Női maratoni: itt az első világcsúcs, ami jobb, mint a magyar férfi rekord

És a hosszútávfutóságom független attól, hogy ma már a szemem kifolyik pár 5 perces ezerért.

Nyolc év alatt, amíg versenyszerűen futottam, megtudtam, milyen érzés epét hányni minden szombat reggel a margitszigeti szökőkútnál, tudom milyen felfutni a Komjádiból a Hármashatárhegyre négy perces tempóban - csak úgy bemelegítésféleképpen -, és tudom azt is, hogy néz ki belülről mondjuk 30X300 méter, perces pihenőkkel. Nem nagy dolgok ezek, nem különösebben durva edzések, Iharosék futottak 100x400-at is, napi két edzésük egyikén.

Mindezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem: a hosszútávfutóság nem keverendő össze a hobbifutással. Nem több vagy kevesebb annál: más. Más az iram, más a pulzustartomány, más a cél. Ilyen edzéseket ép eszű kocogó nem csinál, mert miért is csinálna? Ő azért megy ki, hogy egészséges maradjon, hogy jól érezze magát. Ha éppen nem is futás közben, de legalább utána.

Mindezekkel csak azt szeretném bizonyítani, hogy a fenti címmel semmiképpen sem a magyar hosszútávfutókat akarnám bántani. Közülük jöttem, köztük nőttem fel. Pontosan tudom, mi meló van akár csak egy 2 óra 20-as maratoniban, és az utolsó dolog, ami eszembe jutna, hogy leszóljak egy ilyen teljesítményt. Arról már nem is beszélve, hogy a mai napig úgy gondolom – már csak a saját tapasztalásaim okán is -, hogy tehetségtelen, gyönge hosszútávfutónak lenni sokkal nehezebb, mint jónak. Hiszen nem csak a sikerélmény kevesebb, hanem még a szenvedés is tovább tart.

Ám attól, mert üt, még igaz. És igaz marad akkor is, ha nem mondjuk ki, ha nem írjuk le. Így aztán amellett, hogy ünnepeljük az atlétika történetének egyik legnagyszerűbb női teljesítményét, azt hiszem, a pillanat kiválóan alkalmas arra is, hogy elgondolkodjunk, hogyan és miként jutottunk el idáig. Odáig, hogy ez a cím igaz legyen.

Persze van egy rövid, szinte egymondatos magyarázat is. Mégpedig az, hogy a világ legjobb futónői már kivették azt a 3-4 percet a maratoniból, ami a cipőforradalom révén belekerült, ám ugyanez a magyar férfi hosszútávfutóknak még nem sikerült. Ám legyünk őszinték, itt ezen a ponton megállni önáltatás volna. Hiszen ha jelenlegi legjobbjainkat nézzük, ők már kivették ezt a 3-4 percet, és úgy tartanak ott, ahol tartanak. Szemerei Levente most éppen 2 óra 15 perc környékén, a többiek hátrébb.

És itt most előreszaladok picikét: nem azért tartanak itt, mert puhányak, tehetségtelenek és naplopók volnának, szemben a régiekkel, akik igazi tökös, kemény gyerekek voltak mind egy szálig. A probléma ennél sokkal mélyebb és összetettebb.

Közülük Balázs az egyetlen, aki ebben az évezredben futott rekordot, ő Mecser Lajos 1968-as (!!!) csúcsát tudta megdönteni még 2002-ben. Szűcs Csaba ominózus 2:12:10-es maratonifutó csúcsa 1993-as, Káldy Zoli 10 000-es csúcsa 1991-es, Markó Gábor akadályfutó csúcsa pedig 1984-es keltezésű.

Innen kell valahonnan elindulnunk, itt kell elkezdenünk keresni a magyarázatot. Hiszen az 1993-at megelőző évtizedben azért a Markó-Káldy-Szűcs hármas összehozott 9 magyar csúcsot (sőt, Markó még egy tizediket is futott 1982-ben). Jól látszik tehát, hogy valami a rendszerváltás környékén változott meg igazán.

Annak ellenére, hogy a futás, mint szabadidősport, egészen elképesztő mértékben fejlődött az elmúlt évtizedekben, a versenyszerű hosszútávfutás teljesen ellenkező utat járt be Magyarországon. Míg a hobbifutók száma szinte exponenciálisan nőtt, addig a profi futók száma drasztikusan csökkent. És a két csoport között nincs – vagy csak nagyon ritkán van, lásd majd még Szabó Nórit – átmenet.

A '70-es, '80-as években még hatalmas hosszútávfutó élet volt nemcsak Budapesten, hanem országszerte is. Elsősorban azért, mert elég vonzó életpályának tűnt sokaknak futóként elhelyezkedni valamiféle sportállásban. Ezt, mármint a sportállást azért akkoriban jónéhány klub biztosítani tudta az első- vagy másodosztályú versenyzőinek. A legjobbak jellemzően csak a fizetésnapokon jártak be a „gyárba”, a kicsit gyengébbek pedig négy órás munkaidő-kedvezményt kaptak. Emellett mindenki kapott némi kalóriapénzt, a teljesítményétől függően persze, akik pedig eljutottak egy-egy nyugati versenyre, onnan hazafelé jövet még seftelni is tudtak ezzel-azzal. Különösen akkor, ha jól futottak, mert a nagyobb maratonikon Nyugat-Európában már akkor is voltak pénzdíjak, Kerékjártó István 1986-ban Münchenben nyert például egy BMW-t.

Úgy gondolom, hogy ezeknek a sportállásoknak a megszűntére vezethető vissza, hogy a magyar hosszútávfutás elindult a lejtőn lefelé. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem értek egyet azzal, hogy ez a rendszer megszűnt, mert már hogyne értenék egyet, pusztán úgy gondolom, hogy ez a fő ok, innen indulunk. Ne feledjük, gyakorlatilag minden állóképességi sport - legyen szó futásról, kerékpárról vagy bármi másról - elképesztően időigényes elfoglaltság. Egy minőségi maratonira nem lehet napi 1-2 óra edzéssel felkészülni, márpedig a maiak nem nagyon engedhetik meg maguknak azt, hogy a teljes életüket erre tegyék fel. Szinte valamennyien dolgoznak valahol, és csupán a munka mellett tudnak edzeni.

A '80-as években csak Budapesten volt 20-30 futó, aki pályafutása egy pontján 2:20-on belül tudott, és voltak még legalább ugyanennyien, akik mondjuk 2:25-ön. Ők akkor profi futóként élték az életüket, még ha nem is így hívták őket. Jellemzően három-négy klubban versenyeztek, ezekben a klubokban együtt, egymás ellen futottak nap mint nap. És az sem volt ritka, hogy szombatonként a Komjádiban összegyűltek szinte mindannyian egy kis hegyi futásra. Utána Rudas.

Azzal, hogy a rendszerváltással megszűntek a sportállások, nem csak annyi történt, hogy egyre kevesebben tudták már a teljes életüket a futásnak szentelni, hogy egyre többeknek ténylegesen dolgozniuk kellett, hogy meg tudjanak élni. A sportállások megszűntével megszűnt a tömegbázis is, mivel ezek között a keretek között már kevesebben tudták ezt az egészet vállalni. Egyre kevesebb futó lett.

Viszont abban biztos vagyok, hogy nagyon sokat számít, hogy szemben a fenti nagy csapattal, a maiak szinte egyedül vannak. Szemerei Levente és Szabó Nóri, a két pillanatnyilag legjobb magyar maratoni futó, tudomásom szerint többnyire egyedül edz. (Mármint nem edző nélkül, hanem társak nélkül.) Ez különösen Nóri esetében érdekes, hiszen ez régen azért a lányok esetében szinte elképzelhetetlen volt. Nem azért, mert féltek a sötétben, hanem azért, mert mindig akadt olyan fiú csapat – ha más nem, a fiatalok –, akikkel tudtak együtt futni.

A sporttudomány elképesztően sokat fejlődött ebben a harminc évben, már nem ott tartunk, mint ahol Apukámék tartottak, akik úgy hitték, hogyha Iharosék kettőt edzettek, ők pedig majd hármat fognak, akkor majd jobbak lesznek náluk (mondjuk azért ebből is kijött egy olimpiai 5. hely maratoni futásban – Sütő József 1964, Tokió, de ez most mellékszál).

Ma már ott tart a világ, hogy mindenki folyamatosan laktátot mér edzés közben is, hogy elképesztően komoly terhelésélettani tesztek állnak rendelkezésre, nem is beszélve a táplálékkiegészítők vagy a regenerálódást segítő egyéb eszközökről fejlődéséről.

De mindez nem sokat ér, ha egyedül vagy. Nem véletlen, ha megnézünk egy videót arról, hogy hogyan készülnek a kenyai és az etióp futók otthon, ott magányos futót szinte sosem látunk. Hatalmas bolyokban futnak szinte mindig. Mert bolyban futni egyfelől könnyebb, másfelől pedig egy nagy csapatból, egy nagyobb merítésből szinte biztosan jobb lesz a legjobb, mintha csak néhány futóból válogathatunk.

Régebben teljesen egyértelmű életpályamodell állt a hosszútávfutók előtt: amikor a pályához már nem voltak elég gyorsak, akkor léptek fel maratonira. Általában úgy harminc éves koruk tájékán, többnyire viszonylag jó egyéni csúccsal 5-10 000 méterről. Nem feltétlen azokból lettek a legjobb maratoni futók, akik a legjobbak voltak a pályán is, de mindig volt egy biztos alap. Manapság ez már azért megváltozott. Különösen Kenyából és Etiópiából kerülnek elő olyan fiatal futók, akik számottevő pályakarrier nélkül kezdenek el maratonifutással foglalkozni, akár már a húszas éveik elején. (Tadese Tekele 21 évesen futott most 2:03:24-et Berlinben és lett harmadik – jelzésértékű akadályfutó múlttal).

Attól azonban, hogy vannak ilyen kenyai és etióp futók, nem gondolom, hogy mi reálisan reménykedhetnénk abban, hogy valaki ilyen módon megdönti Szűcs Csaba csúcsát. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, legalább 14 perc körüli egyéni csúcs kell 5000-en és 29:30, vagy inkább jobb 10 000-en. Szemerei Levinek ezért is lehet előbb-utóbb némi esélye a csúcsdöntésre, mert neki ezek az egyéni csúcsai legalább már megvannak. Ám jó tíz évre visszamenőleg ő az első ilyen azok közül, akik érdemben maratoni futással próbálkoztak. Ha innen indulsz, akkor is kell még legalább 3-4 év, hogy eljuss mondjuk 2:14-en belülre. De legalább az alapok itt rendben vannak.

Úgy gondolom, hogy a magyar csúcs nélküli szűk esztendőknek azért lassan-lassan a végére érünk. Palkovits Pisti meg fogja dönteni az akadályfutó csúcsot, gyanítom már jövőre, és Szemerei Levi is 1-2 éven belül sikerrel jár majd ezekben a csodacipőkben. Arra azonban, hogy lesz-e még valaha jobb a férfi maratoni csúcsunk, mint a női világcsúcs, arra nem tenném rá a fejem.

Mert amit Tigst Assefától láttunk, az nem a plafon a női maratonifutásban, ebben biztos vagyok.