Elterelt szökevények, káosz, fellebbezések, zsarolás és két hivatalos győztes – Mégis mi történt az 1949-es Paris-Roubaix-n?

Csavarjunk egy kicsit a múltidézésen: képzeld el, hogy 1949. április 17-e van, és egy 29 éves profi kerékpáros vagy a Stella-Dunlop csapatnál, akinek volt már néhány szép eredménye ötéves pályafutása során. Ma Saint-Denis-ben vagy, Párizs egyik északi elővárosában, a helyen, ahol születtél. 215 másik bringással együtt feszülten várod a pillanatot, amikor elrajtol az év egyik legfontosabb egynapos versenye: a 47. Paris-Roubaix.

A zászlót leengedik: indulás! 244 kilométernyi durva, kockaköves út áll előtted, majd egy sprint a célvonalig az ikonikus roubaix-i velodromban. Legalább az idő kellemes – "egy gyönyörű tavaszi reggel", ahogy később a Le Miroir des Sports-ban írják –, és jó formában is érzed magad. Két héttel ezelőtt ötödik lettél a Critérium Nationalon, és noha nem sorolnak az esélyesek közé – elvégre itt van Rik Van Steenbergen, Fausto Coppi, Louison Bobet, Fiorenzo Magni és Émile Idée is –, tavaly kilencedikként zártál. André Mahénak hívnak, és tudod, hogyan kell jól menni a Paris-Roubaix rettegett kockakövein.

Jól forognak a lábaid. Egyre fogynak a kilométerek, és figyeled, ahogy a szökevények eltávolodnak, de nem aggódsz, kivárásra játszol. Tudod, hogy a legrosszabb állapotú kockakövek Wattignies-nél vannak, 22 kilométerrel a cél előtt, és ezért itt indulsz meg. Elöl két versenyző teker – Jacques Moujica és Florent Mathieu –, akik hatékonyan dolgoznak össze és szép kis előnyt építettek ki. De még ezt a különbséget is sikerül eltüntetni, és 5 km-re a befutótól, Frans Leenennel a kerekeden, utoléred őket. Most már az élen haladsz három társaddal, Moujicával, Mathieu-vel és Leenennel együtt. Senki más nem fenyeget titeket: a győztes ebből a csoportból fog kikerülni.

Ez te is tudod, így újabb támadást indítasz. Egy fotós bukkan fel melletted, és megörökíti a pillanatot, ami aztán a másnapi címlapokon virít majd – a pillanatot, amikor kiállsz a nyeregből, a kormány fölé hajolsz és megfeszülnek az izmaid. Mögötted a meglepett riválisaid próbálnak reagálni az akciódra. Mathieu bukik, így már csak ketten üldözik a kerekedet, ahogy közelítesz a velodromhoz. Zűrzavaros a helyzet a városban, autók parkolnak mindenütt. Te próbálsz fókuszált maradni – tudod, hogy mindjárt jön a sprint, és hogy talán Moujica a leggyorsabb a csoportból. Hogyan tudnád mégis a javadra fordítani a versenyt? Aztán hirtelen előtted terem egy rendőr, bal keze kinyújtva, és jobbra terel téged. Követed az utasítását…

Két nappal később a L’Équipe címlapján bemutattak egy kis térképet, melyen összefoglalták azt a drámát, ami azután történt, hogy Mahé, Moujica és Leenen jobbra fordult. Szerencsétlenségükre, a rendőr a kísérőkocsiknak mutatta az irányt, nem a versenyzőknek. Így az éllovas trió ahelyett, hogy tovább haladt volna a velodrom főbejárata felé, majd közvetlenül felhajtott volna a pályára, a lelátók mögötti úton találta magát, a versenyt kísérő autók és motorok között.

"A belga újságíró, Albert De Wetter, aki éppen akkor szállt le az egyik motorról, rögtön kapcsolt, amint látta, mi történik a versenyzőkkel" – írja Peter Cossins a The Monuments című könyvében. "Integetett Mahénak és Leenennek, hogy jöjjenek fel a lépcsőn a sajtógalériára, ahonnan a tömegen keresztül le tudnak mászni a pályára."

Ez is érdekelhet:

És tényleg, a L’Équipe térképén pontosan vissza lehetett követni, milyen utat jártak be a versenyzők a velodromon kívül, és ahogy a médiának kijelölt bejáraton át, keresztül vágva a tribünön végül lejutottak a pályára – igaz, épp az ellenkező oldalon ahhoz képest, ahol fel kellett volna tűnniük, nagyjából 20 méterrel a célvonal mögött. A nagy kapkodásban Moujica elesett és eltört az egyik pedálja, így a győzelem sorsa Mahé és Leenen között dőlt el. Ők ketten visszaszáguldottak a velodrom kapujáig, ahol eredetileg be kellett volna jönniük, majd folytatták a versenyt a célvonalig. Végül Mahé gurult át elsőként, pályafutása messze legnagyobb győzelmét aratva.

Az üldözőcsoport mit sem sejtve, mindenféle dráma nélkül érkezett meg, a sprintet pedig Serse Coppi, a legendás Fausto testvére, egyben bianchis csapattársa nyerte meg. Amint Coppi tudomást szerzett Mahéék kalandos befutójáról, azonnal fellebbezést nyújtott be, mondván Mahé és Leenen nem a kijelölt útvonalat követte. A fellebbezést elfogadták, Mahét és Leenent kizárták, a győzelmet pedig Coppinak adták.

Két napra rá a Le Miroir des Sports rövid interjúkat közölt a két főszereplővel. "Mindannyian tudjátok, mi történt velem" – mondta Mahé. "Mindannyian tudjátok, hogy megérdemlem, hogy ott lássam a nevemet a Paris-Roubaix győztesei között. Megkaptam a csokrot, megvolt a tiszteletköröm… Talán az én hibám volt, hogy egy rendőr rossz irányba terelt minket, amikor Moujica, Leenen és én 400 méter előnyben voltunk? Én tehetek róla, hogy a velodrom mögött találtam magam?" A L’Équipe ki is számolta, hogy Mahé és társai a kerülővel 220 méterrel többet tettek meg, mint a mezőny.

A maga részéről Serse Coppi alig hitte el, hogy egy ennyire fontos versenyen tudott nyerni. "Az, hogy egy óvás után hirdettek ki győztesnek, természetesen bosszant, de ez az egyedüli érvényes eredmény" – mondta Coppi. "Ami viszont ennél is csalódottabbá tesz, hogy nem tehettem tiszteletkört a csokorral."

Mahé válaszul rögtön benyújtotta a maga fellebbezését, és napokkal később a Francia Kerékpáros Szövetség visszaállította az eredményét. Ez aztán újabb óváshoz vezetett az olasz szövetség részéről, majd augusztusban az eredményt törölték és bejelentették, hogy nincs győztese a versenynek. Ezzel persze senki sem volt boldog, legkevésbé Fausto Coppi, aki burkolt fenyegetőzésbe kezdett, és kikötötte, ha nem tesznek valamit, hogy elismerjék testvére győzelmét, a következő évben nem áll rajthoz a Paris-Roubaix-n. Így aztán novemberben – ne feledjük, ekkor már több mint fél év telt el a Roubaix óta – az UCI bejelentést tett, miszerint újra megvizsgálták a történteket és a holtverseny mellett döntöttek, tehát Mahét és Serse Coppit is győztesnek hirdették ki 6 óra 11 perc 59 másodperces idővel.

Ez Coppinak álomszerű forgatókönyv volt, Mahé viszont úgy érezhette, élete győzelmét örökre beszennyezték.

"Még a francia szövetség is kihallgatott. Úgy éreztem magam, mint valami elítélt" – emlékezett vissza évekkel később Mahé. "Úgy tűnt, mintha azon az állásponton lennének, hogy valamiképp csaltam. Tisztáznom kellett magamat, pedig csupán annyi történt, hogy követtem egy utasítást."

André Mahé 1954-ig folytatta profi pályafutását, 1952-ben pedig szerzett még egy értékes harmadik helyet is a Roubaix-n, amivel igazolta, '49-es sikere nem kicsúszott eredmény volt. 2010-ben, 90 évesen hunyt el. A másik győztes, Serse Coppi azonban tragikusan fiatalon távozott: két évvel később, az 1951-es Giro del Piemontén bukott, majd a kórházban belehalt súlyos sérüléseibe.

Forrás: Rouleur

Borítókép forrása: LE PARISIEN