„Egyik napról a másikra minden eltűnt" – pokoli időszakot élt át az Eb-bronzérmes magyar válogatott kézilabdázó, Faluvégi Dorottya

Az interjú a Hosszabbítás podcastben készült – a teljes adás meghallgatható itt:

Öt hónapja volt a műtét. Elvileg az enyém a legszerencsésebb, klasszikus, izolált térdszalagszakadás volt, ami nem rántott magával oldalszalagot vagy hasonlókat, úgyhogy ilyen szempontból ez az egyszerűbb esetek közé tartozott. Minden jól halad, a tervek szerint, és úgy érzem, hogy gyorsan telik az idő, emiatt nem panaszkodom egyáltalán. Hál' Istennek nincs tapasztalatom ilyen fajta sérülésben, úgyhogy mindig azt kérdezgetem, hogy jó időben vagyok és ez normális-e, mert tényleg fogalmam sincs, hogyan kéne lennie egy négy-öt hónapos műtött térdnek, de a visszajelzések nagyon pozitívak, és megyek tovább előre. Fogyjanak szépen a hónapok, mert már nagyon hiányzik a kézilabda.

Egyáltalán nem volt egyszerű... igyekeztem ilyenekbe kapaszkodni, hogy 'örüljön neki, kisasszony, hogy csak a térdszalagja, mert nagyon szépen meg lehet csinálni' és hasonlók, de valóban jó kezekben voltam a rehab első pillanatától kezdve, nagyszerű orvoshoz kerültem. Igyekeztem a pozitívumokat megtalálni magam körül, amennyire lehetett, és a rehabon vagy akár a kórházban is láttam olyat, akinek sokkal rosszabb, komplikáltabb volt egy hasonló sérülése. Nem került rám például rögzítő, úgyhogy nem sérült a meniszkuszom, két hét után már elhagytam a mankót és magamtól jártam, alig kellett fájdalomcsillapítót beszednem, mert a műtét után éjszakát leszámítva nem voltak fájdalmaim, úgyhogy majdhogynem a könnyített verzió voltam.

Alapjáraton jellemző rám, hogy érzelmileg eléggé kibillenthető vagyok, és ezen sokat is dolgozom. Mentálisan is, de kevésbé, mert valahogy muszáj a logikába, a racionalitásba kapaszkodni, hogy igenis van kiút, és kerestem, hogy mi az, ami kifelé mutat az egészből: végig kell csinálni a rehabot, 9 hónap, és újra játékos lesz belőlem. A csődnél ugyanígy: mennek csődbe más klubok is, megy tovább az élet, találok csapatot. A lelki része sokkal több időt igényelt, végig kell menni a folyamaton, hogy meggyászoljam azt, ami történt és rájöjjek, hogy mi az, ami jött az életembe. El lehetett köszönni a lányoktól, mindenki ment mindenfelé, és maradt az űr, az emlékek, a csarnok – a férjem ugyanabba a csarnokban játszik most meccseket, ahova mi edzeni jártunk. Az érzéseket nem lehet, legalábbis én nem tudom racionálisan a helyére tenni, meg kell élnem, és utána szépen minden elsimul.

Folyamatosan dolgozom magamon, de több segítségem is van. Természetesen a családom és a férjem az első, de egy mini teammel is dolgozom, három különböző emberrel, három különböző módszerrel – coach, sportpszichológus és egy kicsit megfoghatatlanabb módszer is segít. Ki miben hisz. Én mindenben hiszek, ami segíthet, és tisztában vagyok a gyengeségeimmel, illetve az erősítendő pontjaimmal, folyamatosan terápiázom, erősítem magam akkor is, amikor boldog időszak van az életemben és akkor is, amikor kevésbé. Igyekszem ugyanazokat a hibákat nem újra és újra elkövetni, hanem jobban kijönni ezekből a helyzetekből és fejlődni.

Igazából jelenleg nem jelent, de abban, ahogy én terveztem a visszatérésemet, mindenképp. Tudtam, hogy lesz egy szuper erőnléti edző a csapatnál, aki tud velem foglalkozni, amikor elkezdődik az a fázis, és tudtam, hogy van egy nagyszerű edzőnk és másodedzőnk, akik imádják az egyéni munkát is és fognak velem foglalkozni, amikor már lőhetek vagy apró dolgokat gyakorolhatok. Most egyik sincs meg, mindent a rehabon kell megtalálnom, illetve magamnak kell megteremtsem a lehetőséget, hogy amikor majd elmehetek a csarnokba és csinálhatok kis irányváltásokat vagy egy kis lábmunkát, akkor egyrészt egyáltalán legyen csarnok és legyen valaki, aki foglalkozik velem.

Jelenleg a VfB Stuttgart focicsapatának a rehabközpontjában vagyok, oda járok minden nap. Elég jól felszerelt komplexum, ami a rehabhoz kell, minden megvan, és a futóedzéseket is velük csinálom. A csarnokkérdés egyelőre a jövő zenéje, és közben bízom benne, hogy akad csapat és ajánlat, és akkor talán egy fokkal könnyebb lesz. Ha addig fel kell találnom magam, beszélek a ludwigsburgiakkal, mert szerintem nem lehetne akadály, hogy bemenjek a csarnokba.

Az edzőimmel ugyanúgy beszélek, nem napi szinten, de időnként érdeklődnek, hogy vagyok és tudnak-e bármiben segíteni. Ez melengeti a szívemet, mint ahogy az is, hogy a fiziósunk továbbra is segít a kórházzal kapcsolatot tartani, és az erőnléti edzőnket is felhívhatom. A klubvezetéssel azóta nem találkoztam velük, amióta a csőd volt, a sportigazgatóval beszéltem utána telefonon, de a többiekkel nem.

Akkor nagyon meg akartam érteni, hogy mi történt, ezer kérdésem volt, de most úgy vagyok vele, minél többet tudok, annál rosszabb és annál jobban nem értem, hogyan működtünk idáig. Már nem keresem a válaszokat. Az érzés ugyanaz maradt: a csalódottság meg fájdalom, hogy hogyan lehet egy ilyen nagyszerűnek így vége, és egyik napról a másikra mindent eltűnt és már nincsenek ott a lányok. Ami a háttérben folyt, azt viszont már nem akarom megérteni, és nem akarok többet tudni róla, mert tényleg egyre rosszabb. Mindig is azt mondtam, hogy nagyon-nagyon szeretem a csapatomat, szuper a szakmai munka és minden, működik az egész.

Aztán elmondták, hogy ők milyen nézetekkel, hittel hoztak döntéseket, bennem pedig kialakult egy érzés, hogy atyaég, ez eddig így működött? A legrosszabb, ami a legjobban fáj nekem az egészben, az az, hogy nem tudták értékelni, milyen csapat volt a kezükben. Minden poszton két válogatott játékosok volt, nagyszerű munkát végeztünk együtt, nagy összhang volt közöttünk, és nem tudták, hogy ez amúgy mennyire ritka és értékes. Ha tudták volna, sokkal jobban vigyáztak volna rá, illetve amikor először észlelték, hogy valami nem stimmel, akkor szerintem lehetőségek tárháza lett volna, köztük az is, hogy elmondják nekünk, mi mit tudunk tenni a csapatért, hogy továbbműködjünk. Mindenki tett volna érte, és áldozott volna valamit azért, hogy továbbmenjen, mert imádtunk itt lenni, és mi nagyon tudtuk, hogy az, ami van nekünk, szuper értékes és ritka. Ők nem tudták. Nekik véget ért és ment tovább az élet, bennünk maradt egy űr. A többieknek már mind van csapatuk rajtam kívül, de mindenkiben ott van az űr, hogy mi is történt nyáron.

Nem. Kész tények elé állítottak minket. Aznap, amikor megtudtuk, az edzőnk mondta, hogy lányok, annyit mondhatok, este ott kell lennetek nyolckor ezen a helyen, mert jönni fog egy csődbiztos és onnantól ő elmond mindent. Ennek ellenére mi még mindig azon voltunk, hogy vajon hogyan tudnánk segíteni, pedig olyan összegű pénzről volt szó, amit lehetetlen volt összegyűjteni. Mindenre gondoltunk a bolhapiactól a médiában való segítségkérésig, ráadásul a szurkolók gyűjtést szerveztek a háttérben a kérésünk nélkül, és elég nagy összegeket áldoztak, úgyhogy szerintem meg lehetett volna mozdítani fontos szálakat még idejében.

Mi, játékosok nem tudunk sokat kezdeni vele. Számomra már az egy nagy feladat, hogy felmérjem, hogy hol hogyan működnek a dolgok, és ha valahova aláírok, tudjam, milyen pilléreken áll a klub. Magyarországon akármilyen csapatban is játszottunk, nem éreztük annak a veszélyét, hogy ne éljük túl a szezont. Eközben a németek lepődtek meg a legjobban, hogy ilyen megtörténhet, bár sokan elmondják, hogy nagyon rossz a gazdasági helyzet és nagyon romlanak a számok, így mi, női kézilabdázók kis porszemek vagyunk a gépezetben. Szerencsés az, aki talál egy olyan klubot, ahol jó anyagi háttér van, jól lehet élni, megbecsülik a játékosokat, de talán egyre kevesebb az ilyen. Sokan rizikót vállalnak, ha például román csapathoz írnak alá, mert ott tényleg elég gyakoriak a csiki-csuki módszerrel betolt vagy elvett pénzek, és tudom, hogy engem stresszelne, hogy nincs komoly anyagi háttere egy klubnak. Nálunk is felvetették, hogy elindulhatunk a szezonban és akkor egyszer csak elfogy a pénz, de egyöntetűen mondtuk, hogy ilyet nem játszunk, mert így nem lehet teljesíteni.

Van egy csoportunk, ahol olyan, mintha menne tovább az élet. Ugyanúgy küldözgetünk egymásnak dolgokat, mert mindenről a másik jut az eszünkbe, mert sok közös kapcsolódási pont van. Ez a csoport is tartja bennünk az összetartozást, és ugyanúgy napi szinten meg akarjuk osztani egymással az érzéseinket. Ez komoly kettősség, mert közben már nincs is csapat, és olyan szomorú, ha például egymás ellen játszanak a lányok és küldik a csoportba a képet, hogy wow, ludwigsburgi találkozó. Vagy ott vannak például a német válogatott játékosok, ők rendesen depressziósak voltak az első válogatott hét után, ahol újra találkoztak, mert végre újra együtt voltak öten-hatan,. aztán megint teljesen szétszóródtak, és bele voltak betegedve, hogy megint mindenki ment tovább. Olyan jó volt újra együtt lenni. Úgyhogy szerintem mindenkinek több idő kell, mert egy új csapatban is nehéz lenni és teljesíteni – sokan még mindig meglepődnek néha, hogy milyen színű mezt is húz elő a fiókból.

Nagyon fájt, mert nagyon-nagyon vártam ezt a vb-t, akkora élmény volt a tavalyi Eb. Ráadásul azzal, hogy Lukács Vica most várandós, nyílt volna esetlegesen egy olyan feladatkör nekem, ami még nem jutott korábban a válogatottban, és emiatt is izgatott voltam. De hát ez is az élet iróniája, hogy egyszerre vagyok ilyen hosszú sérülésben, és közben várandós Vica – azt kalkulálgatom, hogy nagyjából egyszerre fogunk visszatérni.

Akár igen, ha találnék olyan klubot, amelyik nyitott arra, hogy segítsen a felépülésemben. Szeretnék komoly szinten játszani, itt, Németországban pedig kevés ilyen klub van – a volt csapattársaim közül vannak olyanok, akik válogatott játékosok, és a Ludwigsburgban például nem dolgoztak, de az új klubjuk mellett már igen. Én nagyon szívesen maradnék továbbra is profi sportoló, aki csak a kézilabdára koncentrál, nem pedig munka mellett csinálja az egészet. Nagyon szeretem Németországot, és egyébként nyitott vagyok, mert nem hiszem, hogy abban a szituációban lennék, ahol csak úgy kizárjak dolgokat, és ahogy beszéltük, nincs sem olyan sok ország, sem olyan sok csapat a világban, ahol magas szinten lehet játszani. Olyan pedig még kevesebb, ahol nyitottak egy ilyen szokatlan szituációban lévő játékosra, mint én, aki a rehab vége fele érkezne. Nyitott vagyok, semmit sem zárok ki.

Igen, voltak beszélgetések, de időbe telik, amíg ez megoldódik. Engem is türelemre intenek, hogy érdemes lehet megvárni a világbajnokságot, mert lehet, hogy azután lesznek üresedések mondjuk sérülések miatt. Meglátjuk, meglátjuk, mit dob az élet. Én optimista vagyok, a rehabból merítek erőt, mert tudom, hogy ez az, amit jelenleg tenni tudok magamért. Építem a térdemet és erősödök, mentálisan pedig szépen elteszem a megfelelő fiókba azt, ami történt a nyáron, és erősítem magam, hogy amikor kezdődik az új fejezet, akkor már csak arra tudjak koncentrálni, ne pedig hátrafelé nézzek.