Drog, cipő, vagy csak Rock ‘n’ Roll? A brutális maratoni rekordok nyomában

Ebben a szezonban már megdőlt a női 1500 méter, az 1 mérföld és az 5000 méter világcsúcsa is – utóbbi ráadásul kétszer is –, míg a férfiaknál is láthattunk rekordot 3000 akadályon, 2 mérföldön és 2000 méteren is. Nagy pénzben lehetett volna arra fogadni, hogy egyik maratonifutó világcsúcs sem éli meg a karácsonyt.

Az elmúlt két-három szezonban teljesen egyértelműen a hosszútávfutás vált az atlétika legforróbb szakágává. Az okokról már írtam többször ebben a sorozatban, (szg#12 – egy találmány, amely felrobbantotta a hosszútávfutást), mint ahogyan a reakciókról is, (szg#18 – régen volt ennyire jó a közép- és hosszútávfutás), ám azért azt hiszem, ami az elmúlt három hétben történt, amellett nem lehet elmenni szó nélkül. Hiszen immáron nemcsak a két órán belüli férfi maratoni van karnyújtásnyira, hanem lassan a két óra tíz percen belüli női is.

Berlinben Assefa több mint két percet faragott Brigid Kosgei rekordjából, ami hatalmas, ám nem egyedülálló fejlődés: Paula Radcliffe 2002 októberében előbb másfél percet javított Cathrine Ndereba világcsúcsán, majd fél évre rá Londonban további 1 percet és 53 másodpercet a saját csúcsán is. Igaz, két futásból, de 2:18:47-ről lement egészen 2:15:25-ig. Így aztán az etióp futásában nem annyira a fejlődés léptéke volt a különleges, hanem sokkal inkább az, hogy hova tette le a női világcsúcsot. Ezt is pedzegettem már (szg#33 – itt az első női világcsúcs, ami jobb a magyar férfi csúcsnál), ám ott azért elsősorban a rekord magyar vonatkozásairól volt szó, és nem a nemzetköziekről.

Nem olyan értelemben, hogy ezt fogják a legnehezebben megjavítani, mert ez szinte biztosan nincs így, hiszen akadnak olyan csúcsok, melyek könnyűszerrel túlélhetnek mindannyiunkat (ilyen a 400 méter, a távolugrás, a súlylökés vagy diszkoszvetés világcsúcsa). Olyan értelemben érzem legerősebbnek, hogy ez az az eredmény, amivel a legtöbbre lehetne menni a férfi mezőnyben. Nyilván az összehasonlítás nem lehet tökéletes, hiszen dobószámokban a nők könnyebb súlyt/diszkoszt/kalapácsot/gerelyt löknek, vetnek és hajítanak, mint a férfiak (majdnem azt írtam, hogy más szert használnak, de ezt aztán kihúztam), ám ha azokat a versenyszámokat tekintjük, melyek tökéletesen összevethetők, akkor a következő eredményeket kapjuk:

Míg a 100-as női világcsúcsnál csak az idén eddig 2163 férfi futott jobbat, addig a 400-as rekordnál 2906, a 800-asnál pedig 4118. Innentől kezdve azonban megfordul a tendencia, és ahogy nő a táv hossza, úgy lesz egyre értékesebb a női világcsúcs a férfi mezőnyben.

A 2:11:53-as Assefa-csúcsnál már csak 447 férfi futott jobbat az idén.

Ezzel az idővel tavaly a müncheni Európa-bajnokságon meg lehetett volna csípni a 10. helyet úgy, hogy az első kilencből heten nem is Európában születtek. Bár ennek a második tagmondatnak egy etióp futónő esetében nem sok értelme van, hiszen ő se. Így ez inkább csak érdekesség.

Tigst Assefa ugyanúgy egy lenyűgöző negatív splittel döntött rekordot (66:20/65:33) mint Kelvin Kiptum Chicagóban (60:48/59:47), és mindkettőjüknek a negyedik tíz kilométere - 30 és 40 km között - volt a leggyorsabb: Assefának 31:02, Kiptumnak 27:52. Ráadásul Kiptumnak ez már a harmadik ilyen maratonija volt.

