Egyesek álma, mások rémálma: lassan akár Budapest is rendezhetne téli olimpiát

Ez alatt a húsz év alatt rendeztek téli olimpiát Vancouverben, Szocsiban, Phjongcshangban és Pekingben. Olyan országok voltak a rendezők, melyek egyáltalán nem tekinthetők outsidernek, amikor téli sportokról beszélgetünk, ám mégis teljesen egyértelmű volt az első pillanattól kezdve, hogy annyira otthon egy téli olimpia sehol máshol nem tud lenni, mint amennyire otthon az Alpokban vagy Észak-Európában van.

Hiába nemzeti sport a jégkorong és a curling Kanadában, hiába vernek mindenkit az oroszok műkorcsolyában, hiába vannak kiváló lejtők Whistleren és remek sífutópályák Krasznaja Poljanán, azért az nem véletlen, hogy a különböző téli sportágak világkupa-sorozatai csak nagyon ritkán látogatják meg ezeket az olimpiai helyszíneket. Vagy hát legyünk egészen konkrétak: a jelentősebbek sohasem. Szocsi, Phjongcshang és Peking olimpiai helyszínein manapság jó, ha országos versenyeket rendeznek, de az is előfordul, hogy még olyanokat se. Persze, amikor az oroszok vagy a kínaiak pályáztak, nem az volt a szempont, hogy majd legyen nekik is síugrósáncuk, hogy aztán középtávon fellendüljön az a sportág náluk is, ők pusztán erőt akartak demonstrálni. Meg akarták mutatni, hogy olyan erősek, hogy akár a pusztán is képesek lennének felépíteni az összes olimpiai létesítményt.

Pénz nem számított, autokráciákban ritkán szokott, az pedig, hogy mi lesz majd a bobpályával, még annyira se.

Ne legyünk azonban rosszindulatúak, jegyezzük meg, hogy a 'mi lesz majd a bobpályával' Európában sem szokott igazán számítani. Hogy mást ne mondjak, a 2006-os torinói olimpia bobpályája annyira le volt már gatyásodva, hogy szóba sem került, hogy használni tudják az idén, gazdaságosabb volt egy zsír újat építeni Cortinán. És a következő téli olimpia rendezői, a franciák is újjá kell, hogy építsék majd a ’92-es albertville-i téli olimpia pályáját La Plagne-ban, mert az is használaton kívül volt már jó ideje.

Ám amióta a világsajtót bejárták a képek az athéni vagy a riói uszodáról vagy éppen kézilabdacsarnokról, a 'mi lesz majd a létesítményekkel az olimpia után' kérdése egyre inkább ráégett a Nemzetközi Olimpiai Bizottságra. Egyre inkább egyértelművé vált, hogy ez így nem mehet tovább. A fenntarthatóság egy elég fontos szó lett a világban, így a NOB-nak valamit ki kellett találnia. Kézenfekvő megoldásnak kínálkozott a meglévő létesítmények használata, már csak azért is, mert joggal feltételezhették, hogy egy létesítmény, amit eddig is használtak valamire, azt talán azután is fogják majd, hogy az olimpia véget ér.

Valahonnan innen ered a decentralizált olimpia gondolata.

Persze ne arra gondoljunk, hogy most először fordult elő, hogy egyes versenyeket a többi helyszíntől viszonylag távol rendezzenek meg. Hogy mást ne mondjak, 1956-ban a lovasversenyeket egyenesen Stockholmban tartották, mert Melbourne-be nem engedték be a lovakat. Az 1980-as moszkvai olimpia vitorlásversenyeit Tallinnban rendezték, mint ahogyan a párizsi olimpia idején is voltak focimeccsek Bordeaux-ban, Lyonban és Marseille-ben is, a szörfversenyeket pedig egyenesen Tahitin rendezték. Vannak sportágak, melyeket sosem fognak tudni a városközpontban megrendezni, ezt jól tudjuk, hiszen a kajak-kenusok elég gyakran versenyeznek az olimpiai falutól több órás autóútra.

Az azonban, hogy egy olimpiát öt, egymástól jelentős távolságra lévő klaszterben rendezzenek meg, az mindenképpen újdonságnak volt mondható.

