Rég volt ennyire jó a közép- és hosszútávfutás, és még csak most jön a budapesti vb!

Leggyakrabban talán akkor hallhatjuk, hogy „régen minden jobb volt”, amikor művészetekről beszélgetünk valakivel. Ez ugye manapság leginkább a zenét jelenti, de korábban nyilván többször elhangzott akkor is, amikor mondjuk a festészet vagy az irodalom volt a téma. Csak ma már nem nagyon beszélgetnek az emberek festészetről vagy irodalomról. Zenéről viszont annál inkább, azt nem nagyon tudja kikerülni senki, aki az elmúlt fél évszázadban volt előbb gyerek, később felnőtt, majd szülő.

Nagyjából öt-tíz évente minden generációnak más lett a zenéje, és mivel 15-20 éves intervallumnál többet azért nem nagyon tud befogadni senki sem, a legtöbben már azt a zenét sem értették meg, amit a saját gyerekük szeretett. Ez még nem lenne nagy baj, csak éppen mindenki – vagy legalábbis majdnem mindenki – azt hitte, hogy az ő zenéje, az ő generációjának a zenéje, az valamiféle magasabb minőséget képvisel.

És a legfájóbb nem az, hogy olyan emberek berzenkednek, akik a maguk idejében is mondjuk Neoton Famíliát hallgattak, hanem az, amikor Lovasi András esik neki a maiaknak, mondván, hogy „olyan emberek állnak most a slágerlisták élén, akik sem hangszeren játszani, sem énekelni nem tudnak rendesen.”

Erre a hosszúra nyúlt bevezetőre pusztán azért volt szükség, mert nagyon az az érzésem - és ami még rosszabb, az a tapasztalatom - , hogy mindaz, ami jelenleg a közép- és hosszútávfutásban történik, sokakból nagyon hasonló érzéseket vált ki. (Vesd még össze: senkiháziak kezében van a popszakma).

Csak az elmúlt hetekben megdőlt a világcsúcs női 1500 és 5000 méteren, a férfiaknál pedig 3000 akadályon, illetve 2 mérföldön. A firenzei Gyémánt Liga-versenyen 13-an futottak 13 percen belül 5000 méteren, de csak azért nem 14-en, mert a svéd Almgren 300 méterrel a cél előtt elesett. Oslóban ugyanezen a távon Jacob Kiplimo 12.41.73-as idővel ki tudott kapni, 1500 méteren pedig 8-an futottak 3.30-on belül.

Pedig mindaz, ami történik, korántsem váratlan. Néhány héttel ezelőtt hosszan írtam az okokról (SZG#12 – Egy találmány, amely felrobbantotta a hosszútávfutást). Mivel azonban ismételgetni nem szeretném magam, a továbbiakat tekintsük inkább valamiféle folytatásnak.

Az az írás így zárult:

Senki nem állítja, hogy azok a futók, akik ma bejönnek 3.30 alá, vagy ötezren 13 percen belülre, azok tehetségben felvennék a versenyt régi nagyokkal. Azokkal, akik úttörők voltak ezen a téren. Hogy nevesítsünk is őket: senki sem állítja, hogy felveszik a versenyt Said Aouitával és Steve Crammel. A világ fejlődik, fejlődnek velük az eredmények is. Ilyen alapon Paavo Nurmi is reklamálhatott volna, hogy egykori 10 000-es világcsúcsánál már a nők is gyorsabban futnak lassan egy perccel, vagy Zatopek is siránkozhatna, hogy az ő rekordja manapság egy fránya magyar bajnoki címre sem volna elég.

Ha valaki ma leül és megnézi bármelyik Gyémánt Liga-versenyt, annak nincs más dolga, csak a térdét csapkodni. Amikor Faith Kipyegon és Letesenbet Gideymeccselt Párizsban a győzelemért, és mint később kiderült, a világcsúcsért, akkor teljesen mindegy volt, hogy milyen cipő van/volt rajtuk, hogy volt-e wavelight technológia (villanynyúl) vagy nem volt, azt a versenyt jóérzéssel csak ünnepelni lehetett.

Ezekben a szakágakban nem dőlnek meg olyan gyakran a rekordok, sőt az atlétikában egyáltalán nem dőlnek olyan gyakran a világrekordok, hogy egy ilyen kivételes periódust csak úgy elengedhessünk magunk mellett. Hogy finnyázva fogadjuk.

Az meg, hogy olyanok, akik 80-as években voltak menők, vagy a 90-es évek végén, doppingolással vádolják a maiakat, pusztán csak azért, mert jó – esetenként jobb - eredményeket érnek el, az már tényleg mindennek a legalja. Az tényleg olyan, amikor valaki végérvényesen elfelejti, hogy honnan jött, hogy ő hogyan jutott el oda, ahova. És ez az „ahova” lehet az olimpiai aranytól a megye kettőig bármi.

A maiaknak semmiféle szégyenkezni valójuk nincsen, nem ártanak senkinek azzal, hogy gyorsabban futnak, mint egykoron azok, akik tehetségben hozzájuk voltak mérhetők. Már csak azért se, mert, ha a sportág egészét tekintjük, akkor – mint már fentebb említettem – ez mindig is így volt.

Ráadásul ezeknek a pernahajdereknek, akik nem átallnak ma fiatalnak lenni sincs a cipőjükben sem robbanómotor, sem rakéta. Ezek a cipők sem termelnek energiát, pusztán csak kevesebbet nyelnek el, mint az eddigiek. Ám mivel kevesebb energia vész el, a meglévő picit tovább tart, a táv későbbi szakaszában jobbak a részidők. Ám ami ennél is fontosabb, edzéseken a futók nem fáradnak el annyira, hamarabb regenerálódnak.

Ha megfigyeljük az elmúlt hetek világcsúcsait, ezek nem kozmikus rekordok (talán Ingebrigtsenét leszámítva – két mérföldet viszont ritkán futnak), hanem inkább az a szembetűnő, hogy a mezőny lett erősebb. Többen futnak nagyon jó időt, mint korábban. Minden sportágnak megvan a dinamikája, így természetesen az atlétikának is, sőt azon belül a különböző szakágaknak is.

Nem arról van szó, hogy évről évre mindenki jobb eredményeket ér el, olyan is van, amikor egy-egy versenyszám stagnál, sőt olyan is, hogy egy-egy versenyszámban visszalépés tapasztalható.

Távfutásban most egy felfelé ívelő periódust élhetünk át. Nincs más dolgunk, mint hátradőlni, és gyönyörködni benne.

Ha nem a helyszínről nézitek a budapesti atlétika vb-t, ám kíváncsiak vagytok arra, mi is történik valójában, vagy csak egyszerűen nincs egy percetek, akkor tartsatok az Eurosporttal augusztus 19. és 27. között! A helyszínről Ajkler Zita, Szabó Gábor és Németh Gergely jelentkezik, az eurosport.hu-n pedig megtekinthetitek bármelyik ügyességi szám döntőjét az elejétől a végéig. Az atlétika vb minden egyes másodperce látható tehát az Eurosport platformjain, velünk biztosan nem maradsz le semmiről!