Amikor Coppi egy teljes menüsort vert Bartalira a Girón

Cuneo egy bájos kisváros Piemont régióban, mely a Stura és a Gesso folyók találkozásánál fekszik. És noha a települést buja szőlőültetvények veszik körül, ha Nyugat felé tekintünk, a szemünk az Alpok hófödte déli hegyláncaiba ütközik. 1949. június 10-ét írunk. A 32. Giro d’Italia mezőnye a hatalmas főtéren gyülekezik, készülődve a 17. szakasz rajtjára, amely kőkemény csatározást ígér a hegyekben, és amely végleg eldöntheti az összetett verseny, egyúttal a rózsaszín trikó sorsát is.

Az újonnan kinevezett versenyigazgató, Vincenzo Torriani – aki később a „Giro utolsó főnökeként” vonult be a történelembe, és vakmerő reformjai révén olyan helyekre juttatta el az olasz körversenyt, mint a velencei Szent Márk tér, Szardínia, Belgium vagy éppen a Stelvio – egy igazi szörnyeteget álmodott meg erre a napra: egy 254 kilométeres alpesi etapot, mely átnyúlik Franciaországba, végül visszatér olasz földre. A versenyzőkre sorrendben a Maddalena, a Vard, az Izoard, a Montgenèvre és a Sestriere emelkedők megmászása vár, mielőtt egy rövid, villámgyors lejtmenettel beesnének Pinerolóba. Az esküdt ellenfelek, akik akkoriban két táborra szakították Olaszországot, Fausto Coppi és Gino Bartali a sajtón keresztül üzenget egymásnak, míg a sprinter Adolfo Leoni az utolsó napjára készül rózsaszínben.

Korábban Coppi sportigazgatója, Giovanni Tragella megkérdezte sztárversenyzőjét, hogy mit csomagoljon a segítőknek erre a szakaszra, mire „Il Campionissimo” állítólag azt válaszolta: kenyeret, szalámit és fejlámpát. Nem véletlenül, hiszen a fásult gruppetto célbaérkezése órákkal napnyugta után volt várható.

Nem sokkal azután, hogy Cuneóból kiért a mezőny, máris kialakult egy élcsoport Coppi és Bartali vezetésével. A pápa rajongását is kivívó, hithű katolikus Bartali a napot 9 perces hátránnyal kezdte a szabados életvitelével a Vatikánt is magára haragító Coppival szemben, de még így is komoly fenyegetést jelentett ősi riválisára. A Maddalena lábánál Coppinak valamiféle mechanikai problémája adódott, így félreállt egyik segítőjével, Sandrino Carreával együtt. A két bianchis versenyző a láncokkal babrált valamit, ellenőrizve azok feszességét és kenését. Eközben elöl az apró termetű toszkán hegyimenő, Primo Volpi támadott, Bartali pedig követte. Miután Coppi visszaült a kerékpárjára, egy-kettőre felért Bartaliékra, és ott is hagyta őket. Ekkor hangzott el a rádióban Mario Ferretti örökzöld mondata, mellyel cikkünket kezdtük. 192 kilométernyi magány várt Coppira. Elvégre ki, ha nem ő, akit „az Isten is kerékpárra teremtett”?

A szakasszal kapcsolatban később elterjedt egy kedvesen túlzó anekdota, mely aztán bekerült a kerekpáros legendáriumokba is: a L'Équipe újságírója, egy bizonyos Pierre Ciani motoron kísérte a szökésben lévő Coppit, majd a francia határon átérve megéhezett, ezért betért egy kis falusi vendéglőbe Barcelonnette környékén. Barátunk egy teljes menüsort rendelt – ami egyébként abszolút nem jellemző a mindig rohanó újságírókra –, beleértve egy előételt, egy főfogást és egy csésze kávét. Mindezek után még elszívott egy szál cigarettát is, kérte a számlát, majd komótosan távozott. Amikor visszatámolygott az országútra, még épp időben volt, hogy elcsípje a meggyötört, sárlepte Bartalit.

A hivatalos feljegyzések szerint Coppi 9 óra és 19 perc alatt teljesítette és nyerte meg a szakaszt, bebiztosítva harmadik Giro-győzelmét, míg Bartali 12 perc hátránnyal másodikként ért célba. Szóval, hacsak nem működött már 1949-ben is gyorsétteremlánc a szóban forgó francia faluban, az újságíró kolléga meséje a kényelmesen elfogyasztott ebédről minimum nehezen hihető. Az elismert olasz novellaíró, Dino Buzzati szintén követte a versenyt a Corriere della Sera tudósítójaként. Szakaszösszefoglaló írásában az Iliászt emlegette fel, azon belül is azt a jelenetet, amikor Akhilleusz egy párviadal során megöli Hektórt, a trójai herceget. Ezúttal Coppi volt Akhilleusz, egy sebezhetetlen félisten. Bartali pedig Hektór, csupán egy halandó.

Az erődemonstrációval felérő Cuneo-Pinerolo etap Fausto Coppi legendájának egyik sarokköve: ebben a történetben ő volt a magányos főhős, aki belevágott a veszélyes kalandba. Az ehhez hasonló teljesítmények évtizedekkel később is megdöbbentőek és inspirálóan hatnak, de Coppi nagyarányú diadalát a nagy rivális bukása még inkább felértékelte: ez volt ugyanis a vég kezdete Gino Bartali számára, akinek csillaga megfakulni látszott.

Az 1948-as Tour de France megnyerése után a 34 esztendős Bartali népszerűsége még az egekben volt. Ráadásul második Tour-győzelme épp egy pattanásig feszült helyzetben érkezett (a legenda szerint a miniszterelnök megrendelésére): Olaszország a polgárháború küszöbére sodródott, miután a kommunista párt főtitkára, Palmiro Togliatti ellen (sikertelen) merényletet követtek el. Sok történész állítja, Bartali sárga trikója segített lecsillapítani a fortyogó kedélyeket, elejét véve egy véres forradalomnak.

Ha megvédte országát az anarchiától, ha nem, Bartali bizonyára hatással volt az olasz néplélekre. Az, hogy Coppi ekkora vereséget mért rá Pinerolóban, minden bizonnyal szurkolóiban is komoly törést okozott. Persze, még ezután is voltak szép sikerei, például egy-egy szakaszgyőzelem a Giróról és a Tourról, de az 1949-es fiaskó a „Jámbornak” becézett Bartali pályafutása utolsó fejezetének kezdetét jelöli.

2019-ben, Coppi bátor szökésének 70. évfordulóján a Giro szervezői ugyan csak névlegesen, de sokadszor újrakreálták a Cuneo-Pinerolo szakaszt. A gesztus szép, ám hasonlóság a rajt- és célhelyszínben ki is merült: az eredeti versenytávból 100 kilométert faragtak le, az útvonalban pedig csupán egyetlen komoly emelkedő szerepelt (amit '49-ben nem érintettek), az is tisztes távolságra a befutótól. Az egyes hangok szerint méltatlan emléknapot az azóta lengyel állampolgárrá avanzsáló Cesare Benedetti nyerte.

Visszatérve Coppihoz és Bartalihoz: egy igazán jó történethez, amit aztán évtizedek múltán is emlegetni fogunk, szükségünk van egy hős kalandorra, egy Akhilleuszra. De szükségünk van egy Hektórra is, aki a határait feszegetve, a szemeink előtt omlik össze.

via Rouleur