Ibrahimović pályafutásából egy dolog nagyon hiányzott, az utolsó éveiben ezt is elérte

Zlatan Ibrahimovićhoz képest a fentebbi kijelentés még egészen szerénynek is tűnik azok után, hogy a múltban számtalanszor hivatkozott magára Istenként. Mondhatta volna azt is, hogy ő intézte így, mert szomorú volt a döntése miatt, és nyomatékosítani akarta, hogy ez a nap más, mint a többi. De talán ő is érezte, hogy a visszavonulása egy árnyalatnyival nagyobb komolyságot igényel, mint amikor egy milánói derbi kapcsán nyilatkozik.

A svéd több mint két évtizedet töltött a pályán, és olyan karriert tudhat maga mögött, amit 1999-ben, az út legelején, a nyomorból kitörni szándékozó tinédzserként alighanem aláírt volna. Második önéletrajzi könyvében egészen konkrétan azt mondja: „mindent megnyert, amit meg kellett nyernie”. Természetesen bele lehet kötni a kijelentésbe, mert a kétségtelenül különleges karrierjéből hiányzik egy nagy nemzetközi kupasiker – esetében egy Bajnokok Ligája-cím, amit hiába üldözött.

Egy pályafutás sikerességét persze nem lehet csak a BL-címek számából levezetni, Ibra pedig bőven eleget nyert ahhoz, hogy a legnagyobb bajnokok közé soroljuk. Négy különböző országban szerzett bajnoki címet (két győzelmet a Calciopoli miatt elveszített), és nem ritkán az ő klasszisa jelentette a különbséget az elfogadható és a győztes szezon között. Nem kell nagyon messzire menni, elég csak a Milanra gondolni – elsősorban a 2011-es Scudettóra, mert a 2022-es más miatt volt különleges.

És nagyjából ezen a ponton érünk el a cikk fő üzenetéhez: egyértelműen a ’22-es az, amihez a pályán a legkevesebbet tette hozzá, és talán mégis ez a legfontosabb a karrierjében. Ezzel ugyanis olyat tett, ami korábban nem sikerült: megágyazott egy hosszabb, a karrierje után is időtálló örökségnek. Ez alatt elsősorban az adott közösség – jelen esetben a klub – életére gyakorolt hatásra kell gondolni, amit némileg esetlenül azonosíthatunk a legenda státusszal is.

Az egyetemes labdarúgásban ezt már rég elérte Ibra, mert aki 302 gólt szerez az öt nagy topligán belül, és annyi trófeát nyer, ahányat ő, arra nehéz másként tekinteni. Klubszinten azonban egészen más volt a helyzet, és persze nem is igen törekedett rá, mivel általában két vagy három szezon után eligazolt (a leghosszabb időt egyhuzamban a PSG-nél töltötte négy évvel), ráadásul arra sem volt tekintettel, hogy ne egy riválishoz tegye át a székhelyét.

Egy csúcson lévő labdarúgó esetében, akinek nincs mélyebb kötődése ezekhez a klubokhoz, valahol érthető, ha mindig a rövid távú célokat tartja szem előtt, így a vándorlást Ibrának sem róhatjuk fel. Annál is inkább, mivel sokszor az élet hozta úgy, hogy váltania kellett; 2006-ban a Serie B-be száműzték a Juventust, 2012-ben a Milan anyagi helyzete taszította a PSG karjaiba, így talán ha három olyan átigazolás volt, amit ténylegesen a karrierje motivált: az Ajax, a Juventus és a Barcelona.

Az örökségét inkább egyéni alapon, a saját eredményein keresztül építette fel, és hosszabb-rövidebb ideig egy közösség szolgálatába állította a tudását, maradandó hatást azonban csak kevesekre gyakorolt. Csupán akkor fordult meg a fejében, hogy ezt talán másképp is lehet, amikor jócskán a harmincas évei végéhez közeledve, Mino Raiola unszolására visszatért az európai körforgásba, és aláírt ahhoz a Milanhoz, amely iszonyatosan rosszul szerepelt a bajnokságban akkoriban.

Korábban már írtunk a történetről: Ibra a visszavonuláson gondolkodott, de Raiola hallani sem akart róla, a svéd pedig egy Maradonáról szóló dokumentumfilmet látva felajánlotta a szolgálatait a Napolinak. Meg is állapodtak, Carlo Ancelotti menesztése azonban mindent megváltoztatott, így Ibrahimović Milánó felé vette az irányt, ahol óriási szükség volt egy olyan játékosra, aki irányt mutat a fiatal és ennélfogva rutintalan társaknak.

A svéd visszatérése után a Milan valóban elkezdett jobb eredményeket szállítani, a korábban alulteljesítő játékosok egyre inkább a valós tudásuknak megfelelően szerepeltek, és elindult egy olyan fejlődési pályán a csapat, amely 2022-ben – persze, némi szerencsével – bajnoki címben csúcsosodott ki. Ibra a nyolc gólja ellenére csak mellékszereplő volt a bajnok Milanban, amely a legsikeresebb periódusait nélküle produkálta, ám így is ő volt az egyik katalizátora a sikernek.

Azt egészen biztosan kijelenthetjük, hogy ha Ibrahimović a saját elképzeléseinek megfelelően visszavonul 2019-ben, akkor ma egy egészen más Milant láthatnánk, amely talán még mindig a labirintusban mászkálna kiutat keresve. A svéd az utolsó éveiben olyat tett, amit korábban soha: olyan örökséget hagyott maga után, amely túlmutat a pillanatnyi sikereken, talán még évek múltán is érezhető lesz a keze nyoma azokon a játékosokon, akiket ő inspirált az előző években.

Vélhetően fogunk még hallani Ibráról valamilyen minőségben, a sajtótájékoztatóján ő maga is utalt arra, hogy megfelelő kihívás esetén szívesen maradna a labdarúgás közelében. Hogy pontosan mi ez a kihívás, azt talán ő maga sem tudja még, ám az egészen biztos, hogy nem egy jelentéktelen pozícióban szeretne visszatérni, hanem egy olyan szerepkörben, amit hasonló mentalitással közelíthet meg, mint ahogyan játékosként építgette önmagát.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.