Mitől lesz jó egy edző, ha nem az eredményektől? Bele lehet bukni a sikerekbe is?

Amikor 2019 novemberében a Milan bejelentette, hogy Stefano Pioli váltja Marco Giampaolót a padon, kevesen gondolták volna, hogy 2024-ben is ő lesz a piros-feketék vezetőedzője. Persze elég sok minden megtörtént még, ami elképzelhetetlennek tűnt akkoriban: 2022-ben bajnoki címre vezette a csapatot, rá egy évre Bajnokok Ligája-elődöntőt játszott egy máskülönben pocsék Milannal, a mostani idényben pedig megint felfelé ível a játék.

Mivel néhányszor már megkaptam kommentben egy-egy erősebb mondat miatt, miszerint okosabb volna magamba fojtani a klub iránt érzett megvetésemet, ezúttal már az elején szeretném kikötni, körülbelül 2005 óta szurkolok a Milannak. Az azóta eltelt közel húsz év alatt láttam zsenikkel felálló Milant, középcsapattá silányított Milant (túlnyomórészt ez volt jellemző), illetve egy hamvaiból lassacskán újjáélesztett, de a régi fényétől távol lévő Milant is. Itt tartunk most.

A szurkolók által többnyire banteréraként jellemzett (magyarul talán a vicckorszak lenne a legtalálóbb megfogalmazás, és csodálatos szimbóluma a hakatáncos Nivea-reklám) évek kilátástalanságát követően a jelen felér a mennyországgal. 2020 óta a Milan rendre ott van a Serie A legjobb csapatai között, hét év után visszatért a Bajnokok Ligájába, sőt, 11 év után bajnok lett egy olyan kerettel, amit nem arra építettek fel, hogy bajnok legyen.

Ezeket a sikereket nem lehet egyetlen emberrel azonosítani, bár sokan megpróbálták például Zlatan Ibrahimovicra felhúzni. Kellett hozzá a költségvetést kipofozó, majd a fenntartható klubmodellt kidolgozó Elliott, az átigazolási stratégia (Paolo Maldini, Geoffrey Moncada, Zvonimir Boban és a teljes stáb elismerést érdemel ezért), és persze nem utolsósorban az edző, akit sokan már a kinevezése pillanatában leírtak, hogy aztán mégis ő legyen a legstabilabb pont.

Másfél évvel ezelőtt az Elliott csoport eladta a többségi tulajdonrészét a RedBird Capitalnak, távozott a vezérigazgató Ivan Gazidis, nincs már ott a vezetőségben Boban, de még Maldini sem, és – noha a váz nagyjából megmaradt – a keret is átalakult 2019 óta. Ezek a változások – távozó kulcsjátékosok, új tulajdonos, új sportigazgatók – egytől egyig magában hordozták a veszélyét annak, hogy a Milan visszazúg a sötét középkorba.

Az tehát, hogy a folyamatos strukturális és személybeli változások ellenére sikeres maradt, óriási teljesítmény, talán még annál is nagyobb, mint bajnoki címet szerezni egy olyan csapattal, amelyből két kulcsjátékos ingyen távozott, a kezdőjében pedig ott volt Junior Messias vagy Alexis Saelemaekers, attól függően, épp ki volt kevésbé rossz állapotban. Egy ideális világban tehát fel sem merülhetne, hogy a Milannál edzőkérdés legyen.

Csakhogy a világ távol van a tökéletestől, mint ahogyan a szurkoló is. Egy 2018-as Milan-drukker a fél kezét odaadta volna azért, amivé mára a klub fejlődött, a 2024-es drukker azonban már többet akar. Valami olyat, amit (valószínűleg) Pioli nem tud megadni. Mert átpillant a szomszédra, és azt látja, hogy Simone Inzaghi összerakott egy különleges csapatot, esetleg leül egy Brighton-meccshez, hogy újra és újra megbizonyosodjon Roberto De Zerbi zsenialitásáról.

Igen: a szurkoló szemében a klubja akkor is nagy marad, ha az a játékkoncepció, hogy Mattia De Sciglio megpróbálja Mattia Destro fejére tenni a labdát. Vagy, amikor legfeljebb úgy érkezik sztárjátékos, ha már három éve nem volt épkézláb megoldása, de „majd itt visszanyeri a formáját.” A többi kiszemeltnél pedig tízperces kutatómunka kell ahhoz, hogy elfogadható válasszal elő lehessen állni az önkéntelenül kitörő, „na és ez ki a fasz?” kérdésre.

Ilyenkor jön az, hogy hülye az edző, a játékos csak a fizetését veszi fel, de nem küzd, illetve a klasszikus, jöjjenek inkább a fiatalok, ennél rosszabb már úgysem lehet. Persze utóbbi sem tartós megoldás, mert ami az első két meccsen még elegendő a tizenéves suhancoktól (tök jól mozgott, nyolcból nyolc passza emberhez ment), az a harmadik kezdőként lejátszott bajnokit követően már kevés. (Csak alibizik a pályán! Passzolt már életében három méternél messzebbre?!)

Szóval ezek a klubok nem épp a türelemről híresek. Azonnali eredmények kellenek, látványos focival, zsebre tett riválisokkal, és az sem árt, ha évente egy-két Mbappé-szintű tehetséget sikerül kiszúrniuk a scoutoknak. Igazán nem nagy kérés ez, nem? Csak épp a maszturbációs fantázia közben előbb vagy utóbb rá kell ébrednie az embernek, hogy hiába álmodozik topmodellekről, a legjobb esélye a boldogságra az az egész helyes szöszi, aki furcsamód nem undorodik tőle.

A fociban persze nincsenek kőbe vésett dolgot. Lehet, hogy holnap két nyilvános kövezés között megveszi a kedvenc csapatodat a szaúdi uralkodó, és ti lesztek az új Paris Saint-Germain. Vagy mégis elindul az Európai Szuperliga, ahol megint nagyhalként viselkedhettek. Időnként azonban nem árt egy picit hátradőlni és szembenézni a valósággal, mert – ideális esetben – a klubod vezetői is épp ezt teszik, és ehhez igazodva teszik meg a következő lépéseket.

A Milannál most épp azt kell eldönteniük, Pioli általánosságában jó munkája elég jó-e ahhoz, hogy hosszabb távon elkötelezzék magukat mellette. És ez több szempontból sem egyszerű. Egyrészt, már a szezon előtt dűlőre kell jutni, hogy ha netán a változásra szavaznak, időben megállapodhassanak az utóddal. Másrészt pedig a léc meglehetősen magasra került, még ha ez nem is mindig tükröződik a pályán, mert szigorúan az eredményeket nézve, aligha lehetett volna sokkal többet kihozni ebből.

A legtöbb edzőt elsősorban a taktikája és a játékfilozófiája alapján szokták megítélni, pedig messze nem ez az egyetlen tényező, ami sikerre vezethet. Kevesebb szó esik róla, de az edzők kisugárzása, kommunikációs készsége legalább annyira fontos, mint az, hogy meg tud-e szervezni egy letámadást, és hogyan manipulálja az ellenfél játékosait a labdakihozataloknál. Bizonyos klubok esetében, mint amilyen például a Real Madrid, még fontosabb is.

A Milannal legtöbbször szóba hozott Antonio Contéban nyilvánvalóan megvan a nagy edzőkre jellemző fellépés, taktikailag is kompetens, de nem véletlenül tudott legfeljebb három szezont eltölteni ugyanannál a klubnál. Amennyire kiváló edző, annyira csapnivalóan rossz kommunikátor: ha van valami problémája (és mindig van), még találgatni sem kell, mert már sorolja is a sajtótájékoztatón, mennyire pocsék volt a mercato és milyen silány játékosai vannak.

Conte a természetéből fakadóan keresi a konfliktusokat, ha épp nincs, akkor gyárt magának egyet. Személye teljes mértékben ellentmond annak, amit 2019 óta a Milan csinált, ezért nehéz is elképzelni azt, hogy ő váltsa Piolit. Na de akkor ki? Maradnak azok az edzők, akik mostanáig egy kisebb csapatot irányítottak sikeresen. Legtöbbször Thiago Motta neve merült fel, aki fantasztikusan összerakta a Bolognát, de gyakran lehet olvasni De Zerbit vagy mondjuk Francesco Fariolit is.

Ők egytől egyig tehetséges edzők, ugyanakkor egy csomó mindent nem tudunk még róluk. Vajon bírni fogják azt a nyomást, amit egy topklub identitású klub jelent? Ha az első három meccset elveszítik, a negyedik és az ötödik fordulóban is fel merik vállalni a játékfelfogásukat? Egy Sassuolo vagy egy Brighton esetében már azzal krediteket lehet szerezni, hogy a labdával is vannak terveik, és nem csak bekkelnek, egy topcsapat esetében azonban ez alapvetés.

Ha a Brighton kapusa eladja a labdát, amiből gólt szerez az ellenfél, utólag talán még vállon is veregetik az edzőt, amiért felvállalta ezt a stílust. Ha viszont a Milannál történik ugyanez, hamar előkerülnek a régivágású szakértők, akik elmagyarázzák szépen, hogy a kapusoknak nem feladatuk a passzolgatás, és ha hozzájuk kerül a labda, akkor tessék előre baszni, ahogyan azt régen is tették, végtére is, az volt az igazi fodball.

Picit persze sarkítok, a lényeg az, hogy néhány okos taktikai húzás miatt nem fogják megdicsérni az edzőt, ha nincs meg a három pont. Időnként pragmatikusnak kell lenni, kompromisszumokat kötni az ellenfélhez, a meccsterheléshez, a bevethető játékosokhoz igazodva, vagy épp úgy nyerni, hogy aznap te voltál a rosszabb csapat. Most azt gondoljuk ezekről az edzőkről, hogy rátermettek egy ilyen feladatra, de ez volt a benyomás Unai Emeryvel kapcsolatban is durván tíz évvel ezelőtt.

Pioli esetében pont az a legzavaróbb, hogy nehéz megragadni, miért ennyire sikeres. Vannak nála képzettebb, karizmatikusabb, modernebb felfogású edzők, az pedig még az olasz foci mai helyzetét ismerve is felfoghatatlan, hogy tud statisztikailag olyan legendák síkján mozogni, mint Arrigo Sacchi, Fabio Capello vagy Carlo Ancelotti. De a legfurcsább mégis az, hogy Piolit most épp a saját sikerei falhatják fel.

Tavaly a BL-elödöntő előtt Paolo Maldininek volt egy fontos nyilatkozata, ami sokak szerint a későbbi kirúgásához is hozzájárult. Azt mondta: szép dolog, hogy a Milan újra BL-elődöntőben szerepelhet (2007 óta először!), de senkit ne tévesszen meg, a projekt megelőzte önmagát. Ahhoz, hogy a Rossoneri valóban a világ négy legjobb csapatának egyike legyen, további befektetésekre, erősítésekre van szükség, magyarázta, nem is annyira burkoltan üzenve a tulajdonosnak.

Pioli sikereiből sokan azt a következtetést vonták le, hogy egy képzettebb edzővel még jobb lehetne a Milan, és az egyszeri – szerencsés – bajnoki címből lehetne sokkal több. Pedig ez minden, csak nem törvényszerű: az öt év alatt egyszer sem fordult elő, hogy a Milané lett volna a legjobb játékoskeret, holott egy csapat sikerességét az határozza meg leginkább, milyen minőségű futballistái vannak. Vagyis, amíg nem történik meg az, amit Maldini feszegetett, nem lehet elvárás a kupagyőzelem.

Jelenleg nem sok minden utal arra, hogy a következő nyár a gigantikus költekezésről szól majd Milánóban. Bár a hírek szerint elkülönítettek egy látható összeget, hogy jövőre ne egy nyugdíjas félistent kelljen heti két meccsel abuzálni, szinte biztosan egy fiatal csatárban gondolkoznak, aki valószínűleg nem az első évében fog berobbanni. Ráférne az erősítés a középpályára és a védelemre is, miközben nem kizárt, hogy Rafael Leão és/vagy Mike Maignan távozik.

Az edzőket többnyire akkor szokták elküldeni, amikor már egyértelműen fárad a kapcsolat az edző és a játékosok között, amit lassacskán az eredmények is megsínylenek. Ami nem szükségszerűen helyes: mindegyik fél szempontjából jobb, ha kölcsönösen jó szájízzel, a szép emlékeket megőrizve mondanak egymásnak búcsút. Csakhogy ez pont olyan, mint a csúcson abbahagyni esete; többnyire akkor tudod megmondani, mi volt az ideális pillanat, amikor már túljutottál rajta.

Most például lefelé ívelne a Milan? A számok nem ezt mutatják. Mint ahogyan az eredmények sem. Öltözői problémákról nincs hír, sőt, a szezon egyik nehezebb pillanatában épp a csapatkapitány Theo Hernandez mondta azt, hogy teljes mellszélességgel az edzőjük mellett állnak. A miért fújják mégis ezt a harasztot kérdésre valószínűleg maga Pioli a válasz. Őt mind a mai napig közepes edzőnek tartják (bizonyos értelemben az is), és az eredményei sem nagyon változtatnak ezen.

Aki így a legvégéig eljutott, talán arra is kíváncsi, hogy én mit gondolok a helyzetéről. Mindenekelőtt örülök annak, hogy nem nekem kell dönteni, mert csak szurkoló vagyok. De mert mivel szurkoló vagyok, persze én is azt akarom, hogy a Milan megtalálja a maga Xabi Alonsóját (vagy Guardioláját, Kloppját), és abban azért elég nagy konszenzus van, hogy Pioli nem ez a kaliber. Igazságos? Marhára nem az. De ahogyan fentebb már írtam: a topcsapatos identitást a legnehezebb kiirtani a fejekből.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!