Az ember, aki megosztotta Olaszországot – Fausto Coppi több volt, mint egy kiváló kerékpáros

Az olaszok legendája, aki egyszerre volt fantasztikus hegyimenő, sprinter és időfutam-menő, a II. világháborút megelőzően és azután is dominált, és olyan pályafutást tudhat magáénak, amivel nemcsak átírta a rekordokat, hanem rendkívül magasra is tette a lécet az utókornak. Ugyan túl korán, 40 évesen hunyt el, örökségén nem fog az idő. 1999-ben Coppit a 20. század második legjobb olasz sportolójának választották, idén pedig, a Tour de France Tortonát érintő harmadik szakaszán rá emlékeznek a szervezők.

De Coppi története túlmutat a kerékpározáson. A töméntelen sportsiker mellett beszélnünk kell egy korszakos rivalizálásról, amely két táborra osztotta Olaszországot; a hadifogságban töltött évekről és a szabadulásról; egy, a konzervatív olasz társadalmat megbotránkoztató házasságtörésről; és a korai, tragikus halálának körülményeiről is. Ahogy oly’ sok kortársára, úgy rá is igaz, hogy karrierje legjobb évei odavesztek a háborúban, így sosem tudjuk meg, láttuk-e a csúcson lévő Fausto Coppit.

Az mindenesetre tény, hogy kevés olyan sportolót találunk a történelemben, akit ilyen szintű hisztéria övezett, és míg egyesek szemében messiás volt, másokéban maga az ördög – akármennyi dicsőséget is szerzett országának, amikor felidézzük pályáját és életét, a botrány és a tragédia két megkerülhetetlen faktor.

Coppi az Alpok árnyékában, a Piemont régióban található Castellániában született 1919 szeptemberében – a település ő és szintén profi kerékpáros testvére, Serse tiszteletére felvette a Coppi nevet, így ma már Castellania Coppiként találjuk –, és 1940-ben, mindössze húszévesen megnyerte a Giro d’Italiát. Csillag született.

Váratlan sikere pedig lángra lobbantott egy szikrát: itt kezdődött az a rivalizálás az olasz kerékpársport másik ikonikus alakjával, az akkor már hősként ünnepelt Gino Bartalival, amely nemcsak végigkísérte kettejük karrierjét, hanem elválaszthatatlanul össze is kötötte a nevüket.

Ami a bokszban Ali és Frazier, a teniszben Federer és Nadal, az F1-ben pedig Senna és Prost, az a kerékpársportban Coppi és Bartali. Amikor Coppi 1940-ben berobbant, Bartali már kétszeres Giro-győztes volt, és 1938-ban megnyerte a Tourt is. 5 évvel volt idősebb Coppinál, akkoriban ő számított az első számú kedvencnek Olaszországban, és Bartalit szintúgy minden idők legjobbjai közé kell sorolni.

A történet pikantériája, hogy Coppi Bartali segítőjeként érkezett az 1940-es Giróra, majd a csapatutasítást felrúgva elrobogott a végső győzelemmel – 46 percet verve kapitányára. Az egyébként jámbor Bartaliban ezzel olyan tüzet szított, ami a visszavonulásáig fűtötte, megágyazva egy olyan korszakos párharcnak, ami közel egy évtizeden át kápráztatta el a szurkolókat.

Az esetek többségében Coppi került ki győztesen ezekből az összecsapásokból, de talán később pont az okozta a vesztét, hogy Bartalinál sokkal messzebbre is hajlandó volt elmenni a sikerért és a népszerűségért (szó szerint és átvitt értelemben is). Bartali főként Olaszországban versenyzett, az északi klasszikusokon például sosem indult el.

Ezzel szemben Coppi 1950-ben megcsinálta a Roubaix-Flèche Wallonne-duplát, hogy így bizonyítsa sokoldalúságát, és hogy a rajongók kedvére tegyen. Coppi a Giro-győzelmek számában is túlszárnyalta ősi riválisát (5 a 3-mal szemben), sárga trikóból viszont végül ugyanannyit nyertek – kettőt.

Az olasz sajtónak nem volt nehéz dolga, hogy két, egymással teljesen ellentétes figurát fessenek fel. Az egyik sarokban ott volt a reflektorfényt kedvelő, karizmatikus Coppi, a botrányhős, aki innovatívan állt a versenyzéshez, és aki a gazdaságilag fejlettebb, progresszív Északot képviselte. A másik sarokban pedig a konzervatív, mélyen vallásos Bartalit találjuk, a vidéki Olaszország büszke szülöttét, aki kevésszer merészkedett külföldre és nem törődött a nemzetközi hírnévvel. A két személyiség közötti éles kontraszt kettéosztotta az olaszokat: „coppiánusokra” és „bartaliánusokra”.

Sokan tartják úgy, hogy Coppinak szüksége volt Bartalira, hiszen, ha nincs a nagy rivális, aki megannyi döbbenetes teljesítményre sarkallta, akkor talán ma az ő csillaga sem ragyogna ilyen fényesen. Persze Coppi elsődlegesen mégis űrtehetségének köszönheti legenda-státuszát: a korábban említett Grand Tour-sikerei mellett 1953-ban világbajnokságot is nyert, háromszoros Sanremo-, és ötszörös Lombardia-győztesnek mondhatja magát.

Ő volt az első kerékpáros, akinek sikerült a Giro-Tour-dupla, ráadásul kétszer is képes volt erre a bravúrra – 1949-ben és 1952-ben. Időfutam-képességeit dicséri, hogy az egyórás világcsúcsot is megdöntötte 1952-ben.

Coppi túlzás nélkül bármelyik korszakban szupersztár lehetett volna. Akik látták is őt tekerni, azok számára ez nem is lehet kérdés. A 2006-ban megjelent, „A Tour de France története” c. kötetben Bill és Caros McGann így írtak róla: „Coppi mindent vitt: egyórás világcsúcs, világbajnoki cím, háromhetes-győzelmek, egynapos-győzelmek és időfutamok."

A híres francia kerékpáros szakíró, Pierre Chany úgy fogalmazott, 1946 és 1954 között, amikor Coppi meglépett a mezőnytől, csak a célban látták legközelebb. Elmondható ez bárki másról? Azok, akik mindkettejüket láthatták élőben versenyezni, azt mondják, Coppi rendkívül elegáns kerékpáros volt, aki ösztönös tehetségével nyert, ellentétben Merckx-szel, aki az elsöprő akaraterő megtestesüléseként rendre földbe döngölte riválisait.”

Jó kérdés, Coppi hány győzelmet gyűjthetett volna még, ha nem szólnak közbe a sérülések és persze a háború. Gyerekkori alultápláltsága miatt Coppi törékeny csontozattal rendelkezett, így ha bukott, szinte garantált volt a törés: rengeteget kellett kihagynia kulcscsont-, medence és csigolyatörések miatt. A II. világháborúban aztán Coppi is csatlakozott az olasz hadsereghez, Tunéziába vezényelték, ahol azonban 1943-ban hadifogságba esett. Később hazatért Olaszországba, Casertába, ahol egy RAF-bázison kamionsofőrként dolgozott. Amint a háború lezárult, erősebben tért vissza a versenyzéshez, mint valaha. De hiába a megkérdőjelezhetetlen dominancia az országúton, Coppi megpróbáltatásai ezzel nem értek véget, sőt.

1951-ben öccse, Serse gyakorlatilag a karjai között hunyt el, miután a Giro del Piemonte hajrájában nagyot bukott és bár célba ért, a kórházban életét vesztette.

Fivérével rendkívül közel álltak egymáshoz, és ez a tragédia olyannyira megrendítette Coppit, hogy egyes források szerint komolyan fontolgatta a visszavonulást, végül azonban még több erőt merített belőle: 1952-ben másodjára is megcsinálta a Giro-Tour duplát, bevésve a nevét a történelemkönyvekbe (egyedül Merckx-nek sikerült ez háromszor.)

Ezt követően viszont Coppi a magánéletével is a címlapok állandó szereplője lett, megítélése pedig egy csapásra kétessé vált: még házas emberként kezdett viszonyt egy szintén házas nővel, akit a sajtóban csak „a Fehér Hölgyként” emlegettek, ezzel pedig hatalmas botrányt kavart, hiszen az ’50-es évek Olaszországában a házasságtörés még bűncselekménynek számított – hősből így hirtelen antihőssé, angyalból ördöggé vált. A viszony 1948-ban kezdődött és 1953-ban került nyilvánosságra, amikor egy francia lap megjelentetett róluk egy közös fotót, amely a Coppi által megnyert vb után készült.

A titokzatos hölgy a kétgyermekes Giulia Occhini volt, és nem túlzás állítani, a fotó olyan lavinát indított el, ami alapjaiban rengette meg a Coppit addig bálványozó, katolikus többségű olasz társadalmat. Az esetet a Vatikán sem hagyta szó nélkül – XII. Piusz pápa hivatalosan is elítélte őket –, végül Coppit és Occhinit 1955-ben házasságtörés vádjával bíróság elé állították.

Mindkettőjüket felfüggesztett börtönre ítélték, de ez sem tartotta vissza őket attól, hogy összeházasodjanak és saját családot alapítsanak: a Mexikóban köttetett frigyet és Argentínában született fiukat azonban sosem ismerték el az olasz hatóságok.

Alig öt évvel később Coppi élete tragikus véget ért: 1959 végén Afrikába, Burkina Fasóba utazott egy bemutatóversenyre, ahol szobatársával, Raphaël Géminianival együtt maláriával fertőződött meg. Míg a francia versenyzőnél időben azonosították a betegséget és néhány kómában töltött nap után felépült, Coppit félrediagnosztizálták: az olasz orvosok hörgőpanaszokkal kezelték, így már nem tudták megmenteni az életét.

Minden idők egyik legnagyobb kerékpáros bajnoka, „Il Campionissimo” 1960. január 2-án, 40 évesen hunyt el Tortonában. A 2024-es Tour de France 3. szakaszán rá emlékezik a mezőny.

via Cyclingnews