A hentesek kedvence, avagy az eltűnt svájci klasszikus nyomában

1995 augusztusában járunk. Zürich utcáin egy hétfős szökevénycsoport ellépett a megfogyatkozott mezőnytől és tizenpár másodperces előnnyel halad a Zürichi bajnokság ikonikus befutóhelyszíne, a nyitott Oerlikon velodrom felé. Az éllovasok között ott van az olasz bajnok Gianni Bugno, aki még mindig szezonbeli első klasszikus-győzelmére hajt; és az UCI-pontversenyt vezető, fehér trikós Johan Museeuw is. A verseny a két nagy bajnok között dől majd el – ahogy az egy nagy klasszikushoz, ha úgy tetszik, Monumentumhoz illik.

De álljunk is meg egy szóra: Monumentum? Svájcban? Bizony; fénykorában a Zürichi bajnokságot a kerékpársport tiszteletbeli hatodik nagy klasszikusaként tartották számon, presztízsben ott volt a Sanremo, Flandria, Roubaix, Liège, Lombardia ötös szintjén. Az Oerlikon betonteknőjében nyerni annak idején igenis komoly dolognak számított – és azon a későnyári vasárnapon Museeuw és Bugno sem csak pályafutása n+1. győzelméért küzdött.

Az akkor már csak hatfős élcsoport a belga klasszis vezérletével érkezik meg a velodromba. A Paris-Roubaix-val ellentétben ezen a versenyen csupán egy kört kell teljesíteni, és maga a pálya hossza is rövidebb, mint a legendás André Petrieux: 333 méter az 500-zal szemben, sokkal meredekebb kanyarokkal. A lelátókon tolongó tömeg felpattan, amint meglátja a versenyzőket. Bugno bátran – talán túl bátran is – megindítja a hajráját a hátsó egyenesben. Museeuw fél szemmel érzékeli az olaszt és a nyeregből kiállva felveszi a tempót. Fogja a belső ívet, így Bugno kénytelen a hosszabb utat választani. Az utolsó kanyarban fej-fej mellett sprintelnek, kis híján össze is akadnak. Fölöttük, a betonon is nagy nevek olvashatóak csupa feketével: Coca-Cola, Campagnolo, McDonalds. Az Oerlikonban még a szponzorok is igazi klasszikusok. Museeuw végül fél kerékkel nyer.

Egy pillanat, hogyan is lett hatfős az eredetileg hétfős szökés? A régi eurosportos közvetítésben is látszik (mindenképp nézzetek bele!), hogy az utolsó kilométeren belül a szökevényeink egy éles jobboshoz érnek a – hamarosan hírhedtté váló – Gewiss csapat olasz versenyzőjével, Giorgio Furlannal az élen. Furlan azonban csúnyán benézi a kanyart, és két rendőrmarsall között elszáguld egyenesen. Mire rátenyerel a fékre, megfordul és visszatér a helyes útra, Museeuwék már messze járnak. Az eset nem egyedi, és önmagában persze nem is volt sorsdöntő, hiszen a 1992-es Flèche Wallonne-győztes Furlan aligha kapta volna el Museeuw-t a sprintben. De mégis, utólag nézve ez lehet akár egy szimbolikus mozzanat is a verseny történetére (és későbbi sorsára) vetítve.

Ugyanis mitől lesz klasszikus egy klasszikus? Mert nem attól, hogy mennyire izgalmas, bár a sorozatosan unalmas lecsengésű versenyek semmi jót nem jelentenek a szervezők számára. A válasz inkább az olyan kissé elvont fogalmakban keresendő, mint a történelem, a földrajz és a kultúra. A monumentumok többek szimpla kerékpárversenyeknél; van egy markáns identitásuk, tehát összetéveszthetetlenül valamilyenek, amit persze a régió természeti adottságai is befolyásolnak, és a helyi közösség rajongása, támogatása övezi őket.

Svájcot nem szoktuk a kerékpáros nagyhatalmak közé sorolni, nem tud versenyre kelni Belgiummal, Franciaországgal, Olaszországgal vagy Spanyolországgal, de ettől még az európai kerékpáros kultúra szerves része. Az UCI központja is itt, Aigle-ben található; a BMC és az Assos pedig csak két példa arra, hogy milyen vezető kerékpáros cégek használnak svájci technológiát. Az itteni hágók nemcsak az egyik legcsodálatosabbak a kontinensen, de amatőr és profi bringások számára egyaránt komoly kihívást jelentenek; Svájc mindig ki is tudott termelni egy-egy világklasszis versenyzőt. 1923-ban Heinrich „Heiri” Suter csinálta meg elsőként a Flandria-Roubaix duplát, az ’50-es évek elején Ferdinand Kübler és Hugo Koblet egymást követő szezonokban nyertek Tour de France-t (meg sok minden mást is), és persze ott van Fabian Cancellara, aki háromszoros Roubaix- és Flandria-győztesként, többszörös olimpiai- és világbajnokként vonult vissza 2016-ban.

Ha így nézzük, Svájcnak miért is ne lehetne meg a maga nagy klasszikusa? Az 1990-es évek derekán, a sportágat megrengető Festina-botrány előtti időszakban, a zürichi egynapos Bázelből rajtolt és a két svájci nagyváros közötti körözésről szólt. A szintrajz hegyes volt ugyan, de az emelkedők egyenletesen szóródtak szét a 240 kilométeres távon, és nem kell olyan gonosz falakra gondolni, mint mondjuk a Mur de Huy. Az útvonal taktikus versenyzésnek ágyazott meg: az alapvetés, hogy győztesnek erősnek kellett lennie, de a siker főként azon a döntésen múlt, hogy mikor használja az erejét, mikorra tartogatja azt az egy, nagy megindulását. Mivel a versenyt ekkor augusztusban rendezték, az időjárásra nem lehetett panasz, a látvány pedig egyenesen pazar. Belgiumnak talál jól áll az eső és a szél, Svájcnak kevésbé.

A Zürichi bajnokságot 1914-ben hívták életre, ám hamarosan hivatalosan is átkeresztelték Züri-Metzgetére. A „Züri” Zürich svájci becézése, ez tiszta sor; a "Metzgete" pedig szó szerint hentest jelent, de köznyelvi kifejezésként arra a jeles időszakra utal, amikor a tél közeledtével a helyi gazdák lecsökkentik állatállományukat és ünnepélyes keretek között felszolgálják a frissen vágott húsból készült fogásokat (igen, gyakorlatilag disznótor). Ez amolyan fekete svájci humor, amivel a verseny daráló-jellegét szerették volna kidomborítani.

A Züri-Metzgete 1917-től (két évnyi háborús szünetet követően) 2006-os megszűnéséig egyszer sem maradt el, még a második világháború alatt sem volt megállás a semleges Svájcban. Nem túl meglepő módon a ’60-as évekig a helyiek vitték el majdnem az összes győzelmet, ezután vált nemzetközibbé a verseny. Az 1914-2006 közötti időszakban a svájciak 40 győzelmet jegyeztek, az olaszoknak 20, a belgáknak 13 siker jutott. A hazaiak közül kerültek ki a legeredményesebbek is: a fentebb említett Suter hatszor tudott nyerni, míg Paul Egli háromszoros bajnok.

A kétszeres győztesek (akik már heten vannak) táborát erősítő Hugo Kobletet, a svájciak tragikus sorsú sztárját, különösen szoros kapcsolat fűzte a Züri-Metzgetéhez. Koblet Zürichben született és nőtt fel, 17 évesen hagyta ott a családi pékséget, hogy az Oerlikon velodromban dolgozhasson szerelő-gyakornokként. Három évvel később megnyerte az amatőr üldözőbajnokságot ezen a pályán, majd fantasztikus országúti karriert futott be, melynek megkoronázásaként 1950-ben a Girón, ’51-ben pedig a Touron győzött. Jóképű, sármos fiatalemberként igazi celebversenyző lett belőle, akiről senkinek egy rossz szava nem volt a mezőnyben. Azonban 1951 után csillaga leáldozni látszott: a hegyekben már nem tudott lépést tartani a legjobbakkal, régi stílusát megőrizte, de ereje megkopott. Ennek fényében két Züri-Metzgete-győzelme 1952-ben és ’54-ben különösen jót tehetett a lelkének. 1958-as visszavonulása után Koblet nyitott egy autószerelő-műhelyt közel az Oerlikonhoz, ám hamarosan csődbe ment, házassága is zátonyra futott, majd 1964-ben, máig tisztázatlan körülmények között, autóbalesetben elhunyt.

A Züri-Metzgete abból a szempontból is egyedülálló, hogy sem Fausto Coppi, sem Eddy Merckx nem tudta megnyerni soha. A Kannibál 1975-ben, világbajnoki trikóban nagyon közel volt hozzá, de egy szoros sprintben kikapott ősi riválisától, Roger De Vlaemincktől. Coppi szintén így járt, ő Gino Bartalival szemben maradt alul 1946-ban, igaz, egészen más körülmények között. Ketten lógtak meg a mezőnytől a rekordgyors, 42.2 km/h-s átlagot hozó versenyen. Bartali el akarta hitetni, hogy nincs jó napja és tett egy ajánlatot ellenfelének: ha Coppi nem tudná őt leszakítani a velodromig, nem kell izgulnia, ő nem fog sprintelni a győzelemért. Aztán a befutó előtt, amikor Coppi lelassított, hogy meghúzza a pedálszíjait, Bartali betámadta. Coppi kétségbeesetten (és nagyon dühösen) üldözni kezdte, de már nem érhette utol. Kettejük korszakos rivalizálása ezután csak még tovább mélyült.

Az egyetlen észak-amerikai versenyző, akinek sikerült megnyerni a Zürichi bajnokságot, a kanadai Steve Bauer volt 1989-ben, Greg LeMond (1990) és Lance Armstrong (1992) is csupán második helyig jutott. Egy héttel Museeuw 1995-ös győzelme előtt Armstrong lenyomta a belgát a San Sebastian-i egynaposon – ez volt az első amerikai győzelem egy európai klasszikuson. Érdekes, hogy az 1981-ben létrehozott baszk verseny – szenvedélyes rajongóival és meredek falaival – időközben milyen jelentős klasszikussá nőtte ki magát, míg a sokkal komolyabb múltra visszatekintő Züri-Metzgete lassan a feledés homályába merült.

De vajon miért alakult ez így? A válasz többrétű. Az első számú ok, hogy a svájci verseny többé már nem tűnt jövedelmező üzletnek, a kulcskérdés az, hogy miért nem. Először is, a naptárban elfoglalt helye miatt, ami többször változott. A második világháborútól 1987-ig a Züri-Metzgetét május első hetében rendezték, a tavaszi klasszikus szezon legvégén, amikor a versenyzők többsége már túl volt az első csúcsformáján.

1988-ban a svájci versenyt áthelyezték a késő augusztusi dátumra, ami pozitívan hatott, hiszen így a Züri-Metzgete a San Sebastian mögé került be, és a klasszikus-specialisták itt is összecsaphattak az egyenesen a Tour de France-ról érkező, még jó formában lévő összetett-menőkkel. De 2005-ben az UCI megint hozzányúlt a naptárhoz, és október első hetére „száműzte” a Zürichet. Na, de mégis ki akar októberben Svájcban versenyezni?

Talán a névválasztás is kissé félrement. A kulturális töltetű, svájci német Züri-Metzgete elnevezésen túl a versenyt számtalan más néven ismerték és emlegették Európa-szerte, csak a franciáknak volt rá három verziójuk: Grand Prix de Zürich, Grand Prix de Suisse és Championnat de Zürich. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy az útvonal nem volt állandó, és nem voltak benne olyan ikonikus emelkedők sem, mint a Poggio vagy a Koppenberg, megint oda jutunk vissza, hogy a verseny híján volt egy markáns identitásnak.

Elég ironikus, hogy egy kerékpárversenyt, ami a világ egyik leggazdagabb városához köthető, anyagi problémákra hivatkozva szántanak be, de a svájci – nem elítélhető módon – egy pénzügyileg igen érzékeny népség. A szponzorok nagyrésze a szervezők indoklása szerint akkor távozott, amikor a 1998-ban kirobbant Festina-botrány miatt nap mint nap újabb doppingesetekre derült fény. Persze ez még nem magyaráz meg mindent, hiszen gondoljunk bele, ha például a Flandria kerülne a csőd (és a megszűnés) szélére, kis túlzással fél Belgium eladná a fél veséjét, csakhogy megmentse. Ha pedig a Tour de France-szal történne ilyesmi, jó eséllyel az állam nyújtana segítő kezet. De Svájc egyetlen klasszikusa nem élte túl, hogy őszre költöztették.

2005. október 2-án nagy eső zúdult a svájci vidékre, az arany sisakban és cipőben tekerő Paolo Bettini mégis magányos szökésre szánta el magát a Züri-Metzgetén. A regnáló olimpiai bajnok a befutó után elismerte, a cudar időjárás miatt majdnem beszállt a csapatkocsiba a frissítőzónában, de úgy volt vele, ha már eljött, inkább megpróbálja megnyerni ezt a pokoli versenyt. 36 kilométerrel a vége előtt támadta be az élcsoportot, és senki sem tudta (vagy akarta) őt követni. Végül közel háromperces előnnyel, a hidegtől kivörösödött karokkal ért célba.

A következő évben, 2006. október elsején Samuel Sánchez, egy későbbi olimpiai bajnok tökéletesen lemásolta Bettini teljesítményét; szólóban győzött a szakadó esőben. Ez volt (máig) az utolsó Züri-Metzgete. Így már talán nem is olyan meglepő, miért. Az pedig szintén sorsszerű és szimbolikus, hogy a Strade Bianchét, amit manapság már mindenki a hatodik monumentumnak követel, 2007-ben rendezték meg először.

via CyclingTips