Ennél nagyobb botrány az idei téli olimpián lehet, nem is lesz!

Akkor azt gondoltam, hogy azok a futók, akik csak egy számban bevethetők, pórul járhatnak, ami be is igazolódott. Vannak néhányan, akik végül nem fértek be a csapatba (Haggen, Ree, Evensen), úgy, hogy ha jó napjuk van, simán dobogóra is állhatnának egy-egy versenyszámban.

Amikor azonban azt a cikket írtam (Ha éremesélyes sportolóknak kell otthon maradniuk, miért nem indulhatnak többen egy téli olimpián?), akkor úgy festett, hogy az lehet talán a legnagyobb dráma, hogy egy másik norvég áll majd a dobogón 50 kilométeren, mint aki állna akkor, ha bárkit nevezhettek volna, ami valljuk be, a világ többi részének azért nagyjából édes mindegy. Persze, ha az elvek szintjén beszélgetünk, akkor nem az, hiszen fontos elvek sérülnek nagyon, ám az elvek a mai világban, mondjuk így, elegánsan: háttérbe szorultak.

Azóta azonban kiderült: nem ez lesz a legnagyobb probléma.

Három héttel ezelőtt még úgy festett, hogy az alpesi sízőknél ezúttal nem lesz olyan balhé, mint négy évvel ezelőtt volt, amikor egy jamaicai DJ eljutott Pekingbe, a világbajnoki dobogós Mölgg pedig nem. Megnéztem ugyanis a Nemzetközi Sí Szövetség aktuális ranglistáját, hogy kik miként állnak a kvalifikációval, és úgy látszott, hogy az öt legfontosabb nemzetnek (Ausztria, Svájc, Olaszország, Norvégia és Franciaország) a férfiaknál, továbbá az Egyesült Államoknak a nőknél 10 vagy 11 kvótája lesz, amivel – ha nem is bőségesen – de el lehet karcolgatni valahogy.

A kvalifikációs időszak azonban nem január elején, hanem 18-án, a wengeni világkupa-hétvégét követően zárult, és akkor rögtön látszott, hogy az utolsó három hétben valami történt. Legalább akkora, ha nem nagyobb balhé körvonalazódik, mint amilyen a pekingi volt. Erről beszéltünk már a múlt heti Hóeke podcastünkben is Rév Danival, ám akkor egyfelől még nem tudtuk, mik lesznek majd a végleges számok, másfelől azt sem tudtuk végül, kik maradnak otthon. Azóta kiderültek a számok is, és egy darabig úgy hittük, már tudjuk azt is, hogy kik lesznek azok, akik végül kvótaszűke miatt otthon maradnak.

Azt gondoltuk, és a múlt hét kedden felvett podcastünk címe is erre utalt, a legnevesebb áldozat Alexis Pinturault lehet, a franciák összetett világkupa-győztes, háromszoros világbajnok óriásműlesiklója.

Amikor a cikket elkezdtem írni, a feltételes mód helyett az előző mondatban kijelentő mód szerepelt, azóta azonban, mivel a norvégok végül nem tíz, hanem kilenc sízőt neveztek csak, a megmaradt kvóta a franciákra szállt, akik így végül nem hét, hanem nyolc sízőt nevezhetnek majd. A nyolcadik sízőt szerda este, a két schladmingi verseny után nevezik majd meg, tehát még az is lehet, hogy Pintu végül utazik. Ám ha ő megy, akkor Favrot, Muffat-Jeandet vagy Elezi Canneferina otthon marad, ami a lényegen sokat nem változtat.

Olyan sízők nem utazhatnak el az olimpiára, akiknek feltétlen ott volna a helyük.

És a kérdés továbbra is az, hogy mi ez az egész rendszer, ami ilyen kegyetlen döntések meghozatalára készteti a szövetségeket. És mi a haszna? Továbbá hogyan működik? Miként fordul elő, hogy egy nagy nemzet (idén a francia, négy éve az olasz) még egy hónappal a kvalifikációs időszak lezárta előtt is úgy számol, hogy 10 vagy 11 kvótája lesz, aztán hirtelen azzal kell szembesülnie, hogy ha senki nem lép vissza, akkor csak 6? Mi történt október óta, amikor is a franciák még 10 kvótával szerepeltek a listán? Hogyan vesztettek el négyet, miközben nyertek három világkupa-versenyt, volt egy csomó dobogójuk, rahedli top10-es, top20-as helyezésük?

Ennek mentem utána.

Azt már három hete is megírtam, hogy a legnagyobb problémát abban látom, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elég szűkre szabta az elosztható kvóták mennyiségét. Annak ellenére szabta szűkre, hogy sem a Milánó–Cortina, sem majd négy év múlva a Francia Alpok esetében ezt nem indokolja semmi. Mindkét helyszínen bőséggel áll rendelkezésre szálláshely, továbbá mindkét olimpia egymástól eléggé távol eső helyszíneken zajlik majd.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek:

Amikor úgy döntöttek, hogy 153–153 férfi és női alpesi síző indulhat az olimpián, akkor azt is mondták, hogy Bormio, a férfi versenyek helyszíne ennyi, tehát négy turistabusznyi sízőt lát majd vendégül. (Plusz még 36-ot, akik síalpinizmusban debütálnak majd.) Ez nem egész 200 sportoló, ha a teljes technikai személyzetet, a sportvezetőket, újságírókat is ideszámoljuk, akkor sincsen ezer ember, az tehát, hogy többen nem férnek el, egyszerűen nem érv.

Onnan indulunk tehát, hogy a NOB 153–153 sportolót engedélyezett mindössze, annak ellenére, hogy tudta, hogy a legtöbb olyan nemzet, amely egyetlen sportolót küld csak az olimpiára, alpesi sízőt küld majd. Pontosan azért, amiért ezek a nemzetek a nyári olimpiára általában 100 méteres síkfutásban neveznek valakit. A Rittbergert picit nehezebb leszúrni, pláne ha tripla, az 50 kilométeres sífutás megerőltető, a szkeletont meg hagyjuk is. A legvalószínűbb, hogy találnak valakit, aki állt már sílécen, és aki némi gyakorlással a FIS minimumkövetelményeit teljesíteni tudja. Abban az esetben ugyanis, ha csak egyetlen sízőről beszélünk, akkor ezek a minimumkövetelmények műlesiklásban és óriásműlesiklásban ugyanis nem olyan magasak. Nem mondom, hogy az amatőrök szintje, mert nem az, de azért 120 FIS-pontot lehet síelni, jamaicai DJ-knek is sikerült már.

A probléma gyökere valahol ott van, hogy azok az országok, akik végül egyetlen sízőt (vagy éppen egyetlen sportolót) tudnak delegálni az egész olimpiára, többnyire férfiakat küldenek, és nem nőket. Tehát nagyon szép, hogy a NOB a teljes nemi egyenjogúságra törekszik, ám ez a tagországok szintjén nem valósul meg. És mivel először minden ország kap egyetlen helyet (tehát Svájc ugyanúgy, mint Bissau-Guinea), a minőségi sízők a nőknél 90, a férfiaknál viszont csak 72 helyen osztoznak. Ettől még, mint azt látni fogjuk, a rendszer akár működhetne is, ha a 153 nem 153, hanem 200 mondjuk, akkor semmi gond nem lenne.

Ugyan le merem írni azt is, hogy javarészt amatőrök veszik el a helyet a világ legjobbjaitól, mégis talán elegánsabb, ha azt mondjuk, hogy két nagyon fontos elv ütközéséből – minden országból indulhasson valaki, illetve, hogy a sportvilág legjobbjai mérkőzzenek egymással – az előbbi kerekedett felül, annak ellenére, hogy simán megfért volna a kettő egymás mellett is.

Amikor kiosztottak egy kvótát minden nemzetnek, akkor úgy megyünk tovább, hogy minden ország, melynek van a világkupában top 30-as síelője, az kap még egyet. Maximum két ilyen kvótát lehet szerezni, és nem arról van szó, hogy elég egyetlen versenyen kell a top 30-ban lenni, hanem arról, hogy a szakági összetettben a kvalifikációs időszak zárásakor. Colturi és Braathen tehát hoz további két kvótát a braziloknak és az albánoknak, mivel szlalomban és óriásban top 30-asok, ám Tóth Zita világkupa-pontja semmit nem számít, mint ahogyan az sem, hogy mondjuk a spanyol fiúk (Del Campo, Sallarich) rendszeresen megcsípnek néhány pontot a világkupa-versenyeken.

Őket a rendszer egy szinten kezeli mondjuk az Emirátusokkal.

Nyilván nem ez a legnagyobb probléma, nagyjából pont senkit nem érdekel, hogy a spanyoloknak vagy nekünk dönteniük kell, hogy kit vigyenek ki az olimpiára, és nem indulhat a legjobbjuk óriásban és szlalomban is, ha az két külön síző, de azért, mint rendszerhiba, felírhatjuk ezt is. A férfiaknál 31, a nőknél 30 kvóta kelt el így egyébként, maradt tehát 60 női és 41 férfi, amit tényleg a legeslegjobbaknak kellene adni.

Ott tartunk tehát, hogy minden jelentősebb nemzetnek (Svájc, Ausztria, Franciaország, Olaszország, Norvégia) van 3–3 kvótája a férfiaknál, mint ahogyan az Egyesült Államoknak, Kanadának és a németeknek is. És még jó néhány kisebb nemzetnek, mint amilyenek a britek, a horvátok, ám akikkel innentől kezdve velük nem foglalkozunk, csak az igazán nagyokra és azon belül is a férfiakra koncentrálunk.

41 síző jut tehát összesen a 8 meghatározó nemzetre. Elvileg a szabályok szerint egy nemzet maximálisan 11 sízőt küldhet, országonként tehát maximum 8 kvóta vihető el ebben a körben. Mivel 41 kvóta maradt, az rögtön látszik, hogy a nagy nemzetek itt már csak egymástól tudják elrabolgatni azokat, mint ahogyan az is, hogy olyan matek nincs, mely szerint minden országnak minden vágya teljesül.

Innentől biztos, hogy lesznek nemzetek, melyek bizonyos versenyszámokban nem fogják tudni a legjobb csapatukat küldeni, így aztán felértékelődnek azok a síelők, akik több versenyszámban is bevethetők, és azok, akik műlesiklást vagy lesiklást is tudnak síelni, hiszen nekik a csapatkombináció révén még egy versenyszámuk van.

A Nemzetközi Sí Szövetség úgy döntött, hogy ezeket a kvótákat egy úgynevezett olimpiai allokációs lista alapján osztja ki. Úgy döntöttek, hogy erre a listára az úgynevezett FIS-pontok alapján lehet felkerülni, ezek azok a pontok, melyek alapján egy világkupa-versenyen a legjobb 30 után osztják a rajtszámokat, és ezek azok a pontok, melyeknél az a jó, ha minél kevesebb van belőlük. Úgy döntöttek, hogy ha vezeted a FIS-pontok listáját valamelyik versenyszámban, akkor kapsz 4000 pontot, és a két legerősebb számodból gyűjtögetheted a pontokat.

Az arányokat azonban nem sikerült pontosan eltalálni.

Noel, aki vezeti a műlesiklók listáját 4000 ponttal, mindössze 69. a rangsorban, ergo ő maga nem jelent kvótát a franciáknak. Hiába címvédő, hiába ranglistaelső, hiába nyert világkupa-versenyt az idén. Leo Anguenot ugyanígy nem jelent, hiába volt harmadik nemrégiben Adelbodenben, ám ő most nem ezért fontos, bár nyilvánvalóan nonszensz lenne, ha egy síző, aki az elmúlt két szezonban kétszer állt dobogón, nem jutna ki az olimpiára. (Kijutott egyébként ő is, mint ahogyan végül Noel is nyilván.)

Anguenot most azért érdekes, mert pár ponttal megelőzi ezen a listán Noelt. Ám jól mutatja a rendszer teljes abszurditását, hogy Noel ranglistaelső pozíciója egyenértékű Anguenot-éval, aki 21. óriásműlesiklásban és 103. műlesiklásban. Ezen a listán olyan sízők előzik meg a legjobb szlalomost, mint Otmar Striedinger, Felix Hacker vagy Lenz Haechler, akiknek még világkupa-pontja sincs nagyon. Paco Rassat pedig, aki két műlesiklóversenyt nyert az idén, mindössze a 19. legjobb francia síző ezen a listán, olyanok is megelőzik, akik nem is tagjai a válogatott A keretének.

Persze lehet mondani, hogy a franciák elszúrták, és nem figyeltek oda arra, hogy minden sízőjüknek legalább két szakágban legyen FIS-pontja, ám az azért némiképp felmenti őket, hogy ugyanezekkel a sízőkkel tavaly a szezon végén még 10+1, idén decemberben pedig 8+2 kvótájuk lett volna. Az teljesen egyértelmű, hogy a Nemzetközi Sí Szövetség egy teljesen nevetséges, bármiféle összehasonlításra alkalmatlan lista alapján osztotta ki ezeket a kvótákat.

Tiszta fejjel átgondolva az egészet, nagyjából minden úgy rossz, ahogy van. Rossz a 153-as összlétszám, rossz az, hogy az amatőr sízők a profik kárára kapnak kvótát, rossz az, hogy egyáltalán nem számít, ha mondjuk világkupa-pontot szerzel, csak az számít, ha top 30-ban vagy az összesítésben, és a végén pedig ott van ez az allokációs lista, ami nem, hogy rossz, hanem egyenesen közröhej.

Ráadásul a történet mindkét szereplője, tehát a NOB és a FIS is hibázott bőven, így még csak egymásra sem mutogathatnak, mégis szinte biztos – bármennyire is demagógnak tűnik ez a mondat –, hogy azok a sportdiplomaták, akik elszúrták ezt az egészet, ott lesznek az olimpián, Pinturault-ék közül viszont jó néhányan nem.

Ráadásul ők nem is csak az időt mulatni mentek volna oda, hanem versenyezni. Adott esetben érmekért.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!