Jamaicai DJ – menni olimpia; olasz vb-érmes – maradni otthon

Büszkén lengette a jamaicai zászlót a pekingi olimpia megnyitóünnepségén, a bobos srácok pedig mögötte bohóckodtak. Olyan bevonulás volt, amilyenre számított tőlük a világ: táncoltak, bolondoztak, aligha vetette szét őket az ideg. Hatan voltak a csapatban: öt férfi és egy nő, öt bobos és egy alpesi síző. A bobosok rendesen kvalifikálták magukat kettes- és négyesbobban, míg a lány, Jazmine Fenlator-Victorian – aki Benjamin Alexanderrel a zászló hozta - monobobban szerepel majd. A fiúk fejében még az érem is megfordul.

Ne gondoljuk azonban arra, hogy a homlokával tolta volna csillét, arról volt szó, hogy egyik ügyfele meginvitálta zenélni a karácsonyi partijára, amit egy helikopteres sízés keretei között képzelt el, valahol Kanadában. Benjamin azonban hezitált. Miért is menne Kanadába, miért is fogadná el az ajánlatot, ha egyszer ő maga nem tud síelni? A Jóisten útjai azonban kifürkészhetetlenek.

Ha Benjamin akkor nem vállalja el a felkérést, nem zenél a helikopteres síelésen, ma Manfred Mölgg alighanem egy olimpiai részvétellel zárhatta volna csodálatos pályafutását. Az a Manfred Mölgg, aki 2008-ban – akkor, amikor Alexander már 25 éves volt – megnyerte a szakági világkupát a műlesiklók között, és aki addigra, mire Alexander először havat látott, begyűjtött már egy világbajnoki ezüstöt és két bronzot is. Nemcsak műlesiklásban, hanem óriás-műlesiklásban is a világ legjobbjai közé tartozott.

Mani Mölgg hosszú karrierje során megjárt már négy olimpiát (legjobbja egy hetedik hely Vancouverből), mégis nekiugrott még az idei szezonnak is, pedig 37 éves korában, akkor, amikor elszakította a keresztszalagját Adelbodenben, nyugodtan abbahagyhatta volna. De nem tette, megpróbálta még egyszer utoljára, és be is verekedte magát az olasz csapatba. Ő lehetett volna a negyedik olasz műlesikló Razzoli, Vinatzer és Sala mellett.

Lehetett volna, ha Benjamin Alexander nem megy el DJ-zni arra a bizonyos helikopteres sízésre. De elment, és megtetszettek neki a hegyek, megtetszett neki a hó. Hogy az élmény komoly tettekre sarkallta volna, azt azért túlzás lenne állítani. Annyi történt, hogy elment Whistlerbe, hogy maga is megtanuljon síelni, majd pedig elutazott Phjongcshangba, a téli olimpiára – nézőnek.

Két lesíelt szezonnal azonban mindez elég ambiciózus gondolatnak látszott. Kell egyfajta önbizalom ahhoz, hogy ekkora tapasztalattal, ilyen tudással – vagy inkább nem tudással – valaki azt deriválja magának egy olimpiai óriás-műlesikló verseny láttán, hogy ezt ő is meg tudja csinálni.

Ám Benjamin Alexander ezen kevesek közé tartozott.

2019-ben megkezdte a felkészülést, hogy a 2021-es év végére olyan pozícióba hozza magát a világranglistán, mellyel olimpiai induló lehet. Ami már csak azért sem tűnt egyszerűnek, mert 22 hónappal a kvalifikációs időszak lezárulta előtt Benjamin még csak versenyen sem indult el.

Az első világranglistán, ahol szerepelt, az előkelő 5542. helyen jegyezték. Ahhoz, hogy olimpia induló lehessen mintegy 3000 olyan sízőt kellett megelőznie nem egész két év alatt, akik ezt a két év versenyzést többnyire öt és hét éves koruk között letudták már, akik többnyire a hegyek közt születtek, valahol Ausztriában, Olaszországban vagy Svájcban, és akik úgy síelnek, ahogyan egy normál halandó síelni sohasem fog.

Mindez ennyi idősen, ilyen tudással gyakorlatilag lehetetlen. Azt, hogy hogyan sikerült mégis, mi történt Dubaiban, mi történt Luxemburgban azon a négy versenyen, ahol Benjamin Alexander olyan közel végzett nála lényegesen jobb - ám nemzetközi szinten még mindig elhanyagolható tudású - sízőhöz képest, hogy FIS pontjai megfelelően alacsonyak lettek egy olimpiai induláshoz, mindenki tudja, aki foglalkozott valaha alpesi sível.

Cristian Javier Simari Birknernek és Hubertus von Hohenlohe-nek (utóbbinak 63 évesen), el kellett indulnia egy Jamaicai Junior Bajnokságnak nevezett rendezvényen, és le kellett jönniük olyan tempóban, hogy valahol Alexander környékén érjenek célba. Lehetőleg mögötte.

Mae szintén megvásárolt néhány szlovén versenyt/versenyzőt, hogy elérje célját. Az ő történetéből akkor egy négyéves eltiltás lett, mivel kicsit túltolta a dolgot, és kiderült, hogy a versenyek nem is mind léteztek, ám a történetnek – a művésznő nevén kívül – kárvallottja akkor nem volt.

Pekingre azonban a helyzet megváltozott. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött, maximum 153-153 alpesi síző indulhat az olimpián, ám emellett továbbra is támogatta az apróbb nemzetek azon törekvését, hogy képviseljék magukat a játékokon. Több mint hetven nemzet sportolói megköszönték az invitálást, és eljöttek Pekingbe, és többnyire alpesi sízőt küldtek. Nyilvánvalóan nem szkeletonost.

Annak azonban, hogy a picik itt lehessenek, a nagyok itták meg a levét. A férfiaknál a maximális 11 fős keretet csak a svájciak érték el, eredendően még az osztrákok is csak kilenc sízőt küldhettek volna, az olaszoknak pedig mindössze hét hely jutott.

Úgy, hogy egyébként számonként négy sízőt indíthattak volna, akik közül szinte mindenki jó eséllyel pályázott volna egy top 10-es eredményre. Mölgg is azért nem mehetett, mert az olaszok egyszerűen nem tudtak odaadni négy rajthelyet a műlesiklóknak - akik általában specialisták – a többi szakág kárára.

Félreértés ne essék: tényleg semmi gond azzal, hogy a kis országok is jelen vannak egy olimpián. Ha soha nem megy el senki Kelet-Timorból az olimpiára, soha nem lesz senki, aki esetleg igazán komolyan gondolja, és egészen kis kora óta erre készül majd. És nem lesz semmiféle tömegsport sem sehol. Még azt is meg lehet érteni, és talán támogatni is, ha valaki hazájában az első szeretne lenni egy sportágban, mint ahogyan Benjamin Alexander is az szeretetett volna lenni. Bár azért így, hogy volt mellette öt bobos, az utóbbi legalábbis véleményes.

Az azonban bizonyos, hogy ennek a nemes szándéknak, nem lehetnek a károsultjai azok, akik erre teszik fel az életüket. Hívjon meg a NOB sportolókat, hívjon meg a Nemzetközi Sí Szövetség sportolókat nyugodtan, ha akar.