Háromból.

És egy éven belül.

Így debütált tavaly Valenciában, így nyert tavasszal Londonban, és így nyert most is. Nem mondom, hogy ilyen maratonikat korábban ne láthattunk volna egyáltalán, ám azt se, hogy ez a két fontos statisztikai mutató egybeesése a két új világcsúcsnál véletlen volna.

Gyakorlatilag paradigmaváltásról beszélhetünk maratonifutásban. Nem, arról van szó, hogy egyre több maratoni ilyen, hanem arról, hogy lassan már szinte minden igazán kiemelkedő maratoni ilyen. Ott tartunk, hogy az ember elgondolkodik azon, hogy vajon Eliud Kipchogének nem inkább ilyen felfogásban kellett volna futnia Berlinben, hogy esetleg javítson valamennyit az akkor még fennálló világrekordján. Ő most már zsinórban három maratoninak rontott neki, és zsinórban háromszor fogyott el a végére. Igaz ez még akkor is, ha ebből egyszer azért összejött egy világcsúcs (2022., Berlin – 2:01:09), ám ennek a rekordnak az utolsó 12195 méterén 1 perccel és 24 másodperccel volt lassabb, mint Kiptum idén Chicagóban a rekorddöntéskor. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogyha négyszázas pályán futottak volna együtt, Kiptum lekörözte volna Kipchogét, már nyolc km tájékán.

Kipchoge tavaly 51, idén pedig 6 másodperces előnyt épített fel virtuálisan 30 km-ig Kiptummal szemben, ám míg Kipchogének mindkét alkalommal a leglassabb 10 000 métere következett ezután, addig Kiptumnak a leggyorsabb. Az 51 másodperces előnyből 34 másodperces hátrány lett, a 6 másodpercesből pedig több mint két perc (2:07).

Az már a tavaszi londoni maratoni óta elég világosan látszik, hogy Kelvin Kiptumnak nagyobb esélye van arra, hogy az első ember legyen a Földön, aki egy hivatalos versenyen fut két órán belül. Amikor 23 évesen másodszor is meg tudta csinálni ugyanazt, amit a debütálása alkalmával Valenciában, akkor már sejteni lehetett, hogy mire lehet képes, a világcsúcs pusztán ráerősített minderre. Mindeközben Kipchoge – bármennyire is fáj ezt leírni –, gyaníthatóan elérte teljesítőképességének a határát. Az ő problémája már nem a két óra, már nem a világcsúcs.

Ettől persze még Kipchoge a legnagyobb maratonifutó, aki valaha élt, ez nem lehet kérdés, ám ma már ott tartunk, hogy a világ valaha volt hat legjobb maratonija közül három Kiptumé, aki sohasem futott 2:02-n kívül, míg ugyanez, mármint a 2:02-n belüli futás, Kipchogének kétszer sikerült összesen egész karrierje során. Ettől persze még simán lehet, hogy Kipchoge behúzza zsinórban a harmadik olimpiai aranyát is Párizsban, hiszen az is előfordulhat, hogy Kiptum el sem indul a francia fővárosban, hanem ráfekszik a két órán belüli futásra jövő ősszel Berlinben, hiszen az olimpia&Berlin-dupla összeférhetetlennek látszik akkor, ha a két órán belüli futás is cél.

Ám ez most még mindegy is. A szakembereket, és alighanem rajongókat ennél mostanság sokkal jobban izgatja, hogy honnan jönnek ezek az eredmények? Hogy mi hajtja Tigst Assefát és Kelvin Kiptumot.

Esetleg a háromból valamelyik kettő? Vagy mindhárom? Kiindulásféleképpen álljon itt két nagyon fontos mondat. Az első, hogy mindketten durván két perccel voltak gyorsabban a második legjobb futónál az idén. A második pedig, hogy Assefa és Kiptum különböző cipőben futottak. Assefa egy Adidas Adizero Adios Pro Evo 1-et használt, (ez az a bizonyos egyszer használatos, 500 dolláros cipő), míg Kiptum egy Nike Alphafly 3-at.

