyen önbizalma. Ez mind-mind kell hozzá, és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy jöjjön össze egy olyan technika, amit a saját magáénak érez.

Kalapácsvetésben semmi olyasmi nincsen, ami segíteni tud, inkább a hátráltató tényezők vannak jelen. Engem az eső abszolút nem zavar, annyi jó versenyem volt már, hogy szeretem, ha esik. Az viszont nem, ha fúj a szél, mert annyira meg tud zavarni az egyensúlyomban, hogy nem mindig érzem, hol vannak a testrészeim.

Ez a következő heteknek a dolga lesz. Az alapozást nem véletlen hívják alapozásnak, meg kell teremteni az alapjait a tavaszi és a nyári munkának. Egyelőre ez lesz a célkeresztben. Egy hónap alatt nagyon sokat felejtettem, nem úgy megy, mint ahogy nyáron ment, úgyhogy vissza kell rázódni, és utána majd körvonalazódik, hogy mi az, amin szerintem lehet csiszolni. A technikámon mindig lehet fejleszteni, mindig lehet picit javítani, de idén nagy lépést tettünk előre. Ezen az úton kell majd továbbmenni. Amit mindenképp meg szeretnék tartani, az a dietetika, hiszen ott is lehet továbbfejlődni, és tényleg érzem benne a változást, a potenciált.

Szerintem a magyar kalapácsvetés olyan szintre érhet a következő években, ahol nagyon régen volt. A két fiú mellett – akiknek egyébként innen is nagyon gratulálok – meg szeretném említeni Varga Donátot, aki ugyanúgy kijutó volt a világbajnokságba, de csak hárman lehet indulni egy nemzetből. A következő években magáért az indulásért is nagy verseny lesz hazai szinten. Jó időszak elé nézhet a magyar kalapácsvetés, és összességében az atlétikán is látszódik, hogy fejlődik, és nagyon szépen haladunk előre.