Mondhatjuk persze, hogy ez volt az ára a fenntarthatóságnak, ez volt az ára annak, hogy azokon a helyszíneken rendezzék a versenyeket, melyeken egyébként normál esetben világkupa-futamokat is, a versenyzőknek, a nézőknek, az újságíróknak pedig mindezt pedig el kell fogadniuk, amikor az elmúlt két hétre tekintenek vissza, ám azt hiszem, nem volna szerencsés mindezt elintézni ennyivel.

A versenyzők részéről az volt a leggyakoribb panasz, hogy nem igazán érezték az olimpia hangulatát, a versenyeik talán annyiban különböztek egy világkupától, hogy jobban el voltak szeparálva a nézőktől, de szinte egyáltalán nem találkoztak senkivel a többi sportág képviselői közül. (Az egyedüli kivételek talán azok a szerencsések, akiknek a versenyeit Cortinán rendezték).

A nézők nem annyira az olimpiai hangulatot hiányolták, hanem azt, hogy ha egyik nap kimentek egy versenyre, akkor aznap már biztosan nem jutottak el egy másikra, akkorák voltak a távolságok. Ha délelőtt megnéztek egy sífutóversenyt, esetleg még megcsíptek egy biatlont Antholzban, mivel az csak kétórás autóútra volt, ám az, hogy elmenjenek Milánóba egy jégkorongmeccsre vagy műkorcsolyára, az szóba sem kerülhetett.

Az újságírók is hasonló helyzetben voltak. Ha valakit leraktak Bormióban, az jó eséllyel ott is maradt az olimpia végéig, és csak a férfi alpesisí-, illetve a síalpinista-versenyeket tudta élőben követni, minden más sportág tudósítását úgy kellett megoldania, mintha otthon lett volna. A nagy nemzetek nagyon sok embert kellett, hogy delegáljanak, a kicsik pedig éppen ezért nem tudtak szinte senkit sem.

Nincs ingyenebéd – szokták mondani, ám ha ezt az egész történetet elintézzük ennyivel, aligha jutunk előrébb.

Ez volt az első decentralizált téli olimpia, a tanulságokat le kell vonni, és azon az úton menni tovább. Az, hogy az alapgondolat helyes, nem jelenti azt, hogy a végeredmény is az, és ne kellene néhány dolgon változtatni a jövőben.

Az, hogy Milánó és Cortina együtt rendezzen téli olimpiát, az egy remek ötlet volt. Azzal igenis együtt kell tudni élni a világnak 2026-ban, hogy egy téli olimpiának két központja van, még úgy is, ha azok a központok viszonylag távol is esnek egymástól. Pláne, hogy simán lehetett volna úgy kommunikálni az egészet, hogy a jeges sportágak versenyeit Milánóban rendezik, a havasakat pedig Cortinán.

Ám az, hogy két központ van, az nem jelenti azt, hogy akár öt is lehet.

Bormio és Livigno bevonását az olimpiarendezésbe őszintén szólva picit öncélúnak éreztem. Ha ez a két helyszín nincs, akkor az öt klaszter nyugodtan lehetett volna kettő is, hiszen akkor az összes havas sportág versenyei megtekinthetők lettek volna maximum kétórás autózás után, és ilyen azért korábbi olimpiákon is előfordult már. Tekintve, hogy Cortina 2021-ben alpesisí-világbajnokságot rendezett, nem igazán látom, hogy ha akkor a férfiak tudtak ott versenyezni, akkor most az olimpián miért nem tudtak? Persze a Stelvio egy legendás lejtő, de azért nem egy Streif a maga mítoszával. Az 1983-as vb-re alakították ki, tényleg nagyon kemény helyszín lesikló és szuperóriás-műlesikló versenyekre december végén, a két ünnep között, ám óriásműlesiklásra és szlalomra nem igazán alkalmas. Ebben a két szakágban a cortinai lejtők legalább olyan jók, ha nem jobbak lettek volna, mint a bormióiak. Az egyetlen lesiklóversenyen kívül nem hiszem, hogy szakmai érvek szóltak volna amellett, hogy vigyék arrébb a férfi síversenyeket öt órával, és kivonják ezáltal a versenyzőket az olimpia forgatagából.

És kivonják ezáltal a síalpinistákat is. Akiknek szerintem egyébként kiválóan sikerült a bemutatkozásuk, még akkor is, ha az egyéni verseny anaerob volta picikét szembe is megy a sportág szellemiségével. De az alpinisták is biztosan szívesebben lettek volna olyan helyszínen, ahol rajtuk kívül vannak más sportolók is, hiszen ők ugye akkor érkeztek, amikor az alpesi sízők már hazamentek, tehát mindösszesen 36-an voltak Bormióban. Plusz a kísérőszemélyzet.

Síalpinista-versenyeket bárhol tudtak volna tartani Cortina környékén, mint ahogyan a freestyle-versenyeket sem kellett volna Livignóban rendezni. Ezek nem természetes pályák, épített gyakorlatilag valamennyi. Ha kitűzték volna a térképet a falra, bekötött szemmel eldobtak volna egy dartsnyilat, szinte biztosan olyan helyet talált volna el a Dolomitokban, amely meg tudta volna rendezni ezeket a versenyeket. Ha nem akarták volna őket elvinni Pampeagóig a sífutóversenyek közelébe, egy olyan területre, mely tökéletesen alkalmas lett volna erre a célra, megállhattak volna a Sella-csoport szinte bármelyik lejtőjén, Alta Badiától a Saslongig, akárhol.

Mindezt csak azért írom le, mert úgy tűnik, a 2030-as rendezők, a franciák valami hasonlóban gondolkodnak. Még nincsenek végleges helyszínek, a városi tanácsok még nem bólintottak rá mindenütt a szervező bizottság terveire, ám úgy tűnik, a távolságok ott sem lesznek kicsik. Ott a két alpesi helyszín még vállalható távolságra lesz egymástól (Courchevel és Val d’Isere), mint ahogyan a sífutó- és a biatlonversenyek is (La Clusaz és La Grand-Bornand), ám azért itt is kell jó négy óra, vagy inkább öt, hogy a túra egyik végétől elérjen valaki a másikig. Négy év múlva is meglesz a jeges pólus Nizzában, amivel – mint már írtam – semmilyen gond nincs, ám úgy fest, ott a nagypályás gyorskorcsolyának nem találnak helyszínt. Felmerült, hogy elviszik a versenyeket Milánóba, ahol ugye most is versenyeztek, vagy a sportág Wimbledonjába, Heerenveenbe.

Ha valaki nem tudná, Heerenveen Hollandiában van, Nizzától mintegy 1500 kilométerre. A hangulat nyilván garantált lenne, hiszen a hollandoknál jobban senki nem imádja a gyorskorcsolyát, csak felvetődik a kérdés, hogy mennyivel lenne más az a verseny ott, mint bármelyik világkupán vagy világbajnokságon? Mitől lenne az olimpia? Attól, mert úgy hívják? Attól, mert négyévente van? Vagy mert kirakhatják az ötkarikát?

Ilyen alapon tényleg Budapest is pályázhatna szinte bármelyik téli olimpia short track-versenyeire. De ha Ausztria esetleg valamikor megint rendezne egy téli olimpiát, arra egészen biztosan.

Nem tudom azonban, hogy ez-e a jó irány. Mármint nem azt nem tudom, hogy nekünk jó-e vagy rossz, hanem az olimpiának magának. Azon nem lehet vitatkozni, hogy az alapgondolat helyes, a fenntarthatóság nyilván elképesztően fontos, és az is szuper, hogy olyan helyszíneken rendeznek versenyeket, ahol minden télen szoktak. A helyiek értik, szeretik ezeket a sportágakat, ami érződik a hangulaton is.

Ám azért az is nagyon fontos lenne, hogy magát az alapgondolatot azért ne erodálja ez a sok, távoli helyszín. Hogy a világ legjobb sportolói azért tényleg találkozzanak egymással. Ki tudjanak menni mondjuk egymás versenyeire drukkolni. Hogy legyen valami, ami egy szabvány világkupa-verseny fölé emeli ezt a két hetet.

Mert ha ezen az úton megyünk tovább, a téli olimpia nem lesz több, mint párhuzamos világbajnokságok két hete.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!