Utóbbit ráadásul nem is csak Kiptum viselte, hanem Sifan Hassan és Eli Kipchoge is. Hassan Európa-csúcsot, és minden idők második legjobb idejét futotta Chicagóban, hat héttel azután, hogy érmet nyert 1500 méteren a budapesti világbajnokságon, míg Kipchoge - ahogyan arról fentebb már szó volt -, ugyan elmaradt a legjobbjától Berlinben, mégis magabiztosan nyerte a versenyt.

Ezzel együtt azt kell mondani, hogy cipő fronton a nagyobbat idén az Adidas gurította. Hatalmas ötlet volt bevallottan egy versenyre optimalizálni egy olyan valamit, amit a világ legjobb futói amúgy is egyszer használtak csak, amióta világ a világ. Szokták mondani, hogy a legegyszerűbb ötletek a legjobbak, és ez most is egyértelműen így volt. A kérdés csak az, hogy korábban miért nem jutott eszébe senkinek, hogy egy versenycipőt tényleg a végletekig kikönnyítsen? Hiszen a versenycipők mindig azért voltak könnyebbek, mert filigránabbra, mert kevésbé strapabíróra tervezték őket. Ám mivel kevésbé voltak strapabíróak, ezért a nagymenők már a 80-as években is csak egy versenyt futottak bennük.

Mégis előbb találták fel a karbonbetétet, mintsem, hogy a kikönnyítésben elmenjenek a falig. Ez a kikönnyítés, ami egyébként durván úgy 50 grammot jelentett - azért durván, mert nemcsak az nem mindegy, mivel vetjük össze az új Adidas modelljének súlyát, hanem az sem, hogy mekkora cipőről beszélünk. Nyilván, minél kisebbről, annál kisebb a differencia. Vannak arra irányuló kutatások, hogy mennyit lehet nyerni azzal, hogy valaki könnyebb cipőben fut, de itt is értelemszerűen további faktorok lépnek be. Olyanok, mint a testsúly, a tempó, a futóstílus.

Ahogyan azt már megírtuk, ez a durván 50 gramm olyan fél percet jelenthet maximum, ami elsőre soknak tűnhet, ám annyira talán mégsem az, ha figyelembe vesszük, hogy a világ élvonala jelenleg olyan 2,5%-kal fut gyorsabban ezekben az új generációs cipőkben, mint a régiekben, ami olyan 3-4 percet jelent. Gondolhatnánk, hogy ezt a 3-4 percet már mindenki levette a régi egyéni csúcsából, és már mindenki előrébb tart ennyivel, akadnak azonban tudósok, akik mindezt vitatják.

Geoff Burns például úgy véli, hogy a legnagyobb gond az új futócipőkkel, hogy vannak „superresponderek”, akik egészen egyszerűen jobban reagálnak bizonyos modellekre, mint mások. Magyarul többet kapnak egy ilyen cipőtől. Úgy véli, hogy olyan is előfordulhat, hogy egy jól kiválasztott cipő akár 10%-kal is javíthatja valakinek a teljesítményét, de olyan is előfordulhat, hogy valakinek ugyanennyivel rontja. (Ami ugye összesen már 20%-os differenciát jelent.)

Azt ugyan ő is elismeri, hogy ezek a számok nem profi futókon végzett kutatásokból jönnek, ami előrevetíti, hogy a számok aligha pontosak. Nehéz is lenne elképzelni, hogy létezik olyan karbontalpas cipő, amiben Kipchoge 13 perccel lassabban futna, hiszen 2:15-öt szerintem ő még egy surranóban vagy hótaposóban is oda tudna tenni, mint ahogy alighanem az is nagy marhaság, hogy mondjuk Szemerey Levi holnap talál egy igazán jó cipőt, amivel hirtelen 2:15-ről 10%-ot, tehát 13,5 percet javulva váratlanul felállít egy Európa-csúcsot.

Azt nem vitatom, hogy lehetnek superresponderek, és az is lehet, hogy Assefa és Kiptum is az, ám az is biztos, hogy a superresponderek mindig is voltak, és minden futónak, minden korban feladata volt, hogy megtalálja azt a cipőt, ami az ő stílusához a leginkább passzol, amiben a legjobban tud futni. És adott esetben kaphatott magától akár perceket, ha rosszul választott.

A mai karbonbetétes cipők a habnak köszönhetően a beléjük fektetett energia durván 85%-át visszaadják. Ez nagy előrelépés a korábbiakhoz képest, innen jön az a már emlegetett 3-4 perc. De fontos tudni, hogy ezek a cipők sem termelnek energiát, csak kevesebbet veszítenek el. És mivel már 85%-on járunk, nincs túl nagy tér az előrelépésre. Imitt-amott lehet még találni grammokat, másodperceket, de szinte biztos, hogy nincsen már a cipőkben újabb 3-4 perc.

Azt tehát én ki merem jelenteni, hogy Tigst Assefa és Kalvin Kiptum nem azért volt minimum két perccel jobb a többieknél, mert jobb cipőt viseltek náluk. Pár másodperc, esetleg egy fél perc jöhet onnan, hogy a pillanatnyilag legjobb cipőben nekik nagyon jól megy, de több semmiképp.

Ez a bizonyos két perc a doppingkérdés szempontjából is nagyon fontos mutató. Azt ugyanis senki nem tudja megmondani, mi lehet az a szer, amivel hirtelen ők két perccel jobbak lettek mindenki másnál. Mi lehet az, amihez ők hozzájutottak, mások pedig nem. Ilyen szerek már elég régóta nincsenek ugyanis. Ma már bármilyen szer hozzáférhető bárkinek, ha van rá pénze. Persze, olyan nyilván előfordul, hogy az egyiknek van pénze, a másiknak nincs, hogy az egyiknek megéri, a másiknak nem, de ma már, ha valaki eldönti, hogy „cuccol” és megengedheti magának, akkor megkaphat bármit.

Jelentős versenyelőnyre a többiekkel szemben csak úgy tudsz szert tenni, ha valami nagyon mást, valami sokkal durvábbat csinálsz - lásd még az egyik legjelesebb magyar találmányt, az öntőgépet például – ám ennek a használata egyfelől már idejétmúlt, másfelől pedig maratonifutás közben kicsit kényelmetlen is. Nyilván nem itt, nem mi és nem most fogjuk eldönteni azt, hogy emögött a két remek világcsúcs mögött meghúzódik-e a dopping vagy sem. Olyan alapvetéseket azonban, mint amilyen a fenti volt, nyugodtan felvázolhatunk. És ilyen alapvetésnek gondolom azt is, hogy nem szabad valakire pusztán azért rámondani, hogy doppingol, mert valami különlegesen jó eredményt ért el.

Az egyetlen dolog, amit biztosan, szinte megfellebbezhetetlenül állíthatunk Tigst Assefáról és Kelvin Kiptumról az az, hogy világraszóló tehetségek mindketten. Függetlenül attól, hogy nagyon más úton jutottak el a maratoni világcsúcsig, mint bárki más korábban a sportág történetében. Sokkal hamarább, sokkal fiatalabban, sokkal kisebb pályaatléta múlttal.

Őszintén szólva nem lehet pillanatnyilag megmondani, hogy aki ilyen úton jutott fel a csúcsra, arra milyen hosszú karrier vár, hiszen ilyen karrierre – ezen a polcon - még nem nagyon volt példa. Nem lehet tudni, hogy mondjuk Kiptum ebbe az őrült tempóba és edzésmennyiségbe nem fog-e belerokkanni akár már pár éven belül. Hiszen már a saját edzője, Gervais Hakizimana is figyelmeztette, hogy amit csinál az nem biztos, hogy akár öt éves távlatban is működik. De nem tudjuk még azt sem, hogy milyen ezekben a cipőkben felnőni, milyen ezekben a cipőkben edzeni, akár 4-5 éves távlatban. Nagyon sok mindent nem tudunk.

Azt viszont igen, hogy bármennyire is remekbeszabott ez a két világcsúcs, nagy meglepetés lenne, ha érvényben lennének még két vagy három év múlva is.