"Meg tudom mutatni a fogyatékossággal élőknek: ha tesznek az álmaikért, semmi sem lehetetlen" – Ekler Luca világcsúccsal ért ismét a világ tetejére

Ezek az érmek még "utazófázisban" vannak, most éppen visszavándoroltak a bőröndömbe. Azt hiszem, hogy a legnagyobb csapatot fogják erősíteni, de tény, hogy itt-ott, mindenhol vannak érmeim: otthon, Budapesten, Szombathelyen, az egyetemen – nemrég volt egy kiállítás, aminek a részei voltak –, és mindkét nagymamámnál is van egy-egy. Úgyhogy mindegyikre más vigyáz. Talán mondhatom azt, hogy van annyi, hogy mindenki tudjon nézegetni belőlük.

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nyilván a paralimpiai érmeket nem lehet megelőzni. Talán az első Európa-bajnokságomon nyert érmet sem tudják, de azt hiszem, valahol a dobogó harmadik fokára már biztosan odakerülnek, mert tényleg hatalmas motivációt adnak a Los Angeles-i paralimpia felé vezető úton. Azt is megmutatták, hogy képes vagyok akár új távlatokba emelkedni, amire nagyon nagy szükségem volt, mert sokszor éreztem azt, hogy mintha már nem lenne mit javítanom az eredményeimen. Hála Istennek kiderült, hogy ez nem így van.

Kicsit messzebbről indulnék neki. A tokiói paralimpia után volt három évünk, nekem ennek a ciklusnak a fele pedig egy elég makacs Achilles-érzékenységgel telt, így készültem fel a párizsi paralimpiára is. Sokszor megnehezítette a felkészülésemet, és annyira ragaszkodott hozzám ez a sérülés, hogy idén, a világbajnokság előtti szabadtéri szezonban is kísért az úton. A nyári szezon elég vegyesen alakult – főleg távolugrásban és 200 méteren versenyeztem, távolugrásban pedig nem állt úgy össze a mozgás, nem volt olyan a technika, mint amilyen kellett volna. Éreztem, hogy valami nem klappol, valami hiányzik, de nehéz volt megmondani, mi az. Kiderült, hogy egy kicsit türelmesebbnek kellett volna lennem, vagy jobban bíznom az edzőimben. Ilyenkor mondom azt, hogy még annyi év versenyzés után is mindig van mit tanulni a felkészülésekből, a versenyekből, mert mindig van valami, amit lehet jobban csinálni, amin lehet változtatni. Ez nekem egy nagyon jó felismerés volt: a vágy még mindig megvan bennem.

Az országos bajnokság után – ami augusztus elején volt – szinte két hónap telt el a világbajnokságig, verseny nélkül. Szerencsére a felkészülés legvégére az erőnléti edzőm és a gyógytornászom segítségével egészen jó állapotba hoztuk az Achillesemet, már nem volt érzékeny, tudtam úgy edzeni, ahogy kellett, és el tudtam menni a vb előtti céledzőtáborba, ahol maximálisan tudtam végezni a munkát. Ez nagyon sokat jelentett. Az utolsó másfél hónapban éreztem, hogy jó formába lendülök. Nehéz volt megtippelni, milyen formában leszek, de az segített, hogy az edzések jól mentek, több egyéni csúcsot is elértem. Magabiztosan utaztam ki Indiába, bár volt bennem némi bizonytalanság, mert nem az a tipikus úti cél, amit nyaralásként választ az ember, de nem nyaralni mentünk. Összességében elmondhatom, hogy a helyiek elég jó világbajnokságot rendeztek, ahhoz képest, hogy ez volt az első nagy parasportos világversenyük.

Nem is annyira újraépítésről volt szó, hanem arról, hogy hiába jöttem haza a paralimpiáról, az utána lévő időszakban – a munkám, az évkezdés miatt – nagyon sok minden zúdult rám a "másik" oldalon. Nem éreztem, hogy teljesen tudnék pihenni. Ahhoz, hogy végre el tudjam engedni magam, az október végi időszak kellett, amikor elmentünk két és fél hétre nyaralni. Kell, hogy mindent magam mögött tudjak hagyni, ne lássam az e-mailjeimet és ne kelljen dolgoznom. Ismerem magam, tudom, hogy minden téren próbálom a maximumot nyújtani, így kellett legalább két hét, hogy tényleg kikapcsoljak.

A nyaralás kellett ahhoz is, hogy feldolgozzam, mi történt Párizsban. Három versenyszámot vállaltam, és emiatt szinte nem is volt időm megélni a távolugrásban elért eredményeimet, hiszen egyből mentem a következő versenyszámra. Ráadásul ott volt az is, hogy a cél, amiért három évet dolgoztunk, elérve, kipipálva, a következő cél pedig még négy évre volt.

Inkább a paralimpia után volt nehéz újra megtalálni a motivációmat. Eredetileg úgy terveztük, hogy a fedett pályás szezonban, 2025 elején nem fogok versenyezni, de olyan jól mentek az edzések, hogy végül 60 méter gáton és 200 méteren is elindultam a fedett pályás országos bajnokságon. Távolugrani nem szerettem volna, mert azt akartam, hogy amikor újra odaállok, tényleg érezzem, hogy hiányzik. Ez a szabadtéri szezonra érett meg, és ott már tényleg vártam, hogy újra ugorjunk. A májusban kezdődő szabadtéri szezon ívét úgy terveztük, hogy kitartson októberig, és a csúcsforma a vb-re essen.

Az alapok nem sokat változnak, de a változatosság fontos. Szalma Lászlóval ez már a kilencedik közös évünk, és mellé most egy erőnléti edző, Bogdán András is csatlakozott. A heti két konditermi edzés átalakult, ami sokat segített, mert nyolc évig ugyanazt csinálni nehéz. Ez adott egy kis színt, frissességet, és sokat erősödtem is tőle. Összességében mindháromféle edzést végzem egy héten. A gátfutást inkább a távolugrás kifutásának ritmusához használjuk, így az szinte a távolugró felkészülésem része. A fő szám a távolugrás, emellé jönnek a futószámok. Idén a 400 métert leadtam, mert az már nem illeszkedik annyira a távolugráshoz. A 100 és a 200 még igen, de a 400 méteres felkészülés teljesen más, és könnyen elviheti az energiát a távolugrástól.

Nem volt egyszerű. Itthon nagyon nehéz ehhez hasonló környezetet találni. Talán a tokiói paralimpia helyszínéhez hasonlíthat, bár ott a hőmérséklet alacsonyabb volt, de a páratartalom hasonló. A programom is sűrű volt a két futószámmal és a távolugrással. A legmegterhelőbb a 100 méteres előfutam volt: 35 fok, 40–60%-os páratartalom, tűző napsütés, 40 fokos hőérzet. Amikor az előfutamban a rajthoz mentem, csak arra gondoltam, hogy még egyszer végig kell ezt csinálni... Aznap este meg is éreztem a meleg hatását, de a következő napokban már későbbi időpontokban versenyeztem, ami jobb volt. Inkább legyen meleg, mint 13 fok és szakadó eső, abból kijutott elég korábban.

A legnehezebb versenynapom egyértelműen a távolugrás döntője és a 200 méteres előfutam volt. Eredetileg a két szám között csak 20 perc lett volna, ami teljesen szétszedte volna a felkészülésemet, de szerencsére sikerült módosítani a programot, így két órát kaptunk a kettő között. A döntő után persze semmi kedvem nem volt még futni, de utólag hálás vagyok az edzőmnek, amiért a sok edzés végére odatett még egy 200 métert: pont ez segített, hogy bírjam. Végül harmadik helyen értem célba az előfutamban, és kicsit balszerencsésen a 9-es pályát kaptam, de jó tapasztalat volt.

Alapvetően nem ilyen volt a személyiségem. Régen inkább elbújtam egy könyvvel, elmerültem a saját világomban, és csak harmadjára hallottam meg, ha hozzám szóltak.

Megerősítést kaptam abban, hogy képes vagyok többre, hogy továbbra is ott vagyok a világ élvonalában. Ez volt az első lépcsőfok a 2028-as paralimpia felé vezető úton. Nagyon jó érzés, hogy úgy jöttem haza, hogy még többet szeretnék, még éhesebb vagyok, és még keményebben akarok dolgozni. Most nem az van, hogy "végre pihenhetek", hanem ha valaki azt mondaná, hogy jövő héten kezdjük az alapozást, mennék. A jövő év még kérdéses, nem tudjuk, lesz-e Európa-bajnokság, lehet, hogy kicsit "üresebb" szezon lesz, de úgy vagyok vele, hogy hat métert bárhol lehet ugrani. Ez a célom, és a mostani 5.91 a legnagyobb ugrásom 2022 óta. Nagyon jó érzés újra ilyen távolságokat ugrani, bebizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá. Most már biztos, hogy minden versenyre ezzel a céllal megyek.

A hét elejét tiszteletemet tettem az egyetemen, visszacsatlakozom az egyetemi munkámba a TF-en. Valószínűleg október utolsó hetében elmegyek kicsit kikapcsolódni, és a hónap végén kezdjük az alapozást, a felkészülést. A terveket annak megfelelően alakítjuk, ahogy a felkészülés alakul, meglátjuk, mennyit versenyzem fedett pályán. Az biztos, hogy a szabadtéri idényt a szokásos módon fogom majd megkezdeni a TF-pályán egy jó kis szezonnyitó